[Név] - a neved/karaktered neve

≫────≪ 🍫 ≫────≪

   Az utcán álltál, a kisbolt előtt, kezedben egy újságot tartva. A szalagcím szerint az utolsó aranybiléta hamis volt, így már csak egy maradt. Valójában éppen végeztél a boltban, és csak lekaptad az újságot a polcról, hogy elolvashasd a legújabb híreket. Érdekes volt belegondolni, hogy egy olyan világban, ami csak a csokoládégyár történetéért létezett milyen más hírek voltak még. Éppen olyanok, mint máshol, így végül is nem derítettél ki túl sok mindent erről a világról. Unottan dobtad a kukába az újságot, és éppen indultál volna a Picur házba, amikor valaki a nevedet kiáltotta. Charlie szaladt feléd, és megállva előtted mosolyogva köszöntött.

   – Szia Charlie – mondtad. Éppenséggel mást is akartál még mondani, ekkor azonban egy ismerős panel jelent meg előtted. Ezúttal csupán egy kérdés és két válaszlehetőség volt rajta, te pedig hirtelen rendkívül izgatottnak érezted magad.

Felhasználod a küldetéstárgyat?

Igen                             Nem

   Természetesen gondolkodás nélkül választottad az „igen" opciót, és hirtelen furcsa súlyt éreztél a kabátzsebedben. Izgatottan mosolyogva néztél le a fiúra, és zsebre vágva a kezed kitapogattad a csokoládé félreismerhetetlen alakját. A kockákat azonban nem érezted a csomagolás alatt, ez pedig nyilván azt jelentette, hogy valami eltakarta azokat. Mondjuk egy aranybiléta.

   – Tudom, hogy kicsit késő, de megmondtam, hogy bízd rám a biléta találást – mondtad ahogy előhúztad a zsebedből a csokit, és átnyújtottad a fiúnak. – Kicsit sokáig tartott, de megtaláltam neked a győztes csokit. Boldog szülinapot!

   – Köszönöm – mondta a fiú, és elvette a csokit. – De honnan tudod, hogy ebben van aranybiléta?

   – Ne kérdőjelezd meg a tudásom! – kacsintottál rá, és figyelted, ahogy elkezdi kinyitni a csomagoltást. – Ne itt, nehogy valaki el akarja venni tőled! Menjünk gyorsan haza!

   – Oké – mosolygott a fiú, bár sokkal kevésbé tűnt biztosnak a biléta megtalálásában, mint te. Ti ketten gyorsan szaladtatok, szinte berontottatok az ajtón, ezzel kis ugrásra késztetve mindenkit. – [Név] azt mondja, hogy ebben a csokiban biztosan lesz biléta.

   – Igen, igen, csak nyisd már ki! – mondtad izgatottan, mielőtt elkezdhetnének beszélgetni. Charlie felnevetett gyermeki türelmetlenségeden, majd leülve az ágyra szinte letépte a csomagolást. Közel sem olyan lassan és türelmesen nyitotta ki, mint az első csokiját napokkal ezelőtt. Ezt persze egy cseppet sem bántad, főleg amikor megláttad a döbbent tekintetét, ahogy lejjebb húzva a csomagoltást a csillogó bilétára meredt. – Na? Megtaláltam a tökéletes szülinapi ajándékot?

   – Igen! – kiáltotta a fiú, és boldogan a nyakadba vetette magát. Nevetve tartottad meg mindkettőtök súlyát, ahogy vidáman körbelendítetted a fiút a szobában. – Megtaláltad! Enyém az utolsó aranybiléta!

   A fiú boldogan lengette az említett bilétát, majd átadta Joe nagyapának, aki egy ideig nagyon összpontosított, hogy jól lássa a kezében tartott bilétát. Amikor végül sikerült elolvasnia a rá írt szavakat, hirtelen felkiáltott, és kipattanva az ágyból táncolni kezdett. Erre te csak nevettél, majd megfogva a kezét együtt táncoltatok, ebben a boldog, önfeledt pillanatban. Mikor Joe megállt, feléd tartotta a bilétát, és megkért, hogy olvasd fel nekik. Mosolyogva vetted el, és elég hangosan kezdtél olvasni, hogy mind hallják.

   – Aranybiléta szerencsés megtalálója, fogadd Willy Wonka úr üdvözletét. Szívélyes kézszorítást küldök neked, és ezennel meghívlak a gyáramba, ahol a vendégem leszel egy teljes napig – mondtad, és mosolyogva a családra néztél. Mindenki izgatottan és várakozón nézett rád, hogy folytasd az olvasást. Kicsit felkuncogtál az izgatott tekintetekre, majd ismét a biléta felé fordultál. – Én magam, Willy Wonka kalauzollak végig titeket a gyáron. Megmutatok minden látnivalót. Amikor pedig üt az elválás órája, egy teherautó karaván kíséretében mentek haza. Annyi édességet kaptok, hogy életetek végéig elég lesz. És még valami. Az öt szerencsés gyermek egyike külön ajándékot is kap. Amely minden képzeletet felülmúl. Most pedig, elmondom mi a teendő. Február elsején pontban tíz órakor legyetek a gyáram kapuja előtt. Magatokkal hozhatjátok családotok egy* tagját. Minden jót, Willy Wonka.

   – Február elseje – mondta Charlie anyja, majd hirtelen felkapta a fejét. – Hisz az holnap van!

   – Akkor nincs vesztegetni való időnk Charlie! – mondta Joe nagyapa, az unokájára pillantva. – Moss arcot, fésülködj meg, súrolj körmöt, sikálj fogat, fújd ki az orrod!

   – És keféld le a sáros nadrágodat! – szólt közbe George nagyapa is, mire elmosolyodtál, és Charliera kacsintottál. A fiú felkuncogott, de nem mozdult, vagy szólt.

   – Őrizzük meg a nyugalmunkat! – állította le őket Picurné. – Mindenek előtt azt kell eldöntenünk, hogy ki menjen el Charlieval a gyárba.

   – Nos, [Név] volt az, aki megvette nekem a nyerő csokit – kezdte a fiú, és rád nézett. – És ő korábban is dolgozott Wonka úrnak, és azt mondta, nagyon szeretne visszamenni a gyárba.

   – Igen, de Joe nagyapa... – kezdted, és az illető felé fordultál, aki ekkor hirtelen a hátához kapta a kezét.

   – Jajj, a derekam, hirtelen annyira fáj – mondta, és visszafeküdt az ágyba. – Nem hiszem, hogy kibírnék egy egész napot sétálva.

   – De azt mondtad, hogy bármit megadnál ha ismét a gyárba mehetnél – mondtad, bár igencsak meghatott, hogy lemondott erről a kedvedért. Csak nem értetted. A filmben nagyon csalódott volt, amikor Charlie azt mondta, hogy nem mennek, és most is nagyon izgatott volt amiért a fiú megtalálta a bilétát. Egyértelműen menni akart, mégis feladta érted. Nem tudtad megérteni, miért. Nem bántad, mert menni akartál, és a feladatod is ez volt, de azt hitted, hogy majd valami trükkhöz kell folyamodj, hogy valahogy bejuss a gyárba te is.

   – Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem – mondta a bácsi, ahogy a mosolya kissé elszomorodott.

   – Köszönöm – mondtad végül, néhány perces néma vívódás után. Nem akartad elvenni ezt a lehetőséget az idős embertől, és rosszul érezted magad, hogy csak azért mert te megjelentél ő nem mehetett. Azonban nyilvánvalóan felesleges volt tovább vitázni vele, ráadásul hálás is voltál, amiért meghozta ezt az áldozatot érted, noha még most sem értetted teljesen az okát.

   – Megyünk a csokigyárba [Név]! – mondta hirtelen Charlie, és boldogan átölelt. Felnevettél erre, és elfelejtve a kétségeid visszaöleltél.

   Be kellett vallanod, rendkívül izgatott voltál a holnapi nap miatt.

≫────≪ 🍫 ≫────≪

   Charlie mellett álltál, szemben a gyár kapuival, és a fiú kezét fogva néztél fel a fölétek magasodó épületre. A fiú boldogan mosolygott rád, te pedig ugyanilyen vidáman viszonoztad, majd magatok mögé néztél a Picurokra. Charlie anyja és apja mosolyogva integetett nektek, amit mindketten azonnal viszonoztatok, majd megint egymásra vigyorogtatok. Tekinteted ismét a gyáron pihent, és úgy csináltál, mint aki nem érzi magán a többi felnőtt szemeit. Charlie is körbepillantott a gyerekeken, de csupán ártatlan érdeklődéssel, nem olyan számító vizsgálat volt ez, amit a többi gyerek vetett egymásra.

   Végül megunva a tarkódba meredő szemeket a téged még mindig bámuló szőke nő felé fordultál, és kihívóan néztél rá vissza. A nő versenymániás volt, és mindenben győznie kellett, így nem kapta el a pillantását. Legalábbis nem azonnal. Hamarosan azonban be kellett látnia, hogy nem volt az ellenfeled, és végül kelletlenül Mike Tévé apjára nézett, most őt hívva ki egy néma párbajra. Elégedetten bólintottál, és újra a gyár felé fordultál.

   – Apu, azt akarom, hogy végre bemenjünk! – hallottad meg Veruca parancsoló hangját, mire a szemeidet forgattad, de nem néztél feléjük. Már így is épp eléggé idegesítő volt, hogy közvetlenül a lány mellett álltál, így különösen jól hallhattad a szavait.

   – Egy perc múlva tíz óra kicsim – mondta az apja, de a lánynak ennyi nem volt elég.

   – Akkor gyorsítsd fel az időt! – parancsolta ismét, de szerencsére azután már nem szólt többet. Összenéztél Charlieval, és játékosan a szemeid forgattad, majd kissé a lány felé biccentettél a fejeddel. Charlie egyetértően bólintott.

   – Mit gondolsz, meg fog ismerni Wonka úr? – kérdezte a fiú hirtelen. Egy pillanatra nem értetted, miért gondolta, hogy ismerne, de aztán gyorsan eszedbe jutott, hogy a beállítás szerint tinédzser korodban neki dolgoztál.

   – Nem hiszem, sokan dolgoztak neki – mondtad, és kissé a fejed ráztad. Elvégre tudtad, hogy Joe nagyapát sem ismerné fel, szóval nehezen hitted, hogy te maradandóbb benyomást hagytál benne. Főleg azért, mert nem is emlékeztél rá, hányszor beszéltél vele, amikor még csak egy üzlete volt. Amikor már a gyárban dolgoztál biztos nem találkoztál vele, túl nagy volt a hely, és túl sokan dolgoztak ott. Ha valaha is lehetőséged nyílt beszélgetni a férfival, csak a gyár előtt lehetett.

   Charlie megértően bólintott, amikor a hatalmas kapuk lassan megnyikordulva elkezdtek kinyílni. A fiú izgatottan rád mosolygott, mire te is szélesen elmosolyodtál, és kissé szorosabban szorítva egymás kezét előre fordultatok.

   – Tessék belépni – hallottad a hangot az udvaron lévő nagy hangszórókból. A gyerekek azonnal szaladni kezdtek, és a felnőttek is gyorsan utánuk indultak. Csak Charlie és te nem futottatok, bár kissé ti is gyorsabban sétáltatok, így mégis utolsóként lépve át a még teljesen ki sem nyílt kapukat. Alig értetek át a kapukon, a kis csapat ismét megállt. – Gyertek közelebb!

   Ezúttal együtt léptetek egy sorban közelebb a gyár ajtajához.

   – Kapu zárulj! – szólt a hang ismét, mire az óriási kapuk lassan elkezdtek becsukódni mögöttetek, de senki sem állt meg, hogy hátranézzen. Folyamatosan haladtatok előre, amíg ismét meg nem hallottátok a hangszóróból szóló hangot. – Kedves vendégek örömömre szolgál, hogy szerény gyáramban üdvözölhetlek titeket. Hogy ki vagyok? Nos...

   A szürke kapu előttetek két oldalra húzódott, felfedve egy vörös függönyt mögötte. Ahogy a kapuk elhúzódtak, úgy a függöny is hamar felgördült, felfedve mögötte egy csoport babát, amik színes kerekeken forogtak körbe, és énekelni kezdtek.

Willy Wonka, Willy Wonka!

Az övé e pompás gyár!

Willy Wonka, Willy Wonka!

Neki tripla hurrá jár!

Ő mézes-mázos, vajszívű,

és édes minden álma.

Ha fájna a bőkezűség,

bizony folyton kiabálna,

kiabál, kiabál, kiabál!

Willy Wonka, Willy Wonka!

Csokitervező és -termelő!

Willy Wonka, Willy Wonka!

Hova lép, ott csokoládé nő!

Csupa ötlet, csupa lelemény!

Egy feltaláló lángész-lény!

Willy Wonka, itt van ő!

   Vidáman dúdoltad a dallamot, énekelni ugyanis nem mertél, nehogy meghallják. Hiszen neked nem kellett volna ismerned a szöveget. Charlie kissé bizonytalanul nézett a babákra majd a te dúdoló, kissé ringatózó alakodra, mielőtt ismét a babákra pillantott volna. Hasonló jelenet játszódott le a többi jelenlévővel is, akik mind furcsának találták a dalt, a babákat és azt, hogy te ilyen jól szórakoztál. Te viszont tényleg jól szórakoztál, és nem érdekeltek a furcsa pillantások.

   A dal végén egy arany „trón" emelkedett fel, vörös bársonybéléssel. Azonban senki sem ült ott, hiába volt nyilvánvalóan Willy Wonka helye. Te nem lepődtél meg vagy csodálkoztál ezen, mindenki más azonban igen. Amikor a tűzijáték felgyújtotta a babákat, csak akkor hagytad abba a dúdolást és ringatózást, és kissé hátrébb léptél, noha egyértelműen nem ért el a tűz. Sose gondoltad volna, hogy ez a jelenet ennyire félelmetes lesz ilyen közelről.

   Ekkor a babákat égető tűz lassan kialudt, de a műanyag már megolvadt, és veszélyes, forró masszaként csöpögött a babákról. Némelyiknek még a szeme is kiesett, ezzel csak még tovább rontva a már egyébként is bizarr látványt. Ebben a pillanatban hangos tapsolást hallottál meg magad mellett, és tekinted a Veruca apja mellett álló férfira esett. Az szélesen mosolygott, és elbűvölten tapsolt.

   – Hát ez valami bűbájos volt! – mondta elragadtatottan, ezzel magára vonva mindenki figyelmét. – A második versszaknál féltem, hogy túllőnek a célon, de aztán ez a finálé... Ó, brávó!

   Azzal kis csoportotok furcsálló tekintete között előre lépett, hogy szembe állhasson veletek. Így a babák mögötte voltak.

   – Maga kicsoda? – kérdezte Violet Nyálias folyamatosan rágva a rágóját. Bár te nem utáltál rágózni, tudtad, hogy ha túl sokáig rágsz egy rágót nem csak az íze megy el, de az állaga is teljesen megváltozik. Undorítóan nyálkás lesz, és még íze se marad, így sose tudtad elképzelni, mi lehet jó abban, hogy több hónapig egyetlen rágót rágjon valaki.

   – Ő Willy Wonka – felelted, bár nem csak a lánynak szántad a szavaid. Ami azt illeti, inkább csak Charliehoz beszéltél, bár elég hangosan, hogy mindenki más is hallhassa. Az említett hatalmas mosollyal állt előttetek, és noha az óriási szemüvege eltakarta a szemeit, a feje forgásából ítélve könnyű volt kitalálni, hogy éppen kire nézett. Ennek megfelelően azonnal feltűnt, amikor rád pillantott, ahogy az is, hogy kényelmetlenül sokáig nézett rád. Kissé mocorogtál és figyelted, ahogy kínosan lejjebb apadó mosollyal elfordul tőled, hogy másokat is szemügyre vehessen.

   – Üdv rád és házad népére te jó szántóvető! – mondta kifejezetten kínosan. Erre csak az ajkadba haraptál, hogy ne nevess, és várakozón néztél a férfira, hogy folytassa. Wonka feje feléd fordult, látszólag észrevette, hogy a nevetéseddel küszködsz, mire kissé lehajtotta a fejét, majd a vörös kabátjába túrt. A következő pillanatban lila kesztyűs kezeiben néhány pár kártyát tartott, és maga elé tartva beszélni kezdett. – Vendégeim, üdv! Isten hozott a gyárban! Fogadjátok kézszorításom!

   Kinyújtotta a kezét, de aztán amikor senki sem mozdult, hogy megrázza kínosan visszahúzta.

   – Az én nevem Willy Wonka – folytatta, mintha mi se történt volna.

   – Akkor a színpadon a helye – mondta Veruca, és a babák között lévő székre mutatott.

   – Nos, a színpadról nemigen láttam volna a kis műsort, igaz-e kislány? – mondta a férfi, ezúttal mosoly nélkül. A hangja is mintha egy kissé mélyebb lett volna, de ez olyan apró változás volt, hogy szinte fel sem tűnt.

   – Wonka úr – szólt most Charlie, aki eddig csendesen hallgatta a férfi kis monológját. A szólított a fiúra pillantott, ahogy te is kérdőn néztél le Charliera. – Nem tudom emlékszik-e még [Névre]. Ő magának dolgozott a nagyapámmal együtt.

   – [Név]? – kérdezte a férfi és a feje kissé az irányodba dőlt, ebből következtettél rá, hogy most rád nézett a fiúról. Egy pillanatig kínosan álltál ott, és vártad, hogy mondjon valamit. Egyértelműen úgy nézett ki, mint aki emlékszik, kissé hasonlított ahhoz, amikor visszaemlékezései voltak. Aztán hirtelen megrázta a fejét, mintha csak most tért volna vissza gondolatban, és ismét Charlie felé fordította a fejét. – A nagyapád talán azok közül a kémek közül való, akik szanaszét hordták becses életművemet, hogy eladhassák a bután utánzó gonosz cukros bácsiknak?

   – Nem – felelte a fiú ijedten rázva a fejét. Te csak a homlokod ráncoltad, nem tudtad, hogy szóvá tedd-e a tényt, hogy a férfi csak Joe bácsiról kérdezett, de rólad nem.

   – Akkor jó! – mosolyodott el Wonka. – Isten hozott! Induljunk gyerekek!

   Azzal megfordult, és a babák között bevezetett benneteket a gyárba. Te és Charlie egymásra néztetek, látszólag a fiúnak is feltűnt, hogy a férfi milyen különösen kerülte a kérdését veled kapcsolatban. Ekkor, ahogy beléptél a hosszú, vörös szőnyeggel borított folyosóra hirtelen furcsa érzésed támadt, hogy Wonka és te valószínűleg mégis mélyebb kapcsolatban voltatok. Úgy látszott hogy noha neked nem voltak emlékeid, valahogy mégis hatást gyakoroltál a férfira, tekintve az úgy tűnt emlékszik rád.

   – Ne is mondjuk meg, hogy mi a nevünk? – kérdezte Augustus Wonkától, ezzel kirántva a gondolataidból.

   – Az tökéletesen lényegtelen – válaszolt a férfi hátra sem fordulva. – Szedjük a lábunkat! Sok a látnivaló! Dobjátok le a kabátotokat!

   S így is tett. Egyszerűen levette magáról a vörös kabátot, és ledobta azt a földre, majd a szemüveget is a kabátra hajította. Te is lehámoztad magadról a saját kabátodat, és elvéve Charlietól az övét letetted a földre őket. A tiéd volt alul, arra a fiúé került. A többiek is levetkőztek, és letették a kabátokat, miközben Mike apja beszélni kezdett.

   – Wonka úr, direkt fűtött be itt ennyire? – kérdezte, kicipzározva a saját kabátját.

   – Mi? – kérdezte Wonka hirtelen a fréfi felé fordulva, és neked ekkor tűnt csak fel, hogy addig téged bámult. Kissé bizonytalanul egyenesedtél fel a kabátok mellől, és tekinteted Willy Wonkára szegezted. Volt itt valami, ami nem hagyott nyugodni. – Ó igen. Muszáj bedurrantanom a gyáramban, mert a munkásaim meleg éghajlathoz szoktak. A hideget egyenesen gyűlölik.

   – Kik a munkásai? – kérdezte kíváncsian Charlie, mire Wonka felé fordult.

   – Az meglepetés – mondta, majd megfordulva elindult. – Na.

   A csoport követni kezdte, de te tudtad, hogy nem fogtok túl sokáig jutni. S valóban, alig léptetek párat, amikor Violet hirtelen megölelte Wonkát, ezzel megállásra késztetve őt. A férfi undorodva és kissé tanácstalanul nézett le a lányra, akinek fel sem tűnt, mennyire kellemetlen helyzetbe hozta idegenvezetőtöket.

   – Én Violet Nyálias vagyok Wonka úr – mondta elhúzódva a férfitól.

   – Ó – mondta az, majd néhány másodperces csend után folytatta. – Hidegen hagy.

   – Azért jegyezze meg – mondta Violet, miközben a csapat tovább indult. – Úgyis én fogom megnyerni azt a külön ajándékot.

   – Fontos az önbizalom, és te nem szűkölködsz benne – mondta neki Wonka, mire a lány vigyorogva fordult az anyja felé, aki helyeslőn bólintott neki. Úgy tűnt egyikük sem vette észre, hogy a férfi ezt nem igazán bóknak szánta. Te csak a szemeid forgattad, de csendben maradtál, nem a te dolgod volt megnevelni a kislányt, vagy felnyitni az anya szemét a győzelemnél fontosabb dolgokra. Éppen azzal voltál elfoglalva, hogy magadban ismét hálát adj Linknek, hogy Charlieval jöhettél, amikor Veruca Wonka elé lépett, ezzel megállásra késztetve a férfit. Ismét. Pont sikerült időben lefékezned, hogy ne ütközz bele Wonka hátába.

   – Veruca Só a nevem, örülök, hogy megismerhetem – mondta a lány széles de hamis mosollyal, és még egy gyors kis pukedlit is mutatott.

   – Képzeld, világ életemben azt hittem, hogy a Veruca egy csúf bőrbetegség – mondta Wonka, majd jót nevetett saját „viccén". Te inkább az ő nevetésén kuncogtál, semmint a szavain, de ekkor megláttad a férfi büszke mosolyát, ahogy a szemei sarkából rád pillantott, és tudtad, hogy nem mondhattad el neki, hogy inkább őt találtad viccesnek, és nem azt amit mondott. Hiszen annyira örült, hogy valakit sikerült megnevettetnie.

   – Augustus Kugel vagyok – lépett Veruca és Wonka közé a duci fiú. A szavait alig lehetett érteni, nem csak az akcentusa miatt, hanem a szájában lévő csokoládé miatt is. – Nagyon szeretem a sókit.

   – Veszem észre – mondta Wonka végignézve a dagi fiún. – Én is szeretem. Sosem hittem volna, hogy van egy közös vonásunk.

   Azzal tett egy lépést előre, de hirtelen ismét megtorpant, és lassan hátrafordult. Tekintete Mikera siklott, aki igencsak barátságtalan arccal állt ott.

   – Hé, te vagy Mike Tévé – kezdte. – A kis gézengúz, aki hackelte a rendszert.

   – Téged meg – kezdte, ahogy most Charliera nézett. A mosolya kissé barátságosabb volt, mint amit az előbb Mikenak adott. – Téged a szerencse hozott ide.

   – Önök pedig a gyerekek... – kezdte, de nem tudta magát rávenni, hogy kimondja a „szülő" szót. Sokáig szenvedett, miközben mindenki némán várta, vajon befejezi-e valaha a mondatát. Végül Veruca apja unta meg a dolgot, és befejezte Wonka helyett.

   – Szülei – mondta, és Wonka rendkívül megkönnyebbültnek tűnt, hogy nem neki kellett kimondania.

   – Úgy van – mondta, végignézve rajtatok. – Apukák, anyukák... Apu... Papa.

   Szemei a semmibe meredtek, ahogy lekonyult ajkakkal állt előttetek. Tudtad, hogy éppen az apjára gondolt, ezért nem szóltál semmit, és csak türelmesen vártad, hogy befejeződjön a furcsa visszaemlékezése. Aztán hirtelen felnézett, és a tekintete megakadt rajtad.

   – Na, erről ennyit – mondta és furcsa arckifejezéssel megfordult, hogy továbbvezessen benneteket. Csendben sétáltál Charlie és Augustus mögött, hallgatva a többiek pár szavas beszélgetéseit, de valójában eléggé a gondolataidba mélyedtél. Éppen ez lehetett az oka, hogy észre sem vetted, amikor elértétek a folyosó végén lévő aprócska ajtót, ahogy azt sem, hogy emiatt megváltozott a sor sorrendje. Valahogy – a Jó Isten se tudja, hogy –, Charlie és Augustus eltűnt előled, így most közvetlenül Wonka mögött sétáltál. A hangsúly a múltidőn van, tekintve a férfi megállt az ajtó előtt, te pedig a gondolataidban kalandozva tovább léptél.

   Arcod meleg, puha szövetbe fúródott, és noha nem erre számítottál, a ruha alatt kemény izmokat éreztél. Egy ideig eltartott, mire felfogtad, hogy Willy Wonka hátának ütköztél, de amikor végül sikerült az információnak utat törnie az agyadban, úgy ugrottál hátra, mintha tűzbe nyúltál volna. Ijedten és bocsánatkérőn néztél fel Wonkára, aki ekkor fordult meg, és most barna szemeit a tieidbe mélyesztette.

   – Sajnálom – mondtad védekezőn, igazán nem akartad feldühíteni a férfit. Azonban a következő cselekedetére semmiképpen sem számítottál.

   – Semmi baj [Név] – mondta, ajkain lágy mosollyal, szemeiben meleg fényekkel, ahogy lenézett rád.

Új küldetés: derítsd ki a múltad Willy Wonkával!

≫────≪ 🍫 ≫────≪

*A magyar szinkronban itt nem "egy", hanem "egy vagy két" tagját mondanak, de az eredetiben eléggé világosan elmondták, hogy csak egy ember mehet a gyerekekkel. Ráadásul mindenkit csak egy szülő kisért el, szóval úgy döntöttem, hogy kijavítom ezt a hibát, nehogy problémák legyenek belőle.