Sziasztok! Úgy döntöttem, hogy ideje lenne visszatérnem. Az aranymosásra idén végül mégsem adom be a könyvemet, főleg, hogy időközben munkába is álltam, így nem volt időm annyit írni. Szóval igen, a jövő évi aranymosásra egy, a mostanitól sokkal jobb könyv lesz az én nevem alatt - elvégre addigra át is tudom írni, kijavítani, ami nem tetszik, és a többi -, most pedig visszatérek Wattpadra, nem csak ezzel a történettel, hanem egy, vagy kettő másikkal is, amik közül egy biztosan február körül megosztásra is kerül. És ami szintén YoonSeok páros lesz. A másik talán Vkook vagy KookMin. Még kitalálom. De addig is, igyekszem hetente egy részt hozni a gyilkosok szigetéhez, de nyilván attól is függ, hogy alakul a munkahelyen a meló, úgyhogy előre is bocsánat, ha rendszertelen leszek, de ilyen, ha az ember dolgozik. xD És akkor jó olvasást a következő részhez, amit személy szerint imádtam írni, jobban, mint eddig bármelyik részt, de  a következőt talán még jobban fogom szeretni XD Mert imádok zavarba hozni másokat... Szóval jó olvasást és köszönöm, ha van még, aki olvas :D

Az ébresztőm hangja erőszakosan tört be a tudatomba, mint már oly' régóta teszi reggelente. Hajnali öt óra, így semmi kedvem felkelni. De már aludni sem tudok és nem is lehet. Korán kell indulnunk, ugyanis hiába csak késő délután lesz az előadás, körbe kell járnunk a teret, leadni az anyagot, hogy kivetítéskor ne legyenek fennakadások és a többi.

Ha valaki azt mondja nekem két hónappal ezelőtt, hogy én majd egy ilyen helyen fogok dolgozni, kinevetem. Szemen köpöm és köcsög dolgokat vágok a fejéhez. Most pedig mégis itt vagyok. És hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem.

Lassan készülődöm, nem sietek el semmit, ugyanis hatig még rengeteg időm van. Egyedül csak attól parázok, hogy milyen lesz Hoseokkal. Nemrég küldtem el melegebb égtájakra, elhordtam minden idiótának. Most pedig összezárva leszek vele az oda- és a visszaúton, de persze ott is alszunk majd két éjszakát, mert két csoportnak kell előadnunk, és a második nap végén lesz egy bankett, ami után nyilván nem fogunk részegen hazaindulni...

A cuccaimat már tegnap összepakoltam és még a mai ruhámat is kikészítettem, hogy ne reggel nyűglődjek vele. Ettől függetlenül úgy mozogtam a házban, mint egy vérbeli zombi. Mindent kiejtettem a kezemből, nekimentem minden szék- és asztallábnak, lefejeltem a polcot, és még egy tányért is összetörtem, amin a reggelim lett volna, így le kellett mondanom a táplálékról, ugyanis, nem tudom, mit csináltam, de már nem maradt időm. Talán... ha halálra kínozna az éhség, majd megkérem Hoseokot — minden cukiságomat bevetve —, hogy álljunk meg kajálni egy benzinkúton, ami útba esik. Bár, ehhez előbb hozzá is kellene szólnom, ami az elmúlt napok alapján nem lesz egyszerű menet.

Mire észbe kaptam, már a csengő ugrasztott ki a bőrömből, ugyanis olyan régen szólalt meg utoljára, hogy el is felejtettem, milyen hangja van, így annyira megijedtem, hogy a bögrémet majdnem dobtam a mosogatóba, ahelyett, hogy óvatosan helyeztem volna bele. Kiáltásra nyitottam a számat, hogy Hoseok tudtára adjam, úton vagyok, de ekkor kinyílt az ajtó. Persze! Hogyan is felejthette volna el a kódomat?! Megforgattam a szemeimet a tényre, miszerint bármikor betörhet a házamba ez a... nos, ez a félkegyelmű elmeroggyant.

— Érezd otthon magad — köszöntöttem cinikusan, szokásosan mogorva stílussal Hoseokot, aki a szokásostól eltérően, még mindig komorabb tekintettel nézett vissza rám, mikor felé fordultam. De még így is halvány mosollyal jutalmazta a megszólalásomat.

— Nem mondom, megleptél vele, hogy ébren találtalak.

— Ez egy fontos előadás. Nem állt szándékomban ugyanúgy átvágni, mint ahogy Yoona.

Kijelentésemre mind a ketten keserű mosolyra húztuk a szánkat. Szerettem volna megkérdezni Hoseoktól, hogy a nővel mi lesz ezután. Az egyértelmű volt, hogy soha többé nem lesz ugyanolyan bizalommal felé, de vajon képes ilyen miatt kirúgni?

— Ideges vagy? — tettem fel inkább egy olyan kérdést, ami kevésbé foglalkoztatott, ám sokkal inkább passzolt a jelenlegi helyzethez.

— Kicsit, talán. De így, hogy hajlandó voltál elvállalni, bízom benne, hogy megoldjuk a dolgokat. Nem is tudom, mivel köszönhetném meg, de az biztos, hogy megmentetted az életem.

— Azt azért nem hinném! — nevettem kínosan, hiszen ilyen nagy szívességnek mégsem számít egy ilyen apróság...

— Pedig de! — Mondandója megerősítése végett, még bólintott is, miközben egy újabb őszinte, de kissé halvány mosoly játszott ajkai sarkában. Remélem, miután lement a hajtás és az előadás, újra visszatér a régi énjéhez és a széles mosolyaihoz, amikhez néha napszemüveget kellene felvenni, annyira derűsen fényesek. — Ha nem lettél volna te, mint lehetőség, már akkor agyvérzést vagy szívinfarktust kaptam volna, mikor Yoona közölte velem a dolgokat.

— Jó, felfogtam! — ráztam le a hálálkodását szokásosan bunkó módon, miközben zavaromban még az arcomat is eltakartam. Hogy képes Hoseok mindig olyan dolgokat kiváltani belőlem, amitől embernek érzem magam?! — Nagyon szépen szívesen, máskor is, de ideje lenne menni — hadartam, igyekezve elterelni a figyelmet az előző témáról. Az érzések nem jó dolgok, csak megnehezítik az életet, ez pedig nem hiányzott.

— Add a csomagod, leviszem a kocsiba.

— Ugyanoda megyek én is, le tudom vinni — ellenkeztem, de mindhiába; Hoseok kivette a kezemből a bőröndömet és helyettem húzva azt maga után indult meg a földszintre velem a nyomában.

— És te tényleg elférsz egy ilyen kis bőröndben? — kérdezte váratlanul a liftben állva Hoseok, mire összeráncolt szemöldökkel kaptam rá a tekintetem. Először tényleg rosszat gondoltam a kérdésére, és automatikusan a főállásomra asszociáltam, ami mostanában másodállás szinten volt. Elképzeltem, ahogy egy hullát megpróbálok belehajtogatni abba a kis bőröndbe, ami Hoseok kezében volt. Nos, nem, én kizárt, hogy beleférjek, de mást gond nélkül feldarabolva beletuszkoltam volna.

— De hiszen nem is vagyok benne — feleltem, mielőtt más lehetőségen is gondolkodtam volna, mint például a kérdése egyetlen racionális magyarázatán.

— Ne kötekedj! Pontosan tudod, hogyan értettem! — masszírozta meg idegesen az orrnyergét és ezúttal nem tudtam eldönteni, hogy ez most valódi érzelem rajta, vagy csak megjátszott. Bár kétség sem férhetett ahhoz, hogy az elmúlt időszakot valóban túlfeszített tempóban hajszolta végig, ezért nem úgy reagált a dolgokra, mint nyugodt állapotban. Természetes és veszélyes emberi szokás.

— Ha nem kötötted volna a lelkemre, hogy hozzak váltás öltönyt, még ennyi sem kellett volna, csak egy hátizsák.

— Fura — morfondírozott hangosan, bár inkább csak magának mondta. A lift csengője ekkor halkan csilingelt, jelezve, hogy megérkeztünk a földszintre, ahol mind a ketten a portás néni felé intettünk köszönésképp, majd tovább masíroztunk Hoseok autója felé.

Még akkor is csöndben voltunk, mikor mind a ketten elhelyezkedtünk az ülésünkben. Hoseok ellenőrzött pár dolgot, és mintha fejben számolta volna, hogy mindent magával hozott-e, de szinte biztos voltam benne, hogy az elhozott cuccainak legalább felét elő sem fogja venni, olyannyira nem lesz rá szüksége.

— Mikorra érünk oda? — szakítottam félbe a leltárazás közben.

—Valamikor kilenc és tíz között. Attól függ, hányszor állunk meg.

— De messze van! — Sóhajom minden gonddal terhesen szökött ki ajkaim közül.

— Nyugodtan aludhatsz, majd felkeltelek, ha megállunk, vagy ha odaérünk.

— Nem tudok kocsiban aludni. — Hoseok egy halk kuncogás kíséretében rám hagyta a dolgot és végre beindította az autót, ezzel pedig belekezdtünk a majd' háromórás összezártságba.

***

— Yoongi! Ébredj már fel, az isten szerelmére! — Hoseok hangja csak lassan kúszott be a tudatomba és még annál is lassabban érte el agyam azon részét, amivel felfogtam, hogy azért szólongat, hogy ébredjek fel.

—Mi a... — erőltettem magam kicsit emberibb pozícióba, vagyis felültem, mert már félig lecsúsztam az ülésen.

— Olyan hangosan korog a gyomrod, hogy először azt hittem, valami kutyát hoztál magaddal és az morog a csomagtartómban. — Eleinte majdnem kinevettem Hoseokot, amiért ilyen hülyeséget talált ki, de alighogy meg akartam szólalni, a gyomrom átvette az első lépés jogát, ugyanis olyan hangos korgással adta tudtomra, hogy a mellettem ülő férfi igazat mondott, hogy még az autó ajtajai is beleremegtek.

— Na, pontosan erről beszéltem — vigyorodott el Hoseok, de tekintetében nem láttam gúnyt. — Mit szeretnél enni? A benzinkúton finom a hot-dog is, meg a szendvicsek is, de mögötte van egy KFC meg egy Meki is, úgyhogy választhatsz.

— Nem szeretem a gyorskaját — amilyen bágyadt voltam, erőm sem volt ahhoz, hogy a csípős és frappáns beszólásaim egyikével ajándékozzam meg a mellettem ülő srácot.

— Akkor maradt a hot-dog — vigyorodott el, majd kipattanva az ülésről kinyújtóztatta elgémberedett ízületeit. Kissé értetlenül néztem rá, ugyanis csak ekkor tűnt fel, hogy megálltunk. Az előbb említett helyek, pedig mind körülöttünk helyezkedtek és láthatólag csak arra vártak, hogy mi is betegyük oda a lábunkat. Vajon mióta aludhattam?

— Na, jössz, vagy maradsz? —Hoseok kinyitotta az ajtómat és lehajolt, hogy egy szintbe kerüljön velem. Látszott tekintetén, hogy nem azért kérdezi, hogy gúnyolódjon, sokkal inkább azért, hogy a számomra kényelmesebb mellett döntsek.

— Jövök — nyögtem mégis a nehezebbet, miközben lassan feltápászkodtam, és Hoseokhoz hasonlóan az első dolgom a nyújtózkodás volt.

A benzinkút ajtajáig csendben tettük meg az utat. Mind a ketten elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy békén hagyjuk a másikat. Csak arra tudtunk koncentrálni, hogy hamarosan kávéhoz juttatjuk a szervezetünket, ami után talán jobb lesz a helyzet.

Hoseok még a csöndes magához képest is csendesebb volt, csupán annyit kérdezett meg tőlem, hogy kell-e használnom a mosdót, meg hogy mit szeretnék a hot-dogon és kávén kívül. Semmit. Szokásos módon, kedvesen közölte, hogy foglaljak csak helyet, majd ő odaviszi, amit rendeltünk. Nem kellett kétszer kérni, szememmel azonnal megkerestem a tökéletes sarkot, ahová beülve mindenre ráláttam, de mások csak nagy odafigyeléssel vehettek észre engem. És természetesen fotel volt az asztalhoz, és hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól, ahogy a puha anyag szinte magába szippantott, amikor beleereszkedtem. Minden erőmmel azon voltam, hogy amíg Hoseok meg nem érkezik, ne aludjak el. Sikerült is elérnem, amit akartam, ugyan attól, hogy nem aludtam, olyan szinten elbambultam, hogy ijedtemben majdnem leestem a fotelból, mikor Hoseok lerakta elém az asztalra a tálcát.

— Nem tudtam, hogy szeretnéd a kávét, úgyhogy inkább magammal hoztam a cukrot meg a tejszínt.

Ahogy ráemeltem a tekintetem, rajta is ugyanolyan mély és meggyötört fáradtságot láttam, mint amilyet magamban éreztem. Én mindig ilyen voltam, nem is emlékszem, hogy volt-e valaha, hogy ne lettem volna fáradt, ám Hoseoktól ez olyannyira szokatlan volt, hogy azon gondolkodtam, vajon tudott-e aludni. És már csak akkor fogtam fel, hogy a fáradtság uralkodik felettem, mikor akaratomon kívül kérdeztem.

— Nem aludtál az éjjel?

Elkerekedett szemekkel nézett, és nem tudtam, hogy azért, mert egyáltalán kérdeztem tőle valamit, vagyis beszélgetést kezdeményeztem, én, Min Yoongi, aki amúgy csoda, ha megszólal, vagy azért, mert ilyet kérdeztem, aminek hozzá van köze és látszólag valóban érdekelt, hogy jól van-e.

— Aludtam, de nem sokat és akkor is rosszat álmodtam.

— Félsz? — Magam is meglepődtem, hogy nem hagytam ennyiben kihunyni a témát és tovább folytattam Hoseokkal a kommunikációt. Ő is meglepődött.

— Eléggé. Régóta szeretnénk betörni a nemzetközi és a világpiacra, de eddig nem volt rá lehetőség. Nagy jelentősége lesz a mai előadásnak és szerettem volna, hogyha minden flottul megy. De, amikor Yoona közölte, amit közölt, úgy éreztem, összeomlott a világ, és még mindig azt érzem, hogy ez nekem nem fog menni, és hogy akármennyit gyakoroltam, elrontom — szakadt ki belőle a gondterhes válasz, egy hasonlóan feszült sóhajjal együtt. Kecses ujjait fürtjei közé vezette és lehunyt szemekkel próbálta lenyugtatni magát. Mintha magamat láttam volna tizenhét éves koromban. Akkor még érdekeltek a dolgok, ideges voltam, ha valami nem úgy történt, ahogy szerettem volna. Akkor még voltak érzéseim, de már akkor sem szerettem kimutatni őket. És most, hogy Hoseokot így láttam, pontosan az akkori énemre emlékeztetett. A szívem ismét furcsán kezdett viselkedni és olyan dolgot tettem, amit nem vártam volna magamtól, és talán meg is fogom bánni, hogy megtettem. A nyakamhoz vezettem ujjaimat, megkerestem a lánc kapcsát, ami a nyakamban lógott, s kikapcsolva azt, kihúztam az ingem alól a függőt. Azt, amit még én adtam Yoonjinak, és ami a halála után visszakerült hozzám. Egyik kezembe fogtam a medált, míg a másikkal megkerestem Hoseokét, ami nem a hajába túrt, hanem az asztalon pihent. Mikor megérezte jéghideg kezemet, felkapta a fejét és értetlenül fúrta tekintetét az enyémbe.

— Ez a függő, a húgomé volt —mutattam fel neki a medált. — Régen, mikor még nem volt világítás, ilyen viharlámpásokat hordtak maguknál az emberek, ha vihar volt. Amikor valaki elveszett vihar idején és meglátta pislákolni a lámpás fényét, újra visszatért belé a remény, hogy újra otthon lehet és nem kell többé félnie. Anno még én adtam ezt a láncot a húgomnak, azért, hogyha valaha is félne, vagy úgy érezné, elveszett, csak gondoljon erre a lámpásra. Mert hála a fényének, én rá fogok találni és meg fogom védeni őt, nem számít, mi lesz. — Hoseok meghatott szemekkel nézett rám. Talán még könnybe is lábadtak, s ajkaira reszkető mosoly kúszott. — Szeretném, hogyha viselnéd ezt, amikor kiállsz az emberek elé. Ha bármikor megijednél, ragadd meg a medált és gondolj arra, amit mondtam. Végig ott leszek melletted és segítek neked, de nem szabad, hogy idegesnek tűnj. Rendben? — Soha nem hittem, hogy a húgomon kívül, bárkinek is ilyet fogok mondani. Pedig megtettem, és ahelyett, hogy szomorúságot vagy undort éreztem volna... boldog voltam. Talán, kicsit megijesztett, de közel sem annyira, mint a tény, hogy Hoseok megutálhat, vagy az, hogy mennyire fájna neki, ha elrontaná ezt az előadást.

— De a húgod... nem fog haragudni érte?

— Meghalt. — Megöltem őt.

— Sajnálom, én... én... — Ha eddig nem voltam biztos abban, hogy Hoseok szemei könnyekkel gyűltek meg, most biztosra mehettem volna.

— Semmi gond, már nem fáj — mosolyodtam el, hiába hazudtam. Nem akartam, hogy Hoseok még rosszabbul érezze magát miattam. — Szerettem őt, de el kellett mennie és ezt elfogadtam. Ezt pedig fogadd el, kérlek! — nyújtottam felé a láncot, míg a kezemmel, amivel az övét fogtam, megfordítottam azt, hogy tenyerébe helyezhessem az ajándékom. Annyi mindent tett már értem, hogy ez volt a legkevesebb, amivel viszonozhattam azt a mindent.

— Köszönöm! — Egy kósza, rakoncátlan könnycsepp kiszabadult szeme fogságából és fürgén gördült arcára. Úgy csillogott, akár egy drágakő, de jobban fájt a látványa, mintha a szívembe szúrt tőrt forgatták volna meg. Pedig tudtam jól, hogy nem szomorú könny volt, sokkal inkább meghatott és boldog.

Testem — hűen a pár napja mutatott irracionális viselkedéséhez — magától mozdult, s ujjaimmal letöröltem onnan azt a cseppet, ami annyira zavart. Mikor felfogtam, hogy egész tenyerem az arcán pihen, miközben a hüvelykujjam végigszánt annak könnyes részén, megfagytam. Pontosabban megfagyott körülöttünk a levegő. Az egyik kezemmel még mindig az övét fogtam, a másik pedig az arcán pihent, miközben mélyen egymás szemébe néztünk. És láttam, hogy ő is legalább annyira értetlen, akárcsak én. Nem számított rá, hogy ilyen megnyilvánulásban lehet része, ahogy én sem. Hosszú másodpercekig nem mozdultunk, mert hiába volt kínos a helyzet, mind a ketten élveztük. Hiába tagadtam volna, hogy én nem vagyok ilyen érzelgős, soha nem érintettem még ilyen puha és meleg bőrt, amitől ilyen jóleső melegség áradt volna szét a testemben.

Csak akkor rebbentünk szét, akár egy rajtakapott szerelmes pár, mikor odakintről éles dudaszó hallatszott be, majd két pillanat múlva, hatalmas robaj szelte át a feszült csendet, amit üveg törésének hangja követett, egyenesen felénk repülő szilánkokkal, ahogy egy autó belerohant a benzinkút oldalába.

Nem gondolkodtam, csak cselekedtem, amint az mostanában szokásommá vált, de soha nem leszek elég hálás magamnak, amiért ebben a pillanatban is képes voltam azonnal ugrani. Hoseok vállát megragadva rántottam magam elé, míg hátamat a repülő szilánkok felé fordulva védtem a kezeim közt szorongatott, megrettent férfit.

A zaj elült, csak a döbbent csönd maradt meg utána, miközben mindenki a sérült részt bámulta, valamint a félig belógó kocsit, míg Hoseok remegve kibontakozott az ölelésemből és aggódó tekintetét egyenesen az enyémmel fonta össze.

— Yoongi... — suttogta kettőnk közé, mert ettől nem tudott többet mondani.