/Loki/

-Kell, hogy legyen más megoldás! Nem harcolhatsz a csatamezőn!!!-suttogtam szerelmemnek, miközben a 7 éves kislányunk a kezemet szorongatta, mert nagyon megijedt az imént felhangzó vészkürttől.

-Ha azt akarjuk, hogy ez a hely megmaradjon, hogy a gyermekünk egy jobb világban nőjön fel, muszáj kockázatot vállalnunk!

-Ezt akkor sem teheted meg! Tudom, hogy mi jár a fejedben és nem engedem, hogy megtedd!-minden erőmmel azon voltam, hogy rávegyem kedvesemet, ne használja az erejét, amely nem csak a körülötte lévőket, de magát a használóját is szépen lassan darabokra szaggathatja.

-Bíznod kell bennem, Loki! Nem engedem felszínre törni Loranát, a szavamat adom!-nagy nehezen beletörődtem a dologba, persze csak további próbálkozások után.

-Itt maradok veled!

-Nem, el kell vinned őt egy biztonságos helyre!-életem szerelme szembe fordult velem és a síró kislány felé pislantott, majd leguggolt hozzá:

-Drága kicsi Astrid! Ígérd meg nekem, hogy jól elbújsz a veszély elől, valahányszor is leselkedik rád!

-Rendben, megígérem!

-Vigyázz magadra....és apára is!.... Még találkozunk, édesem!-szorosan átölelte a hollófekete hajú gyermeket, majd egy puszit adva fejére felállt és csókot lehelt ajkaimra:

-Ne halj meg jó? Gondoskodj a lányunkról!

-Eszemben sincs magára hagyni őt!-mosolyogtam rá még utoljára, majd kezeit lassan elengedve hátrébb léptem és kislányomat kezembe véve elteleportáltam a palota legbiztonságosabb, legvédettebb helyére.

Teltek-múltak a percek, az órák. A lányommal maradtam és csak egy hasonmásomat küldtem ki a csatába, hogy harcoljon a sötét tündérek ellen. Mikor egy hatalmas rengés rázta meg az épületet, tudtam, elkéstem. Felismertem azt az energiát, ami most minden falat és mennyezetet megmozgatott. Tudtam, ez bizony Lorana volt, a feleségem hatalmas erejének démonja. A pusztító, vérszomjas lény, amely időről időre átveszi az irányítást szerelmem, Lauren felett.

-Vigyázz Astridra, mindjárt jövök!-intéztem szavaimat anyámnak, majd odavarázsoltam magam az energia magjához, egy pajzsot öltve magamra.

A szél zúgását leszámítva csak a csend rideg hangját lehetett hallani. Sehol egy kardcsörgés, pajzssúrlódás, robbanás. Rejtélyes, veszedelmes csend uralkodott a környéken. Épp kezdtem feladni a keresést, mikor megpillantottam a gyermekem anyját, ahogy vérvörösen izzó szemekkel, vérrel összemocskolt ruhával, s vészjósló hörgéssel lebeg a föld felett.

-Lauren, én vagyok az! Most már leállhatsz, elmúlt a veszély!

-Tűnj innen, mihaszna mágus, mert te is úgy végzed, mint a katonáid!

-Várj, ezzel most... Azt akarod mondani, hogy te ölted meg őket? Drágám, ez nem te vagy!

-Ó, dehogyis nem! Most vagyok igazán önmagam!-sátánian elvigyorodott, majd kieresztve gyilkos erejét, elkezdte szétszaggatni a fákat, a földet, mindent.

-Ezt nem hagyhatom! Lauren kérlek, harcolj ellene! Te erősebb vagy nála, tudom!-erre ő megrázta a fejét és fennhangon nevetni kezdett:

-Te tényleg azt hiszed, hall téged?

-Mit csináltál? Mit tettél vele???

-Mit gondolsz, miért fajult el így a dolog? Egy tucat katonát akart megvédeni, de... Nem sikerült neki...

-MEGÖLTED!!!!!!-ebbe a mondatba beleremegett az egész testem a dühtől, s tudtam, ha nem végzek ezzel a sátáni fajzattal, akár Asgard végzete is lehet az én hibám lesz.

-Nincs szükségem rá, ahogy másnak sem...

-TE ROHADT SZEMÉT!!!!!-az agyam teljesen elborult és minden erőmet összegyűjtve nekirontottam, mágiámnal meggyengítve tomboló erejét, átdöftem tőrömmel a szívtelen boszorkányt.

-Sajnálom! Annyira sajnálom, Lauren!-öleltem magamhoz élettelen testét, s könnyeimmel áztattam sűrű, sötétzöld hajkoronáját...

10 évvel később...

/Astrid/

-Ha anya most itt lenne, azt mondaná, szégyelld el magadat!!! Nálad rosszabb apát soha nem láttam!-csaptam be magam mögött a szobám ajtaját és bosszúsan, a lelkemben egy komplett viharral bokszoltam bele az egyik díszpárnába.

-Figyelj, kicsim...-hallatszott apám hangja az ajtó túloldaláról, mire a takarót fejemre húztam:

-Hagyj békén!!!

-Sárkányfiókám, beszéljük meg ezt!-teleportált be a helyiségbe az engedélyem nélkül és karba tett kézzel megállt előttem.

-Nincs mit megdumálnunk!

-Hajjh, kicsim! Tudod, hogy én csak meg akarlak védeni és azt szeretném, hogy boldog legyél!

-Akkor ne zárj ketrecbe!!! Vedd le a bűbájt a házról!!!

-Csak akkor, ha elmondod, pontosan hová akartok menni buliba! A party negyed roppant veszélyes itt Asgardban!

-Mi lenne, ha megbíznál bennem? Tudod, hogy tudok vigyázni magamra!

-Ebben nem lehetsz annyira biztos, kisasszony! Hidd el, én tudom, pontosan tudom, mi vár ott a lányokra! Az a hely nem neked való! Anyádat is csak én védtem meg annak idején attól, hogy...

-Mitől? Gyerünk, bögd ki!

-Hogy megerőszakolják! Astrid, értsd meg, az életedet is kockára teheted azzal, ha oda mész!

-Elég, apa! Hallgass!!!-ültem fel hirtelen az ágyban és gyilkos szemekkel meredtem apámra, mire ő látva a szikrakat íriszeimben, elhallgatott és csak gondolatátvitellel szólalt meg:

-Pont olyan vagy most, mint édesanyád!-s azzal sarkon fordult és kisétált volna a szobából, ha nem fogom meg a kezét. Mikor megemlítette anyát, egy furcsa emlék villant fel benne, amikor is épp egy nővel beszélget (nem láttam az arcát, homályos volt az emlék...), majd a szemébe nézve leszúrja.

-Ki volt az?

-Kicsoda?

-Ki volt az a nő, akit megöltél???-lefagyott, vészjóslóan csendben maradt és kereste a megfelelő magyarázatot.

-Ez bonyolult...

-Akkor miért jutott eszedbe?

-Te meg miért turkálsz az agyamban? Ezt már ezerszer megbeszéltük!

-Anyám volt az, igaz?-rémület siklott végig apám arcán, mintha szellemet látott volna.

-Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap is...

-Szóval megölted!

-Nem, ez nem ilyen egyszerű!

-Már mindent értek!-mélyebbre ástam az emlékben és felfedeztem anyám gyönyörű arcát. Könnyek szöktek szemeimbe és elhúzódtam apámtól.

-Egy szörnyeteg vagy!

-Had magyarázzam meg, Astrid!

-Nem kell! Tudom, mit tettél!!!-ordítottam rá, majd gyorsan elteleportáltam a Bifröszthöz...