− Én sajnálom. Nem emlékszem semmire, de akkor is...

− Mondtam már, hogy semmi baj – nyögtem oda félvállról, miközben a forró kávémat próbáltam hűteni, semmi eredménnyel. Utálom, ha forró a kávém.

− De... nem is ismertél, mégis megvártad, míg kihisztizem magam. Aztán meg hazahoztál. Nem lehetek elég hálás érte. Ki tudja, mekkora hülyeséget csináltam volna?

Még annál is nagyobbat, amit velem tett? Kétlem...

− Maradj már – motyogtam a fekete löttyömbe, amit egy sóhajtás kíséretében az asztalra helyeztem. Most legszívesebben otthon rendezkedtem volna be, nem pedig Hoseokkal iszogattam volna az épület aljában lévő cukrászda-reggelizde-akármiben. Elég volt nekem az, hogy én emlékeztem a tegnap estének minden mozzanatára, míg ő elfelejtette az egészet. Kár, hogy nem ittam...

− Nem tudok segíteni valamivel?

− Hacsak nincs egy céged, ahol dolgozhatok, akkor nem. Amúgy is tök jól megvagyok egyedül.

Utálom Hoseokot. Annyit kell mellette beszélnem, hogy lassan kezd megfájdulni a torkom.

− Öhm. De, van – mondta kissé félénken. Elkerekedett szemekkel pillantottam fel rá. El is kellene hinnem azt, amit mond? – Illetve még nem az enyém, de én vagyok az örökös.

− Jó neked – motyogtam ismét. Még ha ez stimmel is, aligha lenne az életben akkora szerencsém, hogy az én foglalkozásom orientációjának megfelelő legyen a munka. Meg hát... miért is adnának nekem pont ott állást?!

− Mi a szakmád.

− Nagyjából mindenhez értek, ami az informatikához tartozik.

− Oh... − kerekedtek el a szemei, majd széles mosoly ült ki az ajkaira. Az a szokásosan széles mosoly, ami azt az érzést keltette bennem, hogy élek. Fujj. – Ami azt illeti, lenne egy állásajánlatom.

Kellett pár másodperc, míg felfogtam, hogy mit is mondott. De ahelyett, hogy bármit is mondanék, inkább a kávém után nyúltam. Muszáj gondolkodnom. Csak min is?

Az asztal felületét szuggerálva kortyoltam egyet a löttyből, ami még mindig forró volt. Amire persze agyilag nem voltam felkészülve. Szitkozódva emeltem el a számtól a csészét.

− Azt a rohadt – szívtam a fogamat és próbáltam olyan mély levegőt venni a számon, hogy kellően le tudjam hűteni a számat. Nem sikerült.

− Úristen, Yoongi, jól vagy? – Hoseok azonnal felpattant a helyéről és közelebb lépett hozzám, átszelve az asztal által felállított távolságot kettőnk között. Erre meg minek volt szükség?

− Persze, teljesen jól vagyok.

− Várj itt, hozok egy pohár vizet. – Csak bólintottam, s rohant is, mintha az élete múlna rajta. Az övé talán nem is, de az enyém igen.

− Tessék. – Szerencsére hamar visszaért és azonnal a kezembe nyomta a megmentő folyadékot. Köszönésképp bólintottam, majd felhajtottam az egész pohárral.

− Szóval, visszatérve az állásra – kezdett bele, amikor már úgy tűnt, nem halok bele a forróságba. – benne lennél? Megüresedett egy hely a fejlesztőknél. Egy új notebook telefon párosítás miatt szorít minket a határidő és szükségünk lenne még egy hozzáértő emberre.

− Honnan tudod, hogy megfelelnék? – vontam kérdőre.

− Nem tudom, de majd kiderítem.

− Hogyan?

− Mondjuk egy interjú? Hétfőn?

− Hánykor?

− Uhm, kettőkor?

− Rendben.

− Ebédidőben hazaugrok érted.

− Nem szükséges. Van két lábam.

− Nekem meg kocsim.

− Nem tudlak lebeszélni erről, ugye?! – kérdeztem Hoseok valóját méregetve. Ajkaira ismét kiült az a széles vigyor, ami persze erősen sejtette, hogy igen bolondos személyiség.

− Kizárt.

− Na, jó! – sóhajtottam hatalmasat, majd székemben hátradőlve kezdtem kortyolgatni a kávét, ami egész elfogadható hőmérsékletre hűlt ez idő alatt. Nem szándékoztam többet beszélni, amit persze Hoseok azonnal levett, mikor bólintással, fejrázással vagy dünnyögéssel válaszoltam.

Szükségem volt az alvásra, elvégre miatta forgolódtam az ágyamban és kellett korábban felkelnem. Könyörgöm! Ki az az idióta, aki szombaton, mikor nincs munkája, képes felkelni tízkor!? Az még bőven hajnal...

− Akkor hétfőn találkozunk! Jó hétvégét, Yoongi! – köszönt el Hoseok, mikor már a folyosón álltunk, majd eltűnt az ajtaja mögött. Végre.

Én is hasonlóan tettem. Azonnal az ágyam keresésére indultam, s ruhástól bedőlve rá merültem két percen belül mély álomba.

Mikor ismét felkeltem már sötét volt. Ezek szerint tényleg álmos voltam... Képes lettem volna még tovább aludni, de a gyomrom korgása és a húgyhólyagom erősen tiltakoztak a tervem ellen. Nagy nehezen feltápászkodtam és elintéztem minden dolgot, amit a testem megkövetelt. Egy forró tál ramyonnal vetődtem le a kanapémra, ami mellé kibontottam egy doboz sört is. Ha lazulok, legyen igazi lazulás. Egyetlen szerencsém, hogy előre lerendezték, hogy tele legyen a hűtő, mire jövök...

Benyomtam a tévét, hogy szóljon valami, de azt sem figyeltem, hogy mi szól. A kajámmal voltam elfoglalva, meg azzal, hogy ne égessem meg a számat. Megint. Persze erre a gondolatra akaratlanul is eszembe jutott Hoseok. Olyan idegesítő a folytonos boldogságával meg azzal az örökvidám képével. Legszívesebben megmondanám neki, hogy amikor velem van, tegyen fel valami szájmaszkot, mert nem vagyok kíváncsi rá. Ránézek és élni támad kedvem.

Pedig én már nem élek. A lelkem meghalt, amikor kioltottam a húgom életét. Az ő életét, akit mindennél jobban szerettem és meg akartam védeni. Hatalmas düh árasztotta el a testem. Az Intézetnek el kell pusztulnia, még akkor is, hogyha ez az én életembe kerül. Nem érdekel, mi történik. Nem hagyhatom, hogy más családokkal is az történjen, mint velem és a húgommal. Megtalálom, hogy ki áll ennek a hátterében és elintézem örökre.

Ezekkel a gondolatokkal aludtam el ismét, amint megtelt a hasam minden földi jóval és végre nem zaklatott a gyomrom.