- Te meg miről beszélsz, Lou? - kérdezte Louisa döbbenten. Kétségbe esetten járatta a szemeit a bátyja és a doki közt.

- Nos, doktor úr? Elmondja nekünk az igazat? - érdeklődött hamiskás mosollyal Lou.

- Louis...Louisa...ez...én nemrég jöttem rá, amikor - nézett Harryre - nem tudtam, hogyan mondjam el...

- Te vagy az apánk, Jeff? Igaz ez? - Louisa nehezen tért magához.

- Úgy tűnik, hogy igen, én vagyok... - nézett maga elé Stevens.

Lou odasétált az orvos elé egészen közel. Mélyen, fürkészően nézett a szemébe. Jeff állta a tekintetét. - Szia....apa - suttogta alig hallhatóan.

- Fiam... - Jeff hangja remegett és ölelésre nyújtotta a karjait. Lou még közelebb ment hozzá. Aztán már csak a tompa csattanás hallatszott. Louisa sikolya, Jeff, amint próbálja visszanyerni az egyensúlyát, sikertelenül. Az eséssel magával rántotta az esti rutinhoz odakészített eszközöket, amik a kis asztallal együtt ráborultak. Szája széle felszakadt és az orrából ömlött a vér.

- Ne. Merészelj. A. Fiadnak. Hívni. - sziszegte Louis. Úgy szedte a levegőt, mint aki lefutott egy kétszázas sprintet. A nagy csörömpölésre Steph is beszaladt, szeme kikerekedett, mikor meglátta Jeffet a padlón vérző arccal. - Jézusom, mi történt itt? Lou? Jeff? - Harry kapcsolt először és lépett oda, hogy felsegítse a dokit. - Lou, mit csináltál? - kérdezte ijedten Steph.

- Én mit csináltam? - ordította Lou - Üdvözöltem az én drága apukámat! Ezt az arany embert, akinek mindent köszönhetek. A csodás életemet, meg a...

- Lou, ne légy igazságtalan...

- Igazságtalan? Jaj bocsánat - fröcsögte Louis - elfelejtkeztem a jó modorról... Hogy történhetett? Biztos az a néhány alkalom, mikor össze-vissza vertek, vagy az a párszáz, mikor szétbaszták a seggem, hogy ülni se tudtam napokig, nem ám WC-re menni! Jah persze még mindig jobb nem menni, mint amikor felnyalatják veled! Elnézést, az ilyesmi kissé igazságtalanná tesz! - Lou egyre hangosabban hadarta a mondandóját, mellkasa elképzelhetetlen sebességgel emelkedett és süllyedt.

- Lou, édesem... - kezdte volna Harry békítőleg, bár őt is megrázták a hallottak. Tudta ugyan, mi mindenen ment keresztül szerelme, de az ő szájából még sosem hallotta.

- Te ne merészelj hozzám érni, Harold! - ütötte félre Harry kezét a zaklatott fiú- Te tudtad! Tudtad, hogy ez a rohadék csinálta fel anyát, aztán elhagyta! Én meg hogy sajnáltam, te kurva élet! A szegény jó Jeff doki, aki mindig ott van, ha kell, aki siratja anyát, holott ő küldte a sírba!

- Kicsim, kérlek...

- Mire kérsz? Ha? Nyugodjak meg? Ne legyek igazságtalan? - dühében csapkodott, amit ért, mígnem a monitort is eltalálta az ággyal szemben. Louisa csak sírt az ágyában, rettenetesen félt, hogy mit tesz dühöngő testvére. Felkapta a telefonját és Liamet hívta. A férfi a negyedik csörgésre vette fel.

- Szia édes, máris hiányzom? - kérdezte mosolyogva.

- Liam, gyere be, kérlek - suttogta reszkető hangon a lány.

- Mi a baj, LouLou, mi ez a hangzavar nálad?

- Lou őrjöng, siess, kérlek, félek, hogy kárt tesz valakiben...

- Rohanok!

- Fiam, nyugodj meg, menjünk ki és...- próbálta volna Jeff is, kicsit nehézkesen beszélt felszakadt szájjal.

- Megmondtam, hogy ne merészelj a fiadnak hívni, te utolsó rohadék! - elkapta az orvos ruháját és azzal rángatta, majd egy nagyot lökött rajta.

- Lou, kicsim, állj le - ölelte át hátulról Harry - muszáj megnyugodnod, kérlek...

- Hagyj békén, eressz el! Eressz, ha mondom! - Lou próbált kiszabadulni a szorításból. Erejét megsokszorozta a vérében száguldó adrenalin. Eszement kapálózásában sikerült mindkettejüket a eldöntenie, Harry a hátára esett, ő pedig rá. Harry még ekkor is ölelte, biztonságban tartotta, hogy ne sérüljön meg.

- Állj, rendőrség! Félre, mindenki! - Három fegyveres rendőr rontott be a szobába. Lerángatták Louist Harryről, hassal a földre fektették és hátra szorították a kezeit. A fiú kapálózott és szitkozódott, mire az egyik rendőr a hátába térdelt és megbilincselte, amitől Lou csak mégjobban bepánikolt.

- Ne! Ne bilincseljék meg, kérem! - Sikította Louisa, aki tudta, mit vált ez ki a bátyjából.

- Kisasszony, ez nem kérdés, és nem alku tárgya. Ez az ember ön- és közveszélyes. - Közben Harry is feltápászkodott, fájlalta a hátát, de nem foglalkozott vele, kedvesét akarta menteni a szorult helyzetéből. Louis-n eluralkodott a pánik, ordított, vergődött, de a rendőrök markából nem volt szabadulás. Liam is beviharzott messziről hallott mindent, a folyosó tele volt betegekkel, akik mind a lármára riadtak fel és félve tekintgettek a szoba felé, ahonnan a hangok szűrődtek ki. Liam látván a felfordulást egyből Louisához sietett, aki szintén a pánik határán volt és remegve bújt a férfihez, kérve, hogy segítsen a testvérén.

- Uraim, Dr Liam Payne vagyok, ennek az osztálynak a vezető főorvosa. Ismerjük Mr Tomlinsont, és felelősséget vállalunk érte, kérem engedjék el, nem teszünk feljelentést ellene.

- Doktor Payne, ismeri a protokollt. Ez itt egy kórház, ahol kiszolgáltatott emberek fekszenek, nincs lehetőség mérlegelésre, sem felelősségvállalásra. Főleg, hogy testi sértés is történt. Az elkövetőt elő kell állítanunk és eltávolítanunk a tett színhelyéről a klinika zavartalan működésének érdekében. Mivel a fiatalember láthatóan nincs beszámítható állapotban, meg kell kérnem, hogy adjanak neki egy nyugtató injekciót, hogy elkerüljük a további kényszerítő intézkedéseket.

- Erre semmi szükség, Louis mindjárt megnyugszik, csak erős érzelmi behatás érte, kérem...

- Doktor úr, ne akadályozza az igazságszolgáltatást. Szedálják le a fiatalembert, hogy bevihessük!

Stephanie otthagyta Jeffet, és LouLouhoz ment, hogy vigasztalja. A rendőrök lábra állították Louist és erősen tartották, hogy megkaphassa a nyugtatót. Harry mellette állt, az arcát és a haját simogatta, próbálta szerelmes szavakkal meggyőzni, de a fiú meg sem hallotta.

- Liam, ne tedd! Kérem, engedjék el! - sírt LouLou Steph karjaiban.

- Hagyd, Liam, majd én, engem már úgyis gyűlöl - mondta szomorúan Jeff és felszívta az injekciót egy fecskendőbe.

- Lou, édesem, nyugodj meg, könyörgöm, nem akarom, hogy nagyobb bajod essen...- kérlelte tovább Harry.

- Hagyj engem békén, tűnj el innen! - ordította a fiú. Jeff odaért az injekcióval, Lou mintha ekkor fogta volna fel, hogy mi történik körülötte. - Mi az, mit akarsz nekem beadni? Ne! Ne! Ne merészeld, engedjenek el! Hazzy, ne hagyd!- nézett könyörögve Harryre, akinek a szíve szakadt meg, hogy kedvesét így kell látnia, de nem tehetett semmit.

- Bocsáss meg, fiam - Jeff könnyes szemekkel alig látva szúrta a tűt Louis felkarjába. Lou tekintete könyörgőből átfordult beletörődőbe, bánatosba, majd ahogy a nyugtató kezdett hatni, úgy hunyt ki benne a fény és változott át üressé, távolivá. Izmai elernyedtek, hangja elhalkult majd teljesen elcsendesedett. Csak nézett maga elé valahová a távolba, de csak ő tudta, hogy mit látott, vagy hogy látott-e valamit egyáltalán.

***

Lout elszállították, Harry követte őket a saját autóján. Arcán patakzottak a könnyek. Olyan gyönyörű estének ígérkezett és mi lett belőle? Szerelme leszedálva egy rendőrautóban, ő pedig itt sír, hogy alig látja az utat maga előtt.

Louisa vigasztalhatatlan volt. Steph próbálta visszarángatni a depresszióból, nem sok sikerrel, míg Liam Jeff sérüléseit látta el.

- Mi a fene volt ez, Jeff?

- Az... Louis és Louisa... szóval én... ők az én gyerekeim.

- Mivaaan??? - Liam a döbbenettől majdnem elejtette a fertőtlenítős lapot.

- Igen, én is nemrég jöttem rá... aztán ma volt egy kis félreértés a véradás miatt és Louis rájött... és ez lett belőle. Úgy érzi, hogy én tehetek mindenről, ami velük történt. És meg kell mondjam, meg tudom érteni... de attól még piszkosul fáj...

- Ne vedd magadra, Jeff. Louis még nagyon labilis, ezt tudtuk, mikor megismertük a hátterüket. Hirtelen túl jól lett a tárgyalás után, én már akkor tartottam attól, hogy ez vissza fog még ütni. Louisa kicsit jobban viselte a eseményeket, de ő sokat kiadott magából már előtte is, Lou viszont elfojtotta. Biztos vagyok benne, hogy ha lehiggad, belátja majd, hogy nem tehetsz arról, ami történt.

- Köszönöm, Liam, de félek, hogy túl optimista vagy. Én sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez mind másképp alakult volna, ha én akkor nem hagyom el őket.

- Nem tudtad, Jeff. De mindegy is már, a mi lett volna ha-n gondolkodni teljesen felesleges. Előre nézzünk és tegyük rendbe azt, amit lehet. Ha nem baj, akkor én most megnézném Louisát.

- Dehogy baj, örülök, hogy vagy neki... - Liam kérdően nézett Jeffre - Láttalak titeket délután. örülök, hogy a lányom jó kezekben van.

- Basszus, Jeff, te akkor most az apósom vagy?

- Még nem, de szeretnék az lenni.

****

Harryt egész éjjel nem engedték be Louhoz. Este tízkor hazaküldték azzal, hogy délelőtt jöjjön vissza érte, addigra eldöntik, mi lesz a sorsa. Már reggel hétkor a fogda bejárata előtt szobrozott. Idegességében fel-le járkált, de nem lelt nyugalomra. Jócskán délelőtt volt már, mikor egy egyenruhás tiszt a nevén szólította és beinvitálta.

- Nos, Mr Styles, mivel hivatalos feljelentés nem érkezett Mr Tomlinson ellen, így nem indítunk eljárást és nem lesz priusza sem. Hazaviheti, csak néhány papírt alá kell írnia.

Harry sietve elintézte a hivatalos formaságokat és sietett kedveséért, a nyolcas zárkába. Összeszorult a szíve a látványra. Louis a priccsen feküdt összegömbölyödve, kezeivel ölelte át magát, üres tekintettel bámult a semmibe.

- Lou, kicsim... - guggolt le elé, kezével az arcát és a haját simogatta gyengéden - Lou... édesem, gyere, hazamegyünk. - a fiú nem nézett rá, nem is reagált, csak a pislogásából lehetett tudni, hogy jelen van. - Hallasz, Napocskám? Gyere, kelj fel, menjünk innen. Hazaviszlek.- Louis végre ránézett, tekintete tele volt fájdalommal, csalódottsággal. De már nem harcolt. Felkelt és elindult a kijárat felé. Harry megfogta a kezét, de Lou nem szorította vissza, csak hagyta, hogy a férfi kivezesse az autójához.

Egész úton nem szólt egy szót sem és a lakásba érve sem. Harry borzasztóan érezte magát, szerette volna átvenni legalább egy részét annak a fájdalomnak, amit Lou szemében látott, de nem volt rá mód. Szerelme csalódott benne. Csalódott, amikor nem mondta el neki, amit megtudott és csalódott, mikor cserben hagyta és nem mentette ki a rendőrök karmaiból. Harry tudta, hogy azt a tekintetet soha nem fogja elfelejteni, ahogy kedvese akkor nézett rá a két egyenruhás közül... soha.

- Gyere, ülj le édes, hozok egy teát...- Lou leült, megvárta a teát, meg is itta, de közben egyszer sem nézett fel, tette, amit tennie kellett, mint egy kisgyerek, akit büntetése letelte után kiengednek a szobafogságból. Megtörten, hajlott háttal, reménytelenül. - Kicsim, annyira sajnálom... nem tudtam, hogy mondjam el...azt gondoltam, jobb, ha Jefftől tudjátok meg akkor, mikor ő felkészült arra, hogy elmondja nektek...Ez...annyira nehéz...és én nem... - Harry előtte térdelt és próbálta elkapni a tekintetét, de nem sikerült. Mutatóujjával gyengéden megemelte Lou állát hogy rávegye a szemkontaktusra.

- Ugye tudod, hogy szeretlek, kicsim? Ugye tudod, hogy nem akartam rosszat?

Lou végre felé fordult és nagy levegőt vett, hogy megszólaljon. Aztán kifújta.

- Mondd, kicsim! Mit akarsz mondani?

- Elárultál, Harry. Te is elárultál.

Csók, drágáim!

Fogadjátok szeretettel a Negyvenkettőt. Hú, de nem szeretem ezt a számot...Ezt láttam a tortámon márciusban pföööö... Na de nem is ez a lényeg, hanem hogy itt vannak újra a drágácskáink, bár most nem annyira vidámak.

xx