A nefelejcs a hűség, az igaz szerelem és a remény szimbóluma, de mindezek mellett – ahogyan nevéből is látszik – az emlékek és az emlékezés virágának is tartják.

•⋅✿⋅•

Byeongkwan épp elzárta a lángot a konyhában, félrehúzva az elkészült ebédet a tűzhelyről, amikor a bevásárlásból megérkező Sehyoon, odalépve mellé egy pehelykönnyű csókot nyomott az arcára. Egy szót sem szólva, halvány mosollyal nyújtott át neki egy cserép itt-ott rózsaszín, máshol kék színű virágot, miközben figyelte a fiatalabb arcán átsuhanó komplex érzelmeket.

— Mi az, szívem? – suttogta Sehyoon miközben hátulról átölelte Byeongkwant és gyöngéden belecsókolt a nyakába. – Min gondolkozol? – kezdte cirógatni a derekát.

Byeongkwan orcájára pír szökött a szituációtól. Hiába teltek el hónapok, mióta egy párrá váltak, Sehyoon minden egyes ilyen törődő mozdulata változatlanul ugyanolyan heves dobogásra késztette az alacsonyabb szívét, mint kapcsolatuk kezdetén. Szabad kezével megsimította a szerelme kézfejét, majd a cserepet óvatosan lehelyezte a mellettük lévő kis asztalra és az idősebbikkel szembe fordulva a karjai közé simult.

— Én csak... – kezdett neki reszketeg lélegzettel a fiatalabb. – A nefelejcsen gondolkoztam. Gyönyörűnek tartom azt, hogy az igaz szerelem és a hűség jelképe. Úgy érzem, hogy tökéletesen reprezentálja a kapcsolatunkat – motyogta a magasabbik mellkasába szégyenlős mosollyal az arcán, szavai hallatán pedig az idősebb szívébe is melegség költözött.

— De rápillantva – folytatta kisvártatva Byeongkwan –, mindig eszembe jut, hogy mennyire kevésen múlt az, hogy a szomorúbbik jelentése érvényesüljön és halvány, fájó emlék lehess csupán a szívemben. Majdnem elveszítettelek még azelőtt, hogy egyáltalán az enyémnek nevezhettelek volna. Sehyoon, én annyira örülök, hogy nem így történt – suttogta Byeongkwan remegő hangon, miközben a megszokottnál is szorosabban ölelte a másikat.

Meghallva mindezt az idősebb szíve túlcsordult a mérhetetlen szerettől. Hiába vallottak már egymásnak szerelmet többször is, minden egyes ilyesfajta meghitt és bensőséges gondolat, ami elhagyta Byeongkwan ajkait, nagyon sokat jelentett Sehyoon számára. Megnyugtatásképp apró semmiségeket suttogva simogatta a fiatalabb hátát, miközben mélyen és akadálytalanul beszívta az illatát, arcát a nyakhajlatába temetve.

Még hosszasan ölelkeztek a konyhában állva, miközben a beszűrődő nap szelíd sugarai rájuk vetültek. Mellettük, az asztalon álló, művészi összevisszaságban egybefonódó rózsaszín és kék szirmú nefelejcsek nem csupán egyszerű növények voltak. Elvégre Byeongkwan és Sehyoon számára a virágok magukban hordozták kettejük különleges történetét.

vége

•⋅✿⋅•