Lustán nyújtózkodva fordultam át a másik oldalamra, békésen nyammogva egyet, annak a tudatában, hogy addig aludhatok, ameddig csak akarok. Kevés alkalmak egyike, amit most már egész sokszor élvezhetek ki. Az Intézetben már hétkor reggeli volt, ami kis híján kikészített, ugyanis mindig is éjszakai bagoly voltam. Mindig megoldottam, hogy fel tudjak kelni, de soha nem volt az erősségem.

Most azonban ki akartam élvezni minden másodpercet, amit a saját irányításom alatt tölthettem.

− Yoongi! Hahó! Ébresztő! – hallottam meg magam mellől egy igen idegesítő személy hangját.

Jung Túlságosan Tökéletes Hoseok.

− Hagyjál! – fordultam el a hang forrása felől, de ez nem akadályozta meg abban, hogy lerántsa rólam a takarót. És akkor egy pillanatra megfagytam. Nem, nem fizikailag. Az agyam végre bekapcsolt, legalábbis egy vészjelzés erejéig. Ekkor idegesen ültem fel az ágyamban és szikrákat szórva pillantottam a magas férfira. De ő nem ijedt meg. Csak elmosolyodott. Pedig, ha tudná...

− Hogy a retekbe jutottál te be ide? – vontam kérdőre az álmos, reggeli hangomon, ami a szokásosnál is mélyebb és rekedtebb volt.

− Nem a retekbe, csak láttam a kódod. Úgy. És idő van, szóval emeld meg azt a formás segged, szedd össze magad és induljunk, mert hiába vagyok a diri fia, hogyha egyszer nem érsz be interjúra, akkor cseszheted.

És ekkor hallottam Jung Hoseokot először „káromkodni". Assz'em ezt fel kellene írnom a naptáramba. És persze a szokásos idióta vigyor, amitől amúgy hánynom kell, ugyanúgy ott virított az arcán, szinte levakarhatatlanul. Hogy lehet valaki ennyire... pozitív?! Fáj a közelében lenni! Miért is fogadtam el az ajánlatát?

− Mászok már, csak takarodj a hálómból.

− Ez a nappalid.

− Egy faszság. Taka. Várj meg a konyhában.

− De hát, az egyben v-

− Befognád? Hátráltatsz...

− Mindig ekkora kuki vagy reggelente?

− Hogy mi? – kerekedtek el a szemeim, és nem sok kellett hozzá, hogy az arcába nyerítsek. „Kuki"?! Egy felnőtt férfi mióta használ ilyen szavakat. Jó ég!

− Most meg mivan?

− Komolyan azt mondtad, hogy kuki?

− Igen. Szebb, mint a fasz, pénisz, here, tökinda vagy bármi más becézése, nem?!

− Amúgy nem. Nem csak reggelente vagyok ekkora pöcs. De komolyan takarodj már, lefojtod az aurám.

− Megyek már, megyek! – tette fel a kezét védekezően, majd kiiszkolt a konyhába. Aminek mellesleg tényleg semmi értelme nem volt, mert teret illetően, egyben volt a nappalival. De nem mindegy?! Legalább pár méterrel messzebb volt tőlem.

Különben is! Azt hittem, hogy ma még hétvége van! A tegnapi napom teljesen kiesett... Egész nap csak lustultam, tévéztem, értelmetlen dolgokat csináltam, meg ettem. Hiába aludtam, a tegnapban ébredtem.

Kidörzsöltem az álmosságot a szememből, kikaptam a ruháimat a szekrényből és a mosdóba zárkóztam, hogy Hoseok árgus szemeitől legalább annyi ideig nyugtom legyen, amíg elkészülök. A szokásos gyors reggeli zuhanyom után, már félig készen is voltam, amit csak egy gyors fogmosás követett, meg az, hogy beletúrtam a hajamba, fésülésképp.

− Mehetünk! – léptem ki, magam után nyitva hagyva az ajtót, majd komótosan átsétáltam a konyhába, ahol Hoseok elvileg várt, gyakorlatilag meg kiszolgálta magát és éppen egy pohár teát iszogatott. Persze, érezd otthon magad! Ha nem vigyorogna ennyit, Jooheon jutna róla eszembe. Legalább ugyanennyire idegesítő ő is, annyi különbséggel, hogy őt barátnak tekintem.

− Nem eszel? – kérdezte kíváncsian, oldalra billentve a fejét. Mint egy kutya. Undorító. Olyan érzésem van tőle, mintha flörtölne. Még szerencse, hogy hetero.Meg én is.

− Nem. – Mielőtt bármit is reagálhatott volna, az előszobába mentem felhúzni a cipőmet.

− Hékás, legalább várj meg!

− Nem is hagylak egyedül a házamban.

− Paranoiás vagy.

− Az olyanok miatt, akik random bejönnek a házamba, anélkül, hogy tudnék arról, hogy tudják a kódomat – néztem rá jelentőségteljesen. Nem mondanám magamat ijedősnek, de Hoseok azért rendesen befosatott azzal, hogy az ő arcára kellett kelnem.

− Nem tehetek róla, ha a csengőre nem válaszoltál...

− Aludtam – morogtam az orrom alatt.

− De megbeszélt-

− Tudom. Menjünk már! – Szinte feltéptem az ajtót és ki is léptem a folyosóra. Szerencsére értett a célzásból és egészúton csöndben követett, vagy éppen vezetett, amikor már a kocsijához mentünk.

Az autóban is csendben ült mellettem, de a levakarhatatlan mosoly persze ott játszott az ajkain. Idegesítő. Lehunyt szemekkel próbáltam küzdeni az elnyomó, pozitív aurája ellen, és már csak akkor eszméltem fel, amikor leállította a jármű motorját egy hatalmas felhőkarcoló parkolójában.

− Megjöttünk. – Nem mondod?

Válasz nélkül kiszálltam, s feltekintettem az épületre. Még szerencse, hogy nincs tériszonyom. Örülhet a lelkem, amiért pont Hoseok közelébe kerültem és egy ilyen helyre kerültem, mert látszik a fényűzésen, hogy pénzben nincs hiány, így a fizetésem is kellemes kis összeg lesz. Ami valljuk be, soha nem árt.

Beléptünk a forgóajtó melletti egyszerű és használható ajtón. Ami először fogadott, az a kongó, hatalmas tér, ami valami aulaszerű izé volt. Kirázott a hideg a tudattól, hogy egy ekkora helyen sétálgatok, ahol közel sincs fedezék. Ha ezt bármelyik oktatóm látná, azonnal kitekerné a nyakam. Na, nem mintha érdekelne, hiszen úgyse látják.

Feszélyezett a sok ember, aki körbevett. Lehet, mégsem volt jó ötlet belemenni ebbe az egészbe. Ha mindennap ide kellene bejárnom, csak tovább növelné az emberundorom, ami így sem alsó kategóriás.

− Minden rendben? – szakította meg a szorongásomat Hoseok mély hangja.

− Aha – hazudtam azonnal, miközben azt sem fogtam fel igazán, hogy mit kérdezett.

− Kicsit pedig stresszesnek nézel ki.

− Csak reggel van, hagyjál már!

− Délután ke-

− Nem érdekel – szálltam be a liftbe. Bunkó vagyok? Tény. De ez van. Hoseok kihozza belőlem a legrosszabb énem.

− Kérsz egy kávét? – Megráztam a fejem. Elég volt azokból az italokból, amit vele iszok. – Az interjú után sem? – Ismét fejrázással válaszoltam. Isten őrizzen! – Hát jó! – sóhajtott egyet, amiből csak remélni mertem, hogy most már tényleg feladta a velem való kommunikálást.

Ez a reményem persze azonnal szertefoszlott, amikor bevezetett az irodájába. Igen, az ő saját irodájába, mert, hogy az interjún csak ő, meg én leszünk jelen... Legszívesebben ott helyben leütöttem volna, a holttestét meg kidobtam volna az ablakon. Az esésnek hála még eltakarni sem kellett volna a sérüléseket.

− Akkor csak annyira lennék kíváncsi, hogy mit kezdesz ezzel a géppel – nyomott a kezembe egy laptopot, majd hellyel kínált, szemben az ő asztalával elhelyezett széken.

− Mondjuk, kidobom az ablakon – motyogtam az orrom alatt, a szokásos módon. Tényleg ez volt számomra a legkézenfekvőbb döntés: nem kellett volna többször emberek közé mennem, nem látom annyiszor Hoseokot és szinte azonnal mehetnék is vissza aludni. De a pénzre szükségem volt. Anélkül nem érhetem el azt, amire már olyan régóta vágyok.

Hoseok csak halkan kuncogott a kijelentésemen, de nem gondolta, hogy komolyan is gondoltam volna. Pedig egy röpke másodpercig úgy volt.

Megforgattam a törött laptopot, ami látszólag veszett ügy volt. De csak látszólag. Mint én. Én is olyan voltam, mint egy törött laptop.

− Kérem a géped – álltam fel, Hoseok székét követelve, aki azonnal felpattant onnan és mögém állva figyelte, hogy mit csinálok. Ha azt mondom, nem zavart, akkor hazudnék.

Zavart az a figyelem, ami Hoseok felől érkezett, mert életemben nem kaptam még ennyi érzést egyetlen ember felől. Illetve ott volt Jooheon, de ő zakkant, szóval ő nem számít embernek. Bár... Ha itt tartunk, akkor ez sem éppen a legnormálisabb fajtából való, de talán még mindig jobb. Elvégre nem gyilkos. Ahogy én. Mert én gyilkos vagyok. Aki könnyűszerrel ölte meg a saját húgát. Hogy aztán széles mosollyal az ajkain térjen vissza Szöulba, hogy még több embert ölhessen.

Valóban olyan vagyok, akár a kezeim között szorongatott gép. Törött és használhatatlan, amit ki kellene dobni az ablakon. Pontosabban... El kellene tüntetni a Föld színéről, hogy véletlenül se találjon rá senki.

Hoseok most mégis arra kért, hogy javítsam meg. Magát a lehetetlen kérte, de én mégis teljesítem. Teljesítem... de miért?!

Talán én sem vagyok teljesen veszett ügy?

Engem is meg lehet javítani?

Hoseok, ugye tudod, hogyha elbukom, téged foglak hibáztatni?!

− Kész van! – húztam félre a széket, hogy jobban láthassa a végeredményt. Mélyen a szemébe néztem, amiben csodálat, tisztelet és egy kis pajkos játékosság csillogott.

Már megint úgy éreztem, hogy élek.