Kifulladva álltam meg a test felett, mely pár perccel ezelőtt még az életéért küzdött. Immár utolsó lehelete is elhagyta őt, s vérbe fagyva feküdt a földön. Undorodva emeltem magam elé a kezemet. Megint megtettem azt, amit nem akartam. Állítólag nem kellene éreznem semmit, mégis minden egyes alkalommal, legyen szó akár állatról, akár emberről, legyen az bűnös vagy sem, a sírás határán vagyok, azon gondolkodva, ha nem tudok ennek az egésznek véget vetni, akkor meg kell ölnöm magam.

Eldobom a kezemben tartott fegyvert, majd megírom az SMS-t az egyik mitugrásznak, aki takarítani szokott. Talán nekem is inkább ebbe az irányba kellett volna mennem, kár, hogy nem én döntöttem el, hogy minek is nevelnek.

Imbolygó léptekkel indulok meg haza. Magamban imádkozok azért, hogy Hoseok ne hallja meg, hogy mikor érkezem meg, így nem fogok vele találkozni és kérdezősködni sem fog. Lehet, hogy el kellene költöznöm arról a helyről és másik munkát keresni. Csak az egy baj van vele, hogy ezt az Intézet dönti el, így nem költözhetek kedvem szerint. Ők rendelkeznek velem. A testemmel és a lelkemmel is. Nekem csak nagyon kicsi dolgokba van beleszólásom. Mint mindenki másnak is.

Gondolataimból az ébreszt fel, hogy a panel előtt állok, ahol lakom. Felnézek a magas épületre és elgondolkodom, hogy milyen lehetőségeim vannak. Az egyik az, hogy minden a terv szerint összejön, felmegyek, anélkül, hogy találkoznék Hoseokkal. A másik az, hogy szembetalálom vele magam és meg kell magyaráznom, miért tűntem el úgy, hogy egy szót sem szóltam, ráadásul még SMS-t sem írtam neki. És csak órákkal később keveredek elő, izzadtan, fáradtan és természetesen csupa kék-lila foltokkal.

De megrázom a fejem, ugyanis rájövök, hogy felesleges ezen gondolkodnom, ugyanis nem tartozom neki magyarázattal. Nem ismer, nem a barátom, csupán a főnököm, így nem kell tudnia a magánéletemről. Az akcióm nem befolyásolta a munkát, így arra sem foghatja, hogy a munka miatt érdekli.

Immár határozottabban lépek be az épületbe, majd veszem az irányt a 811-es lakás felé, a nyolcadikra. A liftben újra elkap a szorongás, amin nem tudok úrrá lenni, hiába győzködöm magam arról, hogy semmi szükségem ilyesfajta érzésekre. Éppen csak annyira sikerül nyugtatni magam, hogy a kezeim ne kezdjenek el remegni.

A lift csenget egyet, jelezve, hogy megérkeztünk. Lehunyom a szemem és elmormolok egy imát, hogy Hoseok ne álljon készenlétben. Az ajtó kinyílik, és amint felmérem a terepet, rohanok az ajtóm felé, hogy olyan gyorsan iszkolhassak be rajta, mint életemben még soha. Szerencsém volt, ugyanis Hoseokot nem láttam, sőt, szerintem még haza sem ért a kollégákkal való iszogatásból, így kicsit normálisabb szívveréssel nyitottam be az előszobába.

Lerúgtam a cipőmet, minden felesleges dolgomat ledobtam, hogy a hűtő felé vegyem az irányt, ahol azonnal kikaptam az összes alkoholos italt. Amennyire nem fűlött rá a fogam napközben, most legalább annyira szükségem volt rá.

Az első adag egy doboz sör volt.

Melegem lett, de ugyanúgy bámultam a semmibe, várva a pillanatot, hogy kiüssön. Semmi.

A második adag egy valamilyen bor volt.

A márkáját nem néztem, mert nem érdekelt, csak ittam a felejtés reményében. Most már olyannyira melegem lett, hogy le kellett kapnom magamról az inget. Fejem előrebukott, a fáradtságtól, amit a mai nap nyomott rám bélyegeként. De még mindig semmi.

A harmadik adag, talán vodka volt.

Azt sem tudtam, hogy kerülhetett ilyen ital a hűtőmbe. De ez hülye kérdés. Hiszen még a saját életemről sem dönthetek, akkor arról, hogy mit igyak, miért dönthetnék?! Felnevettem, mire kicsit megszédültem, de ülve maradtam. A kanapé előtt a földön. Hol máshol?!

A negyedik adag Whiskey volt.

Aminek már az izét sem éreztem, csak azt, hogy marja a torkomat. Szenvedtem. Szédültem, forgott velem a szoba, vicces színpacák kerültek a falra, amik mozogtak, háborgott a gyomrom a bevitt alkoholmennyiség miatt. Tényleg rosszul voltam, de élveztem. Már a padlón feküdtem, és nevetve bámultam a plafont.

Ami ugrándozott, akár egy nyúl.

− Nyuszi hipp! – nevettem. – Nyuszi hopp! – A nevetés egyre jobban eluralkodott rajtam, olyannyira, hogy már a könnyem is folyt. Oldalra fordultam, de ekkor beleakadtam a kanapéba. – Meg akarsz halni? – ordítottam az ülőalkalmatosságnak, ami tiszteletlen módon nem válaszolt. Felültem, ami nem kis erőfeszítésembe került, és úgy fenyegettem tovább. – Ha már nekem jössz, legalább bocsánatot kérhetnél! Szemtelen kis csitri! Ugyanolyan vagy, mint az a kurva, aki otthagyta Hoseokot a pénz miatt! Képzeld el, mennyien szenvedhetnek miattad! Mindig eltöröd a kislábujjakat, aztán se szó, se beszéd, csendben kuskolsz tovább, mint most! Megbántasz másokat. Szenvednek miattad! Hoseok is rengeteget szenvedhet... − Szemembe könnyek szöknek, ahogy elképzelem Hoseokot, ahogy sír. – És nem tudom, hogy ez engem, miért érdekel, de ha meg mered bántani, esküszö-

− Mi lesz akkor, elégeted? – szólal meg egy hang mellőlem, veszélyesen közelről, amitől annyira megijedek, hogy megugrok. Ezzel a hátamat beverem a dohányzóasztalba, míg a lábamat a kanapéba, végül pedig elnyúlok a padlón.

− Mi a halál faszát keresel itt? Vagy már képzelődöm is? – ráncolom a szemöldököm, ahogy a fekvő pózból figyelem a tőlem nem messze guggoló Hoseokot. – Az elég ijesztő lenne. Asszem, kell még pár pia, hogy ténylegesen kiüssem magam, ne pedig csak ijesztgessem itt az agyam.

− Téged meg mi lelt?

− Te. Megtaláltál... − próbáltam felállni, de majdnem visszaestem. Mert a padló is mozgott. Ekkor Hoseok megragadta a csuklómat. Mikor állt fel? Így nem estem el. – Akkor most tényleg nem képzelődöm?

− Szerinted? – csípett bele az arcomba, mire feljajdultam, de nem ébredtem fel, szóval tényleg itt volt.

− Nincs kedvem magyarázo... magyarász.... magyarázko...

− Ilyen állapotban ne is. Gyere inkább, segítek lezuhanyozni és aludj, mert ez igencsak fájni fog holnapra.

− Juhú! Jung Tökéletes Hoseok segít lezuhanyozni! – kiáltottam fel diadalittasan, mintha valami díjat nyertem volna.

− Bizony. Csak ne kalimpássz, mert leversz mindent, köztük a fejemet is.

− Sok ember fejét levettem már. De a tiédet nem akarom. Az olyan szép – mondtam teljes átéléssel és csodálattal nézve Hoseok szemeibe. Meg a nyaka is gyönyörű, kár lenne érte.

− Nagyszerű, köszönöm! Ez igazán megtisztelő – felelte egy mosoly kíséretében.

− Főleg akkor nem akarom, hogy bajod legyen, mikor így mosolyogsz! – Bal mutatóujjamat a szája sarkában lévő gödröcskéhez érintem, mire megdermed. Lassan egész arcát felém fordítja, amit nem bírtam ki: mindkét ujjammal a szája két sarkához értem, és felhúzom azokat, ugyanis sajnálatos módon, eltűnt onnan a mosoly. – Így jobb. – Mindig mosolyogj! – nevettem el magam, majd meg akartam indulni a fürdő felé, de sikeresen majdnem elestem a saját lábamban. Annyi szerencsém volt csupán, hogy Hoseok időben utánam kopott és hátulról magához rántva megtartott. – Hoppá! – nevetgéltem továbbra is.

− Azt hiszem, így soha nem érünk a végére – sóhajtott hatalmasat. Nyakamon éreztem leheletét, amitől valamiért kirázott a hideg. – Gyere, te nagyra nőtt gyerek – nyúlt hirtelen a térdhajlatomhoz, míg másik kezét megtámasztotta a hátamnál és úgy emelt fel, mint egy hercegnőt.

− Ááááá, mi a...

− Kapaszkodj, mert leesel! – nevetett fel, miközben erősen tartott a kezei közt. Kiszolgáltatva éreztem magam, de ha ő is a közelemben volt, biztonságban voltam.

Nyöszörögve fordultam át a másik oldalamra. De így csak erősödött a fejfájásom. Kínok között ültem fel, majd hunyorogva néztem körül a szobában. Nem emlékeztem semmire. Hogy mi történt az este, hogy hogyan kerültem az ágyba, és hogyan került rám a pizsamám. Értetlenül, összeráncolt szemöldökkel pislogtam a semmibe, miközben arra vártam, hogy minden maradék erőm összegyűljön, hogy ki tudjak menni a konyhába valami gyógyszerért. Nagy nehezen sikerült erőt venni magamon, így bizonytalan léptekkel indultam meg az ajtó felé, ami elé alig értem oda, az nagy erővel kivágódott. Kis híján, pofán is törölt, de akadt annyi lélekjelenlétem, hogy hátrébb tudtam ugrani.

− Jézusom, Yoongi jól vagy? – kérdezte riadt szemekkel Hoseok, aki már megint pofátlanul betolakodott az otthonomba. Ráadásul kezében az én tálcám volt, amin az én bögrém, az én tányérom, meg úgy minden cucc a kezében, az enyém volt.

− Te már megint mi a faszomat keresel itt? – puffogtam, kicsit sem kedvesen. Pedig az ő arcán igencsak kedves mosoly ült, ami még a kérdésem ellenére sem tűnt el onnan.

− Oh, csak annyira sikerült tegnap este felöntened a garatra, hogy nem mertelek egyedül hagyni a konyhakéseiddel.

Összeráncolt homlokkal néztem rá és próbáltam rájönni arra, hogy mégis mi a fene történhetett.

− Látom, nem emlékszel... − megráztam a fejem. – Amikor bementem a cuccainkért, te eltűntél, így elindultam, hogy megkeresselek. Nagyjából három óráig kerestelek, aztán elkezdtem fázni, ezért hazajöttem egy pulcsiért, de gondoltam, megnézem, nem-e jöttél haza. És igazam lett. Ott ültél a nappalidban, legalább öt üveg pia között, amikben már egy csepp sem volt. Szóval... elég részeg voltál, így segítettem neked lezuhanyozni, aztán csinálni akartam neked vacsorát, hogy legyen minek szívnia azt a rengeteg alkoholt. Utánam másztál és elkezdtél az egyik konyhakéssel hadonászni, érthetetlen szarságokat ismételgetve. Alig tudtam elvenni tőled és legalább egy óra kínlódás után sikerült csak ágyba dugni.

Pedig én tényleg nem akartam megtudni, milyen, ha részeg vagyok... Erre ér egy kis nehézség és máris a piába menekülök. Hatalmas sóhaj kíséretében rogytam az ágyra.

− Miért ittál ilyen sokat? És miért mentél el? Történt valami?

− Nem, nincs semmi – ráztam meg a fejem.

− Biztos? Nem tudok segíteni valamit? – Hoseok helyet foglalt mellettem, majd az ölembe helyezte a reggelit, amit ezek szerint nekem készített. Én meg köcsög módon egyedül hagytam, mikor ő volt ilyen részeg... Ilyen az én formám.

− Igen, tényleg jól vagyok – erősítettem meg az iménti mondatomat. – Ez az enyém? – pillantottam az ölembe helyezett tálcára, de csak azért kérdeztem meg, hogy terelhessem a témát.

− Igen. A gyógyszert mindenképp vedd be, ezt pedig idd meg hozzá. Segít a másnaposságon. – Elvette a tálcáról a kis üveget, amit kinyitott helyettem, mintha a kezemet is eltörtem volna, majd elém tartva nyújtotta, hogy vegyem el.

− Köszi, de nem vagyok nyomorék.

− Valószínűleg a halálodat járod a fejfájásod miatt, úgyhogy inkább fogd be és köszönd meg a segítségem.

− Oh, mikor tanultál meg ilyen szóösszetételekkel beszélni?

− Mióta a beosztottam vagy – vigyorgott rám, végigkövetve, ahogy kiiszom az íztelen löttyöt és beveszem a gyógyszert.

− Igaz, már el is felejtettem, hogy kire emlékeztetett ez a hozzáállás – húztam el a számat. Ezek szerint tényleg elég bunkó vagyok. Ennek ellenére Hoseok itt ül mellettem, a szokásos széles vigyorával. De vajon miért, ha egyfolytában ilyen megnyilvánulásokkal ostromlom?

− Ne nézz ilyen bűnbánóan. Imádom, hogy túlzóan őszinte vagy! – vigyorodott el még szélesebben, már ha ez lehetséges volt.

Vonallá préseltem a számat, mert kis híján beszóltam neki, hogy engem csak ne imádjon, de rájöttem, hogy illene visszafogni a köcsög beszólásaimat, legalább a mai délelőttre.

− Hány óra van? – kérdeztem, miközben a villámra egyensúlyoztam a rántottának egy falatnyi részét.

− Fél tíz, miért?

− Jesszus, Hoseok, miért nem keltettél fel? – Szemeim elkerekedtek, ahogy felfogtam, mit jelentettek a szavai.

− Kellett volna?

− Péntek van! Dolgo-

− A főnököd vagyok és én most hivatalosan is megengedtem, hogy fizetett szabadnapot vegyél ki, amit velem együtt tölthetsz majd el.

− Mi? – kaptam felé a tekintetemet, mintha ezzel megérthettem volna a cselekedeteit. Mire is jó ez neki? Miért segít nekem? Miért ilyen kedves? Miért zavar ennyire össze?

− Hallottad, mit mondtam. Úgyhogy edd meg szépen és irány a friss levegő.

− Nincs rá szükségem.

− Yoongi... − Olyan nyugodtan, mégis feszülten ejtette ki a nevemet a száján, hogy felállt tőle a szőr a hátamon. – Tudom, hogy van valami baj, ahogy azt is, hogy nem vagyunk olyan viszonyban, hogy megoszd velem az érzéseidet, de ettől függetlenül szeretnék segíteni. És ha ez úgy megy, hogy elrángatlak itthonról, akkor az lesz. És bizony mosolyt csalok az arcodra, akkor is, ha belehalok.

− Ezer éve nem volt olyasmi az arcomon. Miből gondolod, hogy menne?!

− Tegnap sikerült – húzta ki magát diadalittasan, majd felállt az ágyról és az ajtóhoz lépett. Értetlenül néztem utána, de választ nem reméltem. Csak szerettem volna egy kis csöndet, magányt és nyugalmat a fejfájás elől. – Megyek és rendet rakok magam után. Addig edd meg a reggelit. Nyugodtan aludhatsz még, ha szeretnél, én a konyhában leszek – intett mosolyogva, majd kiment az ajtón.

− Persze, érezd magad otthon! – forgattam a szemeimet.

Elmélyültem ettem az amúgy igen ízletes reggelit, amit életemben először valaki más csinált. Tegyük hozzá, hogy amúgy sem szokásom sokat enni. Megszoktam, hogy a rengeteg gyomorforgató dolog között hanyagolom a hányás elősegítését akármilyen étkezéssel. Ahogy azt is, hogy legtöbbször időm és erőm sem volt leülni enni, arról nem is beszélve, hogy elkészíteni meg még annyi se.

Gondolataimból egy kétségbeesett sikítás szakított ki, ami a konyhából jöhetett. Hoseok. Szemforgatva álltam fel tálcával a kezemben és megindultam a hang irányába, hátha meg kell ölnöm egy pókot, nehogy megegye szegény Hoseokot.

− Vigyázz, épp egy pók akar hátulról megfojtani – morogtam, ahogy mögé értem, mire megugrott és leverte a pult szélére rakott villát. Mindezt egy elég nőies sikítás kíséretében. Ennyire halkan jöttem volna ide?

− Ne ijesztgess még te is! – zihálta, miközben a szívére szorította mindkét kezét.

− Mitől ijedtél meg ennyire?

− Egyrészt tőled – mutatott rám, közelebb lépve, olyannyira, hogy már kezdtem kínosan érezni magam. Mutatóujját a mellkasomra tette, így jelezve, hogy nagyon is rám gondol. Zavart az, hogy ennyire közel volt, és hogy hozzámért, de mégsem hessegettem el a kezét. Miért? – Másrészt, meg megszólalt a telefonom, aminek hála, majdnem kiesett a kezemből a tányér. Nem állt szándékomban tönkretenni a dolgaidat, így ijedtemben utánakaptam, a szokásos hangeffektemmel.

− Hangeffekt? – vontam össze a szemöldökeimet.

− Sikítás, ha így jobban tetszik – forgatta a szemét. Ez a tette is egészen hasonlított rám. Kis híján elvigyorodtam, ugyanis elég viccesen festett, ahogy karbatett kézzel, próbált ugyanúgy kinézni, mint én. Valahogy nem volt hiteles.

− Nem vagy te egy kicsit ijedős férfi létedre?

− De, viszont ez egyáltalán nem zavar – vigyorgott rám, nekitámaszkodva a pultnak, miközben nézte, ahogy elmosom a tányéromat. Szadista. Megjutalmaztam néhány szúrós pillantással, amit nyilván nem tudott hová tenni, de ez engem a legkisebb mértékben sem érdekelt.

− Kész vagy már? – hallottam meg Hoseok hangját, ahogy közeledett a hálóm felé, rajtam pedig még mindig nem volt ruha. Mit tehetnék, ha ilyen szerencsétlen és lassú vagyok? Nekem jó így, akkor neki is legyen...

− Nem – kiabáltam ki, nehogy bejöjjön, mert akkor meglátná a kicsit sem hívogató testemet, ami nem is tudom, miért zavart. Szerencsétlenségem sorozata pedig nem maradhatott el, így Hoseok vagy csak fittyet hányt a szavaimra, vagy tényleg süket, de benyitott, én meg ijedten léptem be a szekrény ajtaja mögé.

− Te paraszt, várj már, mondom, hogy nem vagyok kész!

− Egy élet, mire kiválasztod, mit veszel fel! Nekem meg nincs kedvem kivárni, szóval jöttem segíteni.

− Nem kell a segítséged.

− Végül is, gondolom, tele van a szekrényed fekete ruhákkal... Csak akkor meg azt nem értem, miért ilyen nehéz választani.

− Hon-

− Na, engedj oda! – lépett közvetlen mellém, majd tenyerét a mellkasomra téve tolt el a szekrényem elől, éppen csak a szeme sarkából végignézve rajtam. Ezzel kapcsolatban csak egyetlen dolgot nem értettem: miért hagytam neki ilyen készségesen, hogy ide-oda tologasson, mint egy bábut?

− Héj! – nyögtem ki, hogy ne tűnjek teljesen töketlennek. Ez Hoseokot nem akadályozta meg abban, hogy egy pillanat alatt eltűnjön a szekrényben és csak a segge lógjon ki, amivel tökéletesen az én irányomba pucsított. Ez az ember kikészít...

− Jé, van színes ruhád is! – csillantak fel a szemei, ahogy kezében hanyagul tartva az egyik kék felsőmet felém fordult. – Most pozitívan csalódtam. – Csak megforgattam a szemem, de nem mondtam semmit. – Tessék! Öltözz! Vagy segítsek? – vonta fel perverzen az egyik szemöldökét. Majdnem tökön rúgtam, de aztán eszembe jutott, hogyan kell lélegezni, így lenyugtattam magam.

− Most már viszont igazán kimehetnél. – Nem tudtam, hogy miért is ragaszkodom ennyire ahhoz, hogy kimenjen, mert már öltöztem férfi előtt, sőt, szinte csak úgy, de zavart a jelenléte.

− Ugyan már...

− Hoseok. Takarodj, ha tényleg szeretnél kirángatni itthonról. Színes ruhában – emeltem fel az említett darabokat. Nagyjából két éve lehetett rajtam színes ruha.

− Megyek már!

Hoseok elhagyta a szobát, én pedig felöltöztem.

Belenéztem a tükörbe. Normálisnak éreztem magam.

Olyan embernek, akinek van egy barátja, aki kedveli és vigyáz rá.

Egy olyan embernek, akinek van munkája.

Egy olyan embernek, aki nem öl embereket.

Egy olyan embernek, aki lehet boldog.