Gyűlölettel telve nézett rám. Tudtam, hogy ez lesz. Mégis áthágtam a szabályaimat és mindent elmondtam neki. Hogy miért? Magam sem tudom. Csak megtörtént. Az őszinte, kérdő szemeibe néztem és képtelen voltam tovább titkolni előle, hogy ki vagyok. Pedig egyértelmű volt, hogy meg fog gyűlölni, undorodni fog, ha megtudja, hogy egy gyilkos vagyok.

Mert ez vagyok. Annak neveltek. Képtelen vagyok másmilyen lenni.

− Tessék! – nyújtottam át neki a kést, mely eddig az övemben pihent, és melyet a dzsekim eddig tökéletesen takart. – Ölj meg, úgy megszabadulhatsz tőlem.

Szemei elkerekednek. Erre nem számított. Igazság szerint... én sem. Azt hittem, kifogytam a drasztikus ötletekből.

− Én... − kezdett bele zavartan. Szemeiből eltűnt a gyűlölet csillogása, helyét inkább az értetlenség és rémület vette át.

− Rajta, vedd csak el! – mondtam nevetve, miközben kezdett eluralkodni rajtam az a szürke köd, ami akkor telepedett rám, mikor gyilkolnom kellett. – Miért? – nevettem tovább. – Talán nem akarsz olyan undorító és visszataszító alantas lénnyé válni, mint én? Próbáld csak ki! Kóstold meg, milyen jó kioltani valaki olyannak az életét, akit szeretsz. – A múltam felszínre tört. Minden pillanatra emlékszem a beavatásból. A szigeten átélt első gyilkosságomra. A szenvedő arcokra és az azokkal szemben álló büszke pillantásokra, a tapsviharral együtt. – Próbáld ki, hogy milyen érzés kényszerből ölni. Próbáld ki, milyen lehet úgy elvenni valaki életét úgy, hogy nem akarod, de tudod, hogy még mindig ez a jobb rossz, amit kaphat. Rajta, vedd már el ezt a szart! – ordítottam. Könnyeim utat törtek maguknak, végigfolyva az arcomon az államig, ahonnan egyenesen a földre hullottak, s egyé váltak a talpam alatt lévő porral és kosszal.

Hoseok keze remegett, ahogy minden más porcikája is tette. Attól féltem, talán szétesik darabjaira, s hasonló sorsra jut, mint a könnyeim.

− Nem – mondta hirtelen határozottsággal, mire majdnem összerezzentem.

Csak néztem, minden érzést eltűntetve az arcomról. Egyenesen az ő szemeibe. Amiből egyedül a határozottságot tudtam kiolvasni. Aztán arcvonásai ellágyultak, de szinte azonnal ismét megrándult, arca grimaszba torzult, amit hirtelen nem tudtam hova tenni.

Talán...

Megijedt, de mégis mitől?

Összevont szemöldökkel meredtem rá, mintha attól könnyebben deríthetném ki zavarodottságának okát.

− Yoongi, vigyázz! – kiáltotta gyorsan felém iramodva. Tekintete mereven mögém tapadt, s ösztöneim ordítoztak azért, hogy forduljak meg. Meg is tettem, de már csak egy izzó szempárt láttam, majd fájdalom hasított a mellkasomba.

Hirtelen nehezemre esett levegőt venni. Egyszerre akartam zihálni, gyorsan, szaporán venni a levegőt és mélyen, megfontoltan lélegezni, mint mikor álomra készülöm hajtani a fejem. Furcsa érzés volt. Szorított a szívem, a tüdőm, ahogy minden izmom a kezemben és a lábaimban. Alig bírtam megállni, szédültem és a világ forgott velem, miközben egyre ködösebbé vált minden. Próbáltam pislogni, hátha attól majd javul a látásom, de semmi ilyesmi nem történt.

Az árny, aki után csak a fájdalom maradt, máris tovább rohant, egyenesen Hoseok felé. Nem bánthatja. Nem érhet hozzá, egyetlen ujjal sem.

Megfordultam, de térdre rogytam. A kezem remegett a megerőltetéstől, de meg kellett mentenem.

Láttam, ahogy Hoseok vérbe fagyva, remegő testtel várta az elkerülhetetlent. Felismertem az alakot. Az, aki eddig mindig mellettem állt. Vagyis azt hittem. Kezében kés, míg hátán a hüvelyben pihent kardja, övében, hátul pedig egy lőfegyver. Felsőtestén egy golyóállómellény volt, így pontosan a fejére kellett céloznom. Remegő kézzel azonban lehetetlen. Akár Hoseokot is eltalálhatom.

De muszáj kockáztatnom. Különben megöli.

A földön térdelve felemeltem a kezem, görcsösen tartva a fegyverem, amit a bakancsomból húztam elő. Kezdett minden egyre ködösebbé válni, de erőmön túl kényszerítettem magam a pontos célzásra. Vártam pár másodpercet, majd lőttem.

Óráknak tűnő másodperc töredékekig száguldott a golyó a gyilkos felé. Majd mélyen a koponyájába fúródott. Hoseok még inkább riadt tekintettel nézett a férfi felé, akinek a vére belepte a környező területet. Élettelenül terült el a földön, fegyvere a földre hullott, s örök nyugalomra hunyta szemeit.

− Yoongi! – kiáltott Hoseok, s mintha minden előző pillanatot elfelejtett volna, úgy rohant egyenesen hozzám, karjai közé zárt, éppen akkor, mikor az elhomályosodott látásom már a színét is elkezdte elveszíteni, s lassan átváltott feketébe. Már csak azt éreztem, hogy elnehezedett a testem, egyenesen a karja közé zuhanva nyelt el a sötétség és Hoseok kellemes illata.

Szerettem volna elmondani Hoseoknak, még egyszer, utoljára, hogy mennyire szeretem, de nem tudtam megszólalni.

Ha meg is halok, boldogan teszem. A szerelmem karjai közt. Már csak azt sajnálom, hogy itt kell hagynom őt.

Vele vajon mi lesz?

Egyáltalán meghalok?