- Nos, Louisa, próbáltam én is hívni, de nekem sem vette fel. Sajnos mást e percben nem tehetek, mert ügyeletben vagyok és nem hagyhatom el a kórházat, de ha reggelig nem kerül elő, akkor elmegyek a lakásukra, rendben?

- És ha akkor már késő lesz? Mi van, ha Simon megtalálta és talán már... Istenem, talán már nem is él... - zokogta a lány.

- Ezzel nem segítünk, drága. Bízzon egy kicsit a bátyjában, biztosan minden rendben van, talán csak valami közbejött neki. - ezért a mondatért Liam legszívesebben a saját nyelvébe harapott volna, hisz épp ő is most vesztette el a bizalmát a fiúban. De abban a percben az volt a fontos, hogy LouLou megnyugodjon és ne kapjon újabb rohamot.

- De ha közbejött valami, akkor miért nem hív??? - mintegy végszóra csörrent meg a telefonja a kijelzőn a testvére fényképével. Liam azonnal ki is hangosította és bár az illem úgy kívánta volna, hogy hagyja el a helyiséget, ő maradt. Hallani akarta a fiú magyarázatát.

- Lou a fene essen beléd, hol vagy? Miért nem veszed fel a telefont? Történt valami? Jól vagy? Már azt hittem...

- Hugi - szólalt meg a kásás hang a vonal másik végén - basszus, ne kiabálj, kérlek. Figyu jól vagyok, minden oké, csak kicsit bealudtam, ne hari, jó?

- Bealudtál? Egész nap? Lou éjjel 11 van, mi az, amit nem mondasz el? Sosem alszol nap közben - gyakran éjjel sem, tette hozzá magában a lány.

- Csak... egy... munkahelyi buliban voltam az éjjel és kicsit elszálltam, de tényleg semmi gond, holnap bemegyek ígérem. Most leteszem, mindent megbeszélünk holnap, jó? Szeretlek.

Lou nem várta meg a választ, letette. Nem tudott volna még több hazug szót kiejteni a száján. Minden rendben, persze. Soha sem lesz már semmi rendben. Azt mondják, vannak emberek, akik úgy élik le az életüket, hogy valójában halottak, csak nem vesznek róla tudomást. Ő is valahogy így érezte magát. A lelke már rég halott volt és tegnap követte a szíve is. Csak a teste ragaszkodott valami érthetetlen okból ebben a világban maradni, ahol számára már semmi esély sem volt arra, hogy valaha boldog legyen. Minden, amit eztán tesz, ahogy eddig is, csak azért lesz, hogy LouLout biztonságban tudja és - talán egyszer - boldognak lássa. A Bobtól kapott tabletták rendesen kiütötték, igaz, egyből kettőt vett be az intelem ellenére, de legalább átaludta az egész napot. És addig sem fájt semmi...

*******************

Harry igyekezett úgy intézni a napi programjait, hogy este ötkor már ne kelljen bent lennie, vagy ha mégis, lehetőleg ne abban az irányban, amerről Louist várhatta közeledni. Magára erőltetett egy magabiztos és vidám álarcot, amin ugyan nem látszik kifelé a sötétség, de a napfény sem szűrődik be. Vegetált. Végigcsinálta a napi programját, aztán hazament, vagy ellátogatott egy klubba, ahol készséges kis passzív fiúkák tömkelege ajánlkozott fel neki estéről estére. De valahogy egyikükhöz sem volt kedve. Hol szép szóval, hol pedig, ha nem vették az adást, kissé agresszívabban pattintotta le őket. Nem is értette magát, hisz minden egyes nap elhatározta, hogy most már hagyni fogja magát, valahogy mégsem vitte rá a lélek, hogy elvigyen magával valakit, aki nem Lou.

Már több, mint egy hete nem látta a fiút, de biztos volt benne, hogy nem is lenne képes megállni, hogy ne könyörögjön neki, hogy fogadja vissza, ha egyszer találkoznának. Pedig erős akart lenni, ahogy mindig is az volt. A nagy Harry Styles, aki élvezi az életet, akit senki és semmi nem tud kibillenteni kiegyensúlyozott lelkiállapotából. Senki és semmi. Egyes egyedül a kis Louis Tomlinson.

****************

Lou nem volt jól. A napokkal egyre gyengébb és étvágytalanab lett. Idejét se tudta, mikor evett vagy ivott utoljára, nem is érezte szükségét. Rettenetesen lefogyott, bőre csak úgy lógott a csontjain, ruhái mintha két számmal nagyobbak lettek volna rá. Sovány, sápadt, beesett arca, többnapos borostája, a hatalmas karikák a szeme alatt mind arról árulkodtak, hogy ereje végén jár. Arra a két órára, amit Louisánál töltött, összekapta magát, hogy a lány ne vegyen észre semmit rajta, de ez is egyre nehezebben ment. Kezei annyira remegtek, hogy gyakran rájuk kellett ülnie, nehogy elárulják. Csak az éltette, hogy hazaérvén a klinikáról, ami számára a poklot jelentette, végre újra alámerülhessen az álomvilágba, ahová nem jutnak el a külvilág zajai. A hetedik nap reggelén mégrosszabbra fordult a helyzet. Bőrén kisebb-nagyobb lilás foltok jelentek meg, amil egyre terjedtek és nőttek. A tizedik napra már elfedték csaknem az egész mellkasát, hátát, már a nyakán is látszott néhány. Lou kénytelen volt magas nyakú pólót felvenni és imádkozni, hogy észrevétlenek maradjanak az elváltozások.

Nem merte még egyszer megkockáztatni, hogy kihagyjon egy látogatást. Az előző alkalommal, mikor másnap bement Louisához, Liam doktor megvető pillantása fogadta. Mint később kiderült, a doki hallotta a meséjét, miszerint buliban volt és azt a következtetést vonta le, hogy nagyon jól érzi magát a bőrében. Behívta az orvosi szobába és szigorú hangon vonta felelősségre. "Nézze, Louis, a maga dolga, hogy kivel mikor mit csinál, de amíg a húga az én osztályomon fekszik, addig annyi jogom talán van, hogy óvatosan figyelmeztessem, a Ms Tomlinson nincs abban az állapotban, hogy a hasonló kilengéseit tolerálja. Nagyon aggódik magáért, és jó lenne, ha ez az érzés kölcsönös lenne. Ez a teremtés nem azt érdemli magától, hogy önző módon magára hagyja, mert magának éppen bulizni támadt kedve."

Délután 5 körül elindult a szokásos útvonalon a húgához, gyalog a parkon át, majd fel a lépcsőkön a harmadik emeletig. Ez volt a terv. Az első és a második szint között azonban beleszaladt egy széles, kemény mellkasba, amely nagy sebességgel tartott lefelé. A pillanat tört része alatt felismerte, nem kellett az arcába néznie. Az illat, a tapintás és a mindent elsöprő eufória, amit Harry érintése váltott ki belőle azonnal elöntötte az érzékeit. Gyomra liftezni kezdett, egész teste remegett. Az ő félistene kitágult pupillákkal bámult rá, élesen beszívva a levegőt, orrcimpái kiszélesedtek. Csak nézték egymást, betelni nem tudván a látvánnyal, de egyikük sem szólt semmit. "Milyen sápadt és sovány... és milyen gyönyörű még így is...biztos nagyon hiányzik neki Louisa. Bár én hiányoznék neki ennyire...Ó, azok a szemek, amilyen félénken néz rám.. azt hiszi, bántanám? Hát nem tudja, hogy sosem lennék képes ilyesmire? Én gyönyörű csillagom..." Harry smaragd szemei lassan lefelé vándoroltak a törékeny testen, kezdve az arcán, a száján lefelé a nyakán... És itt egy szekundumnyi döbbent csend után, mikor még levegőt venni is elfelejtett, Harry tekintete vágyakozóból először értetlenbe, majd undorodóba váltott át. Egy hangos morgással kikerülte az összezavarodott fiút és faképnél hagyta.

************************

- Ki van szívva a nyaka! - őrjöngött később Liam szobájában - Valaki kiszívta az ÉN Louis-m nyakát! Ezt nem hiszem el! Ez valami rossz vicc! Louis nyakát egyedül NEKEM van jogom kiszívni, ÉN vagyok az, aki szereti, ÉN vagyok az, aki mindenét odaadná, hogy visszakaphassa! Nem valami olcsó kretén, aki azt sem tudja, micsoda kincs van a kezében! - Liam tudta, hogy esélye sincs jobb belátásra bírnia tajtékzó barátját, de azért tett egy erőtlen próbát.

- Haver, ez a dolog azért kétemberes. Ha Lou nem engedte volna közel magához azt a valakit, nem lett volna módja ezt tenni vele. - Azonban szavai csak olaj voltak a tűzre. Harry elképzelte, amint az Ő Louisja szerelem ittasan fekszik egy másik férfi karjaiban, aki olyan hevesen csókolgatja a nyakát, hogy a vére is kiserken. A kép, amelyben Lout másvalaki csókolja és simogatja, végképp elvette a józan eszét, szélsebesen elhagyta az orvosit.

A folyosón közeledő Niallt is majdnem fellökte. - Hé Haz, mi a túró történt? Beszívtál? - Mérgelődött a szöszi.

- Bocs, Ni, csak... - perifériás látásával észlelte, amint Lou épp kilép a húga kórterméből és hosszan álldogál az ajtó előtt. Nem volt hajlandó ránézni, de bőre bizsergéséből egyértelmű volt számára, hogy a fiú észrevette és őt. Haragja soha nem látott magaslatokra hágott, agyát elborította a lila, a sárga, a szürke és a mindenféle színű köd egyszerre. Nem gondolkodott. Megragadta Niall karjait, magához rántotta és szájával az ajkaira tapadt.

Nem nyitotta ki a száját, nem igazi csóknak szánta, csak büntetésnek. Meg akarta mutatni Lounak, hogy ő is tovább tud lépni, igen, nem fog ő otthon ülni és sajnálni magát. Elégtétel helyett azonban csak ürességet érzett és bűntudatot. És amikor felnézett, hogy lássa Louisn tette hatását, a fiúnak már hűlt helye volt.

Csók, Drágáim :)

Hoztam egy kis emészteni valót, jöhetnek a kritikák... :)

Csak óvatosan, mert nagyon érzékeny hangulatomban vagyok, úgy látszik a szerelmeim szerelmi bánata rám is átragadt :)