− Ez bőven ráért volna holnap estig... − vette el kezemből Hoseok a jelentést, amit flegmán felé nyújtottam.

− De kész vagyok vele, mint látod. – Továbbra is csodálkozó tekintettel méregetett Hoseok, aki immár a főnökömmé avanzsált.

Egy hét telt el az interjú óta. Sikerült azóta nem megölnöm sem őt, sem magamat. Ez azért teljesítmény! Sokkal jobban élveztem ezt a munkát, mint hittem. Mindig is érdekeltek az informatikai cuccok, így amikor abba a korba kerültem, hogy végzettségről kellett dönteni, ezt választottam, így erről tanultam. Persze lett volna még mit tanulnom, hogy igazán profi lehessek, de az én helyzetemben annak is örültem, amit eddig megszereztem.

− Elképesztő vagy.

− Csak nincs életem.

− Nekem nem úgy tűnik.

− Akkor nem itt lennék... − mondtam sokat sejtetően, majd ma már sokadszorra ignoráltam, hogy Hoseok mondani akart valamit, és faképnél hagytam.

− Yoongi Oppa! – tört rám Yoona abban a pillanatban, ahogy kiléptem a főnök irodájából. Kis híján visszaüldözött Hoseokhoz. Csak egy hajszál választott el tőle.

− Mi van már?

− Jajj, ne legyél olyan morcos! – csücsörítette idegesítően a száját, szokásához híven. Vérbeli kurva. Díjat kéne adni érte. – Eljössz velünk munka után inni?

− Dolgozom.

− Most mondom, hogy munka után. És így is te mégy el leghamarabb mindig. Nem hiszem, hogy pont neked akadna annyi munkád, hogy bent kellene maradnod.

− Nem tudhatod.

− De! Egy napot igazán kibírsz...

− Ajj, hagyj már! Nem megyek.

− De Yoongi Oppa!

− Nem vagyok az Oppád, kopj már le! – Hiába próbáltam lerázni a csajt, ne adj Isten, hogy ez leszakadjon az emberről. Rosszabb, mint a hajba ragadt rágó.

− Ha lekoptatom neked, eljössz? – szólalt meg egy hang mögülem, ami kis híján a szívinfarktust hozta rám. Remélem, van errefelé valami ingyenes orvosi ellátás, vagy egy orvosi szoba. Lehet, biztosítást is kötnöm kéne, főleg ha ezek ketten így folytatják.

− Nem – fordultam meg, olyan tekintettel, mellyel akár ölni is lehetett volna. Ha rajtam múlt volna, itt már mindenki halott lenne.

− Ugyan már, egy kis sojuba meg sörbe igazán nem halsz bele. Ennyi lazítás még neked is kell – nyaggatott most már Hoseok is. Megpróbáltam intellektuálisan közölni vele, a tekintetünkön keresztül, hogy márpedig én nem megyek, de aztán eszembe jutott, hogy ahhoz intelligenciára is szükség lenne, ami ennek a hígagyúnak nincs. Szóval letettem a szuggeszciós tervemről. Ráadásul olyan kérlelően nézett, hogy tudtam, addig nem hagy, amíg igent nem mondok.

− Na, jó, de akkor egész este távol tartod tőlem azt a nőszemélyt! – ígértettem meg vele, miközben Yoona már a többi kollegát fűzte, ami persze milliószor könnyebben ment, mint engem meggyőzni. Hoseoknak mégis sikerült. Vagy magamtól kell félnem vagy Hoseoktól.

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

− Siess már! – szólt rám Hoseok, immár sokadszorra. Még mindig nem szokta meg, hogy engem nem LEHET siettetni. Mert hiába a nyomás, nem tudok kapkodni. Képes lennék állva elaludni. Inkább nem szóltam semmit, csak felvettem magamra a kabátomat, és már követtem is a főnökömet, az ő személyes legnagyobb örömére. Legyen neki gyereknap...

− Na, most meg nem vársz meg! Yoongi, lassabban! – nyavajgott, megszaporázva a lépteit.

− Sokat hisztizel – vágtam oda félvállról, majd folytattam az utamat, továbbra sem várva meg Hoseokot.

− Az lehet, de rajtad meg nem lehet kiigazodni. Egyszer mogorva vagy és nem lehet veled egy légtérben megmaradni. Máskor meg tök cuki vagy és jól el lehet veled beszélgetni.

− Egyszerű. Akkor ne is szólj hozzám!

− De az úgy nem jó! – Hoseok szinte úgy toporzékolt, akár egy kisgyerek.

− De.

− Nem! Ha kíváncsi vagyok, kérdezek. És rád kíváncsi vagyok!

− Micsoda mázli – forgatom szemeimet. Miért pont rám kell, hogy kíváncsi legyen? Miért én érdeklem, mikor semmi különös nincs bennem. Persze azt a titkot leszámítva, amit soha nem fog megtudni.

− Hát az – vigyorgott Hoseok, meg sem hallva az iróniát a hangomban. – Erre gyere! – ragadta meg a karomat az egyik kereszteződésnél, mikor én jobbra akartam volna fordulni. Ő balra húzott, teljesen megijesztve a hirtelen cselekedetével, olyannyira, hogy majdnem lekevertem neki egy sallert. Mert miért ér hozzám?!

− Hoseok! – szóltam rá erélyesen, de az ő egyedüli reakciója az volt, hogy hátranézett, elmosolyodott, majd ismét az utat kezdte nézni, de ugyanúgy húzott maga után. Egyszer megölöm...

− Megjöttünk! – állt meg egy étterem előtt, és csak kevés kellett hozzá, hogy ne menjek neki. Szerencse a fenejó reflexeimnek, még éppen időben tudtam megállni.

− Nagyszerű, most már nem kell rángatnod! – mondtam ridegen.

− Ja, bocsi! – nevetett fel kínosan, majd kezét végre elemelte az enyémről. Újra szabadnak éreztem magamnak.

− Főnök! Yoongi! Gyertek! – jött oda Yoona, én meg kis híján elokádtam magam, mikor megpillantottam a kivágott ruháját. Mikor öltözött át?! Meg egyáltalán minek!?

− Fúj, de undorító – morogtam az orrom alatt, olyan halkan, hogy még az is csoda volt, hogy Hoseok meghallotta, pedig közvetlenül mellettem állt.

− Pedig szerintem csak neked öltözött ki, Yoongi – vigyorgott rám Hosoek, mintha ez lett volna a világ legszórakoztatóbb ténye. Hát nem az...

− Szerintem meg hagyj békén és tartsd be az ígéreted. Nem ülhet mellém.

− Jó-jó! – tette fel a kezét védekezően. – Akkor majd én boldogítalak.

Mondtam volna, hogy inkább ne, de mégis ez volt a kisebb rossz. És ezt most kétségtelenül muszáj volt eltűrnöm, ugyanis, ha nem teszem, ki tudja, meddig nyüstöltek volna.

Hangos üdvrivalgások között fogadtak a kollégák, mind engem, mind pedig Hoseokot, bár gondolom, inkább utóbbinak örültek. Hoseok olyan főnök, akinél jobbat nem is kívánhat magának az ember. Kedves és megértő, nem gyakorol nyomást a beosztottakra, ha kell, erőskezű, természetesen a határidőket keményen megköveteli, azonban hétköznapi hangja a kollégáival barátias hangulatot kölcsönöz a munkahelynek. Ami pedig azt eredményezi, hogy sokkal könnyebb bárkinek is rávenni magát arra, hogy dolgozzon. Kissé kínos bevallanom, de ezzel én is így vagyok. Hiába mogorváskodom vele. És hiába nem is ez az állítólagos munkám. Néha már tényleg úgy érzem, mintha élnék. És érzéseim lennének. Kissé ijesztő.

− Ezt pedig arra, hogy végre Yoongi is velünk van! Fenékig! – emelte meg a poharát Jin, akivel Hoseokon kívül a második legtöbbet beszélek. Persze vele is csak akkor, ha nagyon muszáj.

Észre sem vettem, hogy már előttem is ott pihen a pohár, amiben minden bizonnyal sör és soju keveréke várt rám. Féltem alkoholt inni, mert nem tudtam, hogy mit hoz ki belőlem. Csupán annyival voltam tisztában, hogy egy pár üvegnyi soju még nem árt meg, de hogy keverve milyen hatással van rám, azt nem tudtam. És az ismeretlentől mindenki fél. Még én is. Noha sokszor találkozom vele.

− Fenékig! – szólalt meg mellettem Hoseok is, ezzel kibillentve a kétkedésemből, s így rávéve, hogy kezembe véve a poharat, velük együtt igyam ki annak tartalmát.

Az alkohol kellemesen végigmarta a torkomat, de nem úgy, mint egy rövidital. Ez inkább csak cirógatta. Nem foglalkoztam a halvány maró érzéssel, tovább ittam, mígnem az egész lötty a gyomromban kötött ki. Az utóíze kissé kesernyésen járta át a számat, de a legvége mégiscsak édes volt. Halványan el kellett mosolyodnom az ízen.

− Oh, nem ízlett? – kérdezte aggodalmaskodva Yoona, amint meglátta a mosolyom. Ezek szerint fintornak hatott.

− Te teljesen vak vagy? Ez mosoly volt! – nevette ki Hoseok, úgy mutogatva rám, akár egy érett ötéves. Egyáltalán miből tudta, hogy ez nem fintor volt, ha mások mégis annak hiszik? Mintha a fejembe látott volna, válaszolt: − Mikor fintorog, felhúzza az arcát, de csak a baloldalon és csak az orra mellett. Most a száját húzta, úgyhogy mosoly volt! – vágta keresztbe a karját maga előtt, mintha valami kiskirály lett volna, aki éppen most nyert meg valami hülye játékot. Ami mégis érdekelt, az az volt, hogy honnan tud ilyeneket? Miért elemezte ilyen szinten az arcom? Vagy ez neki önkéntelenül jön? Ennyire jó lenne benne? Nem hinném...

Összeráncolt szemekkel néztem rá és már majdnem feltettem a kérdést, mikor valaki megkérdezte helyettem, ezzel megakadályozva, hogy Min Gyilkos Yoongi elpiruljon.

− Mióta nézed te annyit, hogy tudd?! – nevetett fel Jin, azzal a tipikus zebra-nevetésével.

− Csak feltűnt – makogta Hoseok. Jin ezzel úgy tűnt, sikeresen letörte a főnökünk szarvait. A koronát meg az ujjával messzire pöccintette.

Az este további része így abból állt, hogy mindenki elmondta, milyen idióta szokásai vannak. Mármint olyan idióta szokás, mint nekem a szájhúzogatás, meg a köcsög hozzáállásom. Ami engem érdekelt, az csak annyi volt, hogy Hoseok folyton magán viseli mások sorsát, ezért, ha valaki szomorú, mindig megpróbálja felvidítani az ökörségeivel. Ha pedig nem sikerül neki, akkor addig nyüstöli, míg el nem mondja, hogy mi a baja és végre nem képes mosolyogni. Szóval igen, így is, úgy is eléri azt, amit akar.

− Szóval Yoongival is azért szarakszom annyit – fejezi be, kicsit botladozó nyelvvel. Megint többet ivott a kelleténél.

− Én shippellek titeket! – emeli magasba a poharát Yoona, ami a fene se tudja honnan, de már megint újratöltődött. Sanda gyanúm szerint Younghwa segédkezik neki, aki vagy a lány mellein legelteti a szemeit, vagy az arcán. Esetlegesen a poharán...

− Én is magunkat! – nevet fel Hoseok. Én meg megszólalni sem tudok, egyszerűen csak bámulom, hogy mi történik, de felfogni már nem megy.

De természetesen a telefonom jól be van tanítva, így pontosan akkor csörög, amikor szükségem van rá. És ez a pillanat most jött el. Mikor meglátom Jooheon nevét a képernyőn, görcsbe rándul a gyomrom. Kettőt jelenthet a hívása: vagy meg kell ölnöm valakit, vagy Jooheon idejön, és vele együtt kell megölnöm azt a valakit...

− Bocs! – mutatom fel a telefonom, majd felállva az asztaltól, elhagyom az épületet. A kinti hűs levegő azonnal megnyugtat. Mély levegőt veszek, majd felveszem a hívást.

− Szia, Yoongi! – Jooheon hangja örömtől tocsog, de nem úgy, mint Hoseoké. De miért is hasonlítom össze a beszédüket?!

− Csá – vágom oda szokásosan csak félvállról.

− Holnapután érkezem, de addig is lenne egy meló. – Idegesen fújtam ki a levegőt, messzebb tartva a számtól a mobilt, hogy ezt a volt szobatársam ne hallhassa.

Elmondja a részleteket, majd mit sem kérdezve rólam leteszi. Én meg ott állok még percekig. Mintha forró vizet öntöttek volna rám. Kezdtem úgy érezni, hogy normális az életem. Olyannak éreztem magam, mint bárki más. Dolgoztam, kollégáim voltak és ott volt Hoseok is, aki amolyan barátféle lett. Persze nem közeli, még csak jó barátnak sem mondtam volna, de mégis, ha bármi gondom akadt volna, tőle kérhettem segítséget és tudtam, azonnal rohan is.

− Minden rendben? – lépett mellém a férfi, aki az előbb még csak a gondolataimat színesítette.

− Hm? – néztem rá értetlenül, ugyanis nem fogtam fel, hogy mit is mond. Csak hallottam.

− Ezek szerint nem. Szeretnél róla beszélni?

− Nem, de azt hiszem, már nem akarok visszamenni.

− Sétáljunk egyet? – ajánlotta fel, amire nem tudom, miért, de rábólintottam. – Elköszönök és kihozom a cuccainkat. Ne mozdulj!

Adta ki az utasítást. Tényleg jól esett volna sétálni, de nem tudtam Hoseok szemébe nézni. Túl tiszta volt, hozzám képest. Nem érdemelte meg azt a sok rosszat, ami belőlem áradt. Jobbat kell, hogy kapjon.

Mielőtt még visszaért volna, elrohantam egyenesen a célpontom irányába.

Rám talált a múltam. Aminek nem mondhattam ellent. Mert akkor felesleges lett volna minden erőfeszítésem.