Pár nappal késõbb, este:

/Astrid/

Mikor épp visszatértem a tusolásról a szobámba, az ajtó hirtelen becsapódott mögöttem, pedig hozzá se értem. Ijedtemben sikoltottam és védõburkot varázsoltam magam köré.

-Ki van ott?-sötét volt, de a tükörben mégis egy fényes körvonalat véltem látni.

Válasz persze nem érkezett, így szépen lassan megnyugodtam, felkapcsoltam az asztali lámpámat és az elõbbit betudtam a fáradtság mellékhatásának. Kimerültem, mert ma lehetõségem nyílt részt venni egy edzésen a Bosszúállókkal. Elalvás elõtt még egyszer leellenõriztem a szoba minden szegletét, nem-e valaki elbújt az egyik sarokban, hogy megint szivatásból rám ijesszen. Lekapcsoltam a kislámpát, de mielõtt még mély álomba szenderülhettem volna, meghallottam, ahogy valaki nagyon halkan a nevemet suttogja:

-Astrid....Astrid....-egy ideig próbáltam nem tudomást venni róla, de mikor már a hang elérte a normál beszéd hangerejét, kezembe varázsoltam a tõrömet és felkapcsoltam a világítást:

-Ez nem vicces, mutasd magad! Wanda, tudod, hogy nem szeretem, ha játszadoznak velem!!!

-Nem Wanda vagyok...

-Akkor ki?!?-kezdtem egyre feszültebb és rémültebb lenni, ezért újból magamra öltöttem láthatatlan védõpajzsomat.

-A barátod...vagyis inkább....a testvéred...

-Nekem nincs testvérem! Ki vele, mi a neved és mit akarsz tõlem!

-Nézz a tükörbe és meglátod...-mielõtt ezt megtehettem volna, megmagyarázhatatlan okból elkezdett elhomályosodni körülöttem a világ és elvesztettem az eszméletem...

/Peter/

A nap elég intenzív edzése után jól esett végre lefeküdni az ágyba, s csukott szemmel relaxálni egy kicsit. Fürdés után voltam már, ezért csak az elalvási fázis választott el az álmaimtól. Ám mielõtt átadtam volna magamat az éjnek, egy sikoltást hallottam, ami megfagyasztotta bennem a vért és összerezzentem. Uram Isten, mi történhetett? Kimentem a folyosóra, hogy hallgatózzak, nem-e valakinek segítségre van szüksége. Azonban, mivel ezután öt percig semmit sem hallottam, visszamentem a szobámba, biztos voltam benne, csak valaki megijedt egy póktól vagy véletlen hideg vizet engedett a zuhanyrózsából és ez hirtelen érte.

Néhány órával késõbb...

Csörömpölésre ébredtem és mivel szomjas is voltam, lementem a földszintre inni és megnézni, ki ez az éjjeli bagoly a konyhában. Halk léptekkel kiosontam a szobámból, majd le a lépcsõn és onnan egyenesen a zaj forrása felé igyekeztem. Furcsa volt, mert egy lámpát se kapcsolt fel az illetõ, így gyanítottam, talán betörõvel van dolgom. Mint egy macska, olyan hangtalanul lépkedtem, s gyorsan a kezembe vettem egy kést. A pókösztönöm azt súgta, a bajkeverõ valahol még itt lehet, ezért helyismereti elõnyömet kihasználva felkapaszkodtam a plafonra és onnan kapcsoltam fel a villanyt:

-Lebuktál!!!-pont a célszemély elõtt értem földet, aki amint meglátott ijedtében ugrott egyet és sikoltott. Mikor felismertem Astridot, egybõl visszatettem a kést a helyére.

-Hé!!! Ezt most muszáj volt??? Halálra rémítettél! Le akartál szúrni???

-Bocsáss meg, azt hittem betörõ vagy! Eszemben sincs bántani egy barátomat!

-Akkor jó... Egyébként....mi honnan is ismerjük egymást?-furcsán zavart arcot vágott, de próbált mosolyogni, ami nemigen sikerült neki.

-Hát... Tudod kb. egy hete velünk laksz... Legalábbis addig, amíg a dokik teljesen stabilnak nem nyilvánítanak! Peter vagyok, nem emlékszel?-erre szegény látszólag még jobban összezavardott, de hirtelen mintha bevillant volna neki a dolog:

-Á, tényleg! Bocs, asszem ma egy kicsit túlhajtottam magamat! Már képzelõdöm, meg minden! De jól vagyok!

-Ésss..mit is keresel éppen itt, éjnek éjjelén?

-Öhmmm. szomjas voltam, csak nem találtam a villanykapcsolót! Negyed órája keresek egy átkozott poharat...

-Értem... Én is épp ugyanezért vagyok itt... Parancsolj, egy pohár!-kivettem neki egyet a szekrénybõl, mire õ mosolyogva meg is töltötte azt csapvízzel.

-Köszönöm, nélküled nem ment volna!

-Ó, nincs mit! Bármikor!-én is magamhoz vettem egy pohár vizet, majd mindketten leültünk az asztalhoz.

/Astrid/

A konyhában tértem magamhoz, ahol épp Peterrel szemben ültem.... Hogy kerültem ide? Mi a fene történt? Elaludtam volna az asztalnál és a fura hangok a szobámban, meg az ájulás csak egy álom volt...?

-Astrid? Minden rendben?

-Mi?... Ja, öhmmm.... Fogalmam sincs...-valamiért egy kisebb pánik lett úrrá rajtam, így könnyeim lassan utat törtek maguknak.

-Mi a baj? Tudok segíteni?

-Nem tudom.... Peter, kérlek őszintén válaszolj!....: Hogy kerültem ide?

-Ide? Mármint a konyhába? Hát... azt mondtad, lejöttél egy pohár vízért.

-Te-tessék? Dehát...én...én erre nem emlékszem!!!-mostmár nem érdekelt, hogy gyengének fog tartani, sírni kezdtem.

-Hé, nyugalom, nincs semmi baj! Biztos csak fáradt vagy!-az asztalra tette egyik tenyerét, és lassan megsimogatta vele a kézfejemet.

-Gondolod? A fáradtság emlékezetkieséssel is járhat?

/Peter/

Mikor említette, nem emlékszik az elmúlt 10 percre, megállt bennem az ütő. Lehetséges volna....? Talán a műtét sikertelen volt? A francba! Most mit csináljak???.... Talán jobb, ha most nem sokkolom le azzal, hogy elmondom, egy démon él a testében, s emiatt skizofréniában szenved, így inkább megpróbálom elterelni a témát.

-Mit szólnál hozzá, ha elmennénk sétálni? A friss levegő jót fog tenni, meglátod!

-Oké.... Csak előbb átöltözök!

-Én is, aztán a bejárati ajtónál találkozunk!

-Rendben!-halványan elmosolyodott, majd el is indult az emeletre, én pedig követtem.

Gyorsan felkaptam egy kék pólót, egy rövidnadrágot és egy sportcipőt. Kezembe vettem a biztonság kedvéért egy pulcsit, ha esetleg hűvös lenne odakint és lementem a megbeszélt helyre. A lány 5 percen belül készen is lett.

-Hűha,....nagyon....jól áll rajtad ez a ruha!-kissé zavarba jöttem, mert Astrid egy csupán combközépig érő, spagettipántos, piros nyári ruhácskát viselt, amiben határtalanul ellenállhatatlan volt. Haja, mintha megmosta volna, olyan fényesen omlott vállaira.... Te jó ég, mik ezek a pillangók a gyomromban?

-Köszönöm!... Hé, ne nézz így rám! Zavarba ejtesz!-egy picit láttam rajta, hogy elpirult és lányos zavarában egy hajtincset a füle mögé simított.

-Bocs... Akkor menjünk! Hölgyek előre!

10 perccel később....

/Astrid/

Wanda figyelmeztetett, hogy a fiúk hajlamosak túlzásba vinni a bókolást, így már fel voltam készülve a dologra, de ennek ellenére is totál zavarba jöttem. Aranyos volt tőle, hogy minden ajtót kinyitott nekem, de igazán nem értem, miért csinálja ezt. Hiszen alig egy hete ismerem őt....-egyébként épp a Times Square nevezetű téren sétálgatunk, jeges, édes finomságot nyalogatva, ami Peter állítása szerint a világ legfinomabb desszertje és gondűzője, a fagylalt.

-Na? Hogy tetszik? Milyen ízt is választottál?

-Öhmm, azt hiszem epret! Nagyon finom, igazad volt! És köszönöm a meghívást!

-Ó, nincs mit!.... Kérdezhetek valamit?

-Persze,...de....mit szeretnél tudni?

-Azt, hogy....Asgardban.....van barátod?

-Milyen barátra gondolsz?

-Hát....fiú barátra... Tudod, egy srácra, aki vigyáz rád!

-Ez elég furcsa kérdés... Hát.... igazából nincsen! Miért kérded?

-Csak kíváncsi voltam!-megvakarászta tarkóját, mikor válaszolt. Méghogy van-e barátom? Miféle kérdés ez?
Hmm, gyanús vagy te nekem...

-Ha már itt tartunk.... Parker, udvarolsz-e éppen valakinek? Ki a szerencsés leány?

-Ez bonyolult... Nos, annyit mondhatok, hogy szingli vagyok...

-Szingli? Az meg mit jelent? Ez valami midgardi kifejezés?

-Miért? A te hazádban hogy mondják azt, hogy egyedülálló?

-Pontosan úgy. Egyedülálló, vagy hajadon, vagy éppen magányos farkas.

-Értem... Nos, akkor én egy magányos farkas vagyok!-rám mosolygott, majd alsó ajkába harapott és a földet nézte.

Fél órával később...

/Peter/

Astriddal rengeteget beszélgettünk és tudtunk meg egymásról. Például kiderült, hogy mindketten elvesztettünk valakit, aki fontos volt számunkra és hogy mindketten félünk a pókoktól.

-Ne már, komolyan? Akkor mégis miért pont "Pókember" a szuperhősneved?

-Nem én választottam a képességemet. Amúgy is, mi más nevet tudnál adni egy hősnek, aki pókhálót lövel ki és a házak közt himbálózik?

-Egy könyvben olvastam, hogy létezik egy olyan élőlény a Földön, hogy pókmajom. Szerintem ez találó elnevezés lenne!-mondta nevetve, majd a vállamba boxolt.

-Hé, te most gúnyt űzöl belőlem? A pókmajom nem is sző hálót! Jólvan, ezt megjegyeztem! És megsértődtem!-viccből durcás arcot vágtam és karba tettem kezeimet.

-Jó, jó! Nyugi csak vicc volt! Nem vagy pókmajom! Bocsánat!-gyengéden átölelte a jobb karomat, majd gondolom mivel kényelmes volt neki ez a pozíció, úgy is maradt.

-Megbocsájtok, de csak mert ilyen szelíden kérted!-néhány másodperccel később a lány "észbe kapott", elengedte a karomat és szégyenlősen egy hajtincset a füle mögé simított.

-Jaj, bocsi! Csak egy kicsit fázok, meg kedves akartam lenni... Nyugi nem vagyok ilyen nyomulós, csak....tudod.... olyan jó együtt lenni veled...

-Veled is szuper! Ja és semmi baj, nem haragszom, aranyos vagy... Óh, nem kéred a pulcsim? Neked adom, amíg haza nem érünk!-óvatosan ráterítettem a vállára, mire ő rögtön belebújt.

-Köszi.... Nagyon kedves tőled! De....miért vagy ilyen rendes velem? Mit akarsz tőlem???-szemében hirtelen bizalmatlanság homálya tükröződött és egy cseppnyi félelem is felvillant tekintetében.

-Semmit,.... csak szeretném, ha jóban lennénk!

-Óh, oké!... Bocs, csak kezdenek visszatérni az emlékeim a sikátorban töltött időkről, amikor egy hajléktalan pasi hízelgéssel vett rá, hogy lopjak neki kaját...

-Semmi baj.... Biztos nehéz lehetett idekint boldogulni...

-Igen, az volt...

-Ne aggódj, soha többé nem kell ilyen helyzetbe kerülnöd! Gondoskodom róla...

-Köszönöm!-egy hirtelen ötlettől vezérelve egy gyors puszit nyomott az arcomra, majd szótlanul sétált tovább. Ejha, nem gondoltam volna, hogy fog ilyesmit csinálni!

/Astrid/

Fogalmam sincs, miért és honnan jött ehhez a bátorságom, de egyszercsak azt vettem észre, hogy arcon pusziltam a srácot! Mi a fene ütött belém?!? Mit csinálok???-a fiú csak lépkedett tovább, pókerarccal. Ahogy így sétáltunk ketten, az utcán, egyszercsak valaki megállt előttünk és pisztolyát szegezte ránk...