Madison

Aznap 5:00 pm

Újabb rémálmok ébresztettek fel. Christina ült a zongora kis sámliján. Nyugodt békésnek mondható, de mégis szomorú.
– Mi a baj?
– Ez... az... egész. - kétségbeesett arca félelemmel telt meg.
– Sajnálom. – csóválta a fejét én pedig magamhoz húztam. Hagytam, hogy a vállamon sírjon.
– Az ügy az első. – ösztönzött a munkára. Én persze örültem neki.
Ezek után megkértem a boncolóban várjon meg. Berontottam a parancsnokhoz információért. Nem kaptam. Az összes bizonyíték nálam volt. Cikáztak a gondolataim.

Church Street, Whitehall Gardens, Temze.

– Soha nem voltam még ilyen tudatlan. – kiabáltam el magam. – Watsonra lenne szükségem. – suttogtam.
– Meg van. - kiáltott fel a mellettem levő lány észrevéve valamit.
– Várj – állítottam meg Chris-t
– Lövés a hátán egy félautomatával. Lánccal kötözték meg. Azt hiszem.
– Hát persze, hogy lánc. John Blue nyakát azzal fojtották meg, Angelnek a bokáját kötözték meg. Jó mondom? – bólogatott Chris. – Továbbá Wilson White kezét is azzal tették.
– Most akkor megoldottuk? Kéz, láb, nyak. Mi jöhet még? – Azonnal Joseph-hez indultam. Amint odaértem egy aggódó arc fogadott. Tudta mi történt.
– Marybeth terhes. – mondogatta.
Megkértem Chris-t pátyolgassa egy kicsit. Egy asztalra felvázoltam a helyzetet. A címkék helyszíneit.
Church Street és a Great Collage Street

„Soha nem voltam még olyan magabiztos, mint akkor, de talán sose leszek még."

Egész idő alatt feszültség aggódottság és félelem is összegyűlt bennem. Minden egyes elméletemet legalább kétszer átszámoltam. Míg legvégül a St James Square Garden jött ki. El akartam indulni, de fáradt voltam helyette Chris és Joseph elvittek egy kocsmába inni. Visszafelé láttuk, ahogy Watson haza igyekszik ám mi megakadályoztuk. Betessékelt minket a padlásra. Egy-egy pohár vizet adott a kezünkbe. Látta rajtam hogy nem volt ittas állapotban. Mutatta az óráját. 3:00 am. Vállat vontam, de mikor megláttam a zsebóráját azonnal elkapott a kíváncsiság.
– Honnan van? – antik darab lehetett.
– Hát... - rossz kezdés. Láttam rajta a nyomasztó érzést mégis válaszolni akart.
– A mi családunkban minden egyes dolog apáról-fiúra, anyáról-leányra száll. Ezt a nagyapám adta nekem. Apámat nem ismertem.
Jött egy olyan érdekes érzés hogy meg kell ölelnem. Sajnálatból-e vagy valami más okból? Fogalmam sem volt. Én így fejeztem ki a megértésemet. Tudtam milyen érzés elveszteni olyasvalakit, akit jobban szerettél, örömmel vártál. Szerettem Watson-t mindennél jobban.
– St James Square. Bizonyíték az egyetlen olyan pont, amihez kötni lehet a gyilkost.
– Miért?
– A gyilkos próbál olyanná válni, mint a Hasfelmetsző. Ez téves megállapítás ugyanis jobb akar lenni. Viszont neki vannak hibái.
– Például? – szólt bele mondatomba a társam.
– A lánc minden áldozatnál megtalálható továbbá a helyszínekből kiformálódott egy sárkányrepülő. Kisebbített mását a James Square-nél lehet kapni.
– Ott bújt el gyilkos?
– Nem, ott fogja megölni Beth-t. Megálmodtam. - Titokzatosan el akartam menni, de visszatartott.
– Rendben, őszinteség a téma. A rémálmok, amik mostanában egyre gyakrabban rám tőrnek Beth-ről a gyilkosról és Chris-ről szólnak. 190cm magas, férfi, tetovált.
– Mit jelképez és hol?
– Jobb kéz és egy vörösen izzó szemű sárkány. -itt egy kis szünet után újra megszólaltam. – Te kedvelsz engem? – sírni akartam, de helyette az ő szája közeledett felém. Ajkunk összeért, legszívesebben így maradtam volna örökké.
– Jó éjszakát! – mondtuk egymásnak hátradőlve.

Augusztus 22. – Maddison

3 órával később

Fél nyolckor felkeltettem Watson-t. Aranyos volt, amikor aludt. Visszatérve utasítottam a többiek keltésére. Kávéivásuk közben felvázoltam a tervem.
– Elmegyünk a St James Square Gardenbe, lezárjuk és körül szimatolunk.
– Mi után is?
– Beth. – Joseph lelkében biztosan izgatottság uralkodott. Most indulás előtt leírtam ezt majd utána is fogom.

Watson

Elindultunk a múzeum épülete felé és ráébredtem arra nem akarom Winter-t elveszíteni. Egy fél hosszú, barna hajú férfi állta el az utunkat. Maddie, mint mindig elemzésbe merült.
– Maguk mit akarnak itt?
– Elemzés? – Meg van.
– Maddison Winter vagyok, Metropolitani rendőrség. Ő pedig a társam Jude Watson. A helyszínre van átkutatási papírunk. – kezdte el a nyomozónő.
– Arthur French. – kezet fogtam vele. – Miért csinálják ezt ezzel a hellyel?  –kissé feszült volt ehhez a beszélgetéshez.
– Mr French a helyszínen nem vett észre valami különöset? – tettem föl a kérdést, amíg Madison körülnézett. Eltűnt.
– Nem. Oh... - ránézett az órájára. – Bocsánat, de elkésem. Viszlát.
– Rendben. Önnek is.

Winter emlékezetem szerint nem a múzeumba ment, hanem abba a kunyhó szerűségbe. Az magában már egy bűn. Ép állapotán kívül feltűnő mentessége nincs. Röviden bézs színben pompázó omladozó falai mögött kell lennie valaminek. Belépve egy ajtó fogadott. Óvatosan kinyitottam majd leléptem a lépcsőre. Fedezéket kémlelve járkáltam, amíg meg nem hallottam valaki hangját:
– Hát nem emlékszik rám? – kérdezte egy alak Winter-től.

Egy nő támadta meg húszon év körüli. Feketés vörös haj. Meg akartam menteni, de a gyilkosra lőttem inkább. Átugrottam a korláton és célba vettem ismét. A vörös nő nekem jött leszorított a földre. Egy lánccal akart megfojtani, de a kezem miatt nem tudott.
– Hagyd őt békén! – ordította a társam.
– Miért, a porszemeket nem kell eltakarítani?
– Ki vagy te?
– Tudod te azt. Gondolkozz Madeline.
– Vedd le a maszkot! – fájt a szituáció mindegyikünknek. Sírva megtörten állt Maddie.

Mire Grace (elolvastam a ruhájáról) elengedett a földre zuhantam és éreztem Madison tekintetét rajtam. Az aggódás, a féltés és a fájdalmat. A gyilkos maszk nélkül felismerte a társam.
– James West. Miért? – nem hitt a szemének.
– Mit miért? – félelmetes hangja miatt megijedtem.
A pisztolyom nálam volt, de Maddie-t ide dobták le majdnem mellém. A gyilkos egy percet is elfigyelt odahajítottam a fegyver a társamnak. Azonnal felállt, és Grace-t vállon lőtte. West-hez mikor oda ért elsötétedett minden, és amire világos lett Winter a földön hevert. Szaladtam hozzá, lelkileg megtörve, mindent elveszítve. Csak ő maradt nekem. Mire odaértem West rám akart lőni ám gyorsabb voltam. Földön lévő fegyverrel átküldtem a másvilágra. Felmérve a terepet Winter felé siettem.
– Beth... fontosabb. – ordított oda nekem.
Karját a nyakamba raktam és felfelé tessékeltem. Visszafutottam Madison-hoz.
– Menj el. – ahogy láttam hasba szúrták próbáltam elnyomni a sebet, de nem engedte.
– Sokszor gondolok arra a napra, amikor meg... láttalak. Szeretlek téged Jude Watson. – csitítani akartam viszont végighallgatni is. Egy könnycsepp az ő szemén is végiggördült.
– Kérlek, ne... ne beszélj. – kitört belőlem a sírás. El fogom őt veszteni. A karomba vele elkezdtem felmenni a lépcsőn. Ki érve a rendőrség és a mentősök fogadtak. Madison még utoljára rám nézett mielőtt oda adtam az orvosoknak. Joseph és Beth örültek egymásnak. Chris sírva rohant hozzám bár én lerogytam a földre.
– Mi történt? – ezt hallottam tőle folyamatosan a fejemben majd elájultam.