− Elnézést! Merre találom Yoongit? – hallok meg egy ismerős hangot, aki éppen Yoonát kérdezi a hollétem felől. Nem hiszem el, hogy képes volt idepofátlankodni ez a fasz!

− Jooheon! – csörtetek ki az irodából, dühösen fújtatva. – Mi a faszt keresel itt? Ki mondta, hogy gyere ide, hah?

− Neked is, szia, Yoongi! Nem vetted fel a telefont! – lengeti meg a mobilját előttem. Mint bikának a vörös posztó.

− Mert dolgoztam, te pöcs.

− Ah, hiányzott már az én legjobb barátom! – Már majdnem mellém lépett, hogy szokásához híven átkarolja a vállam, de feltartottam a kezem, jelezve neki, ha hozzám ér, elbúcsúzhat az ingától, ami a lába között van.

− Legjobb barát, a francokat. Inkább takarodj innen, hagyj dolgozni! Ha végeztem, felhívlak.

− De-

− Nincs de! Takarodj!

− Jól van már! Megyek! – tartotta fel védekezően a kezét, és végre elkezdett kihátrálni. Ha kell, a kezemmel is rásegítettem volna. Most, hogy Hoseok látta őt, tutira ezer meg egy kérdéssel fog lerohamozni. Már alig várom!

− Ő meg ki volt? – pislogott értetlenül Yoona, aki eddig csak tátogott, mint egy hal az akváriumban.

− Régi ismerős – vetettem oda, majd megfordulva visszatértem a munkához. Nem akartam Jooheonról másokkal beszélni. Ő csak egy valaki, aki hiába áll legközelebb hozzám, a múltamra emlékeztet, amit utálok. Inkább lemondanék róla, mint egyetlen barátomról, csak ne emlékeztessen a múltamra és rántson vissza bele.

Alig huppantam le a székembe az irodám csendes magányában, valaki kopogott. Szemforgatva és fújtatva álltam fel, hogy ajtót nyissak.

− Mit aka- − elkerekedett szemekkel néztem Hoseokra. Mindenkire számítottam, csak őrá nem. Ahogy megláttam, elfogott a bűntudat azért, amit a fejéhez vágtam. Lehet, hogy tényleg rámenős volt, akkor sem ezt érdemelte. Ettől függetlenül minden szavam igaz és őszinte volt. – Hoseok... Gyere be! – nyitottam ki neki az ajtót, majd félreállva az útból hagytam, hogy a szokásostól eltérő, szomorú ábrázattal lépjen be.

Megértem, hogy miért tűnik ilyen letörtnek, elvégre a tegnap után nem hiszem, hogy rendesen tudott volna aludni, erre pedig csak rátett egy lapáttal, hogy reggel nem voltam hajlandó vele jönni munkába. És itt sem álltam vele szóba. Komolyan gondoltam, amit mondtam, egyértelmű, hogy aszerint cselekedtem.

− Csak beszélni szeretnék veled – fordult felém, mikor az asztalom elé ért, hogy onnan nézhessen rám. Szomorúság futott végig az egész testemen, ahogy a szavakat oly' ridegen ejtette ki a száján.

− Ha a tegnapiról van szó... − kezdtem bele, de nem tudtam befejezni, mert Hoseok közbeszólt.

− Részben arról, viszont mielőtt elküldenél, fontos. Szóval kérlek hallgass meg – kérte, én pedig, ha akartam volna sem tudtam volna nemet mondani. Bólintottam, hogy folytathatja. – Szeretném, ha az, amit tegnap történt, nem befolyásolná azt, hogy reggelente együtt jövünk, ahogy azt sem, ahogy egymással viselkedünk. Távol tartom magam tőled barátilag, ha erre vágysz, de a munkatársam vagy. – Mint már olyan sokszor előfordult az utóbbi időben, ismét azon kaptam magam, hogy fáj, amit Hoseok művel velem. A kimondott szavaim ellenére nem akartam, hogy hanyagoljon. Azt akartam, hogy ugyanolyan maradjon a kapcsolatunk. Magam miatt. Mert egy önző személy vagyok. És ha csak erre gondoltam volna, akkor nem is kértem volna meg, hogy maradjon távol. Életemben most először gondoltam őrá is.

− Rendben – nyögtem ki végül.

− Köszönöm – mosolyodott el, de ez a mosoly hamisabb volt még az enyémnél is. Bólintottam. – Akkor én megyek is folytatni a munkát – intett, majd elhagyta az irodát. Ahogy az ajtó bezáródott utána, úgy hagyta el ajkaimat egy gondterhelt sóhaj. Annyira szürreálissá válta az életem, hogy lassan nem tudtam mit kezdeni vele. Eddig elég jól megküzdöttem minden elém gördülő akadállyal, amiben az is közrejátszott, hogy többnyire hasonló botorságokkal találkoztam. Érzelmileg határozottan kevesebb voltam, mint bárki más körülöttem. Nem tudtam sírni, nevetni... érezni.

Most pedig minden hirtelen zúdult rám, mintha egy vödör hidegvízzel borítottak volna nyakon. Meg kellett birkóznom mások és a saját érzéseimmel is. Olyan volt, mintha másodpercről másodpercre meghaltam volna. Pedig azt sem tudom, milyen érzés a halál. Hogy mit gondol akkor az ember, mi játszódik le az ember fejében... Semmit sem tudtam.

Elhagyott az élet... Na, nem, mintha eddig lett volna bennem ilyesmi. Átváltoztam szürke emberré, aki belesavanyodott a hétköznapok monotonitásába. Papírról papírra haladtam, ami a fejlesztéshez szükséges bürokrácia fojtogató velejárója. Egy hét múlva kész kell lennie az egész projectnek, bemutató darabokkal és előadással együtt, így elég nagy a hajtás. A célegyenesben persze ez természetes. Legalább van, ami leköti a figyelmem. Szerencsére a másik életemet illetően nem jött új megbízás, így legalább attól nyugtom van.

Olyannyira elmerültem a papírok között, hogy már csak akkor eszméltem fel, amikor a telefonom megcsörrent mellettem, ezzel a szívbajt hozva rám. Majdnem leestem a székről. Szemeim pedig elkerekedtek, mikor megpillantottam a nevet a kijelzőn: Jooheon. Megmondtam neki, hogy majd én keresem, miért nem tud hagyni nekem egy kis teret?

− Mondd, mi a francot nem értettél abból, hogy majd felhí-

− Este tizenegy van... − köszörülte meg a torkát váratlanul félbeszakítva. Pár másodpercnyi csönd állt be közénk, amíg felfogtam, hogy mit mondott, és hogy mit is jelentenek a szavai. Tekintetem a monitorra vezettem, hogy megnézzem az időt, és bizony be kellett látnom, hogy Jooheonnak igaza van. Kilenc kerek perccel múlt tizenegy.

− Mi a franc? – motyogtam magam elé, ahogy elgondolkodtam azon, hogyan telhetett ilyen gyorsan az idő, és hogyhogy a többiek még bent vannak. Mert egyértelmű, hogy ők is itt vannak még, hiszen máskor elköszönnek, vagy szólnak, hogyha mennek. Most viszont semmi ilyesmi nem történt.

− Bizony. Azt hittem, szimplán ignorálsz, vagy történt veled valami.

− Meghat az aggódásod, de ki vagy te, hogy aggódj értem – vágtam fejéhez szúrósan a szavakat. Volt elég bajom nélküle is. Jelenleg még az is felhúz idegileg, hogyha valaki levegőt vesz mellettem. El akarom ásni magam!

− A barátod. Szóval... még bent vagy?

− Igen. És még maradok is, míg be nem fejezem a papírmunkát. Meg kell védenem az álcámat, ha nem akarok lebukni, úgyhogy meg se próbálj nekem ódákat zengni arról, hogy mennyire hülye vagyok, és nem kellene ezt csinálnom.

− Ismersz.

− Akármilyen meglepő – forgatom a szemem, majd halk kopogás szakítja félbe a beszélgetésünket. Hunyorogva nézek az ajtó irányába, ugyanis a villanyt nem kapcsoltam fel, csak az asztalomon ég a kisebb lámpa, így erősen kell fókuszálnom, hogy a sötétségben bármit is lássak. – Most mennem kell, holnap beszélünk.

− De- − Meg sem várom, hogy végigmondja, bontom a vonalat, és fejemet két oldalra döntve tápászkodom fel, miközben kikiáltom az ajtó előtt álló személynek, hogy jöjjön csak be.

− Bocsánat, hogy zavarlak, de ideje lenne, hogy mindenki hazamenjen – kezd bele azonnal Hoseok, ahogy benyit. Szemei bágyadtak, szeme vörös, arca pedig ugyanolyan lehangolt, mint egész nap. Én tettem ezt vele. De nemsokára túl lesz rajtam. Jobb így neki. Legalábbis remélem.

− Még van pár do-

− Majd holnap elintézed. Nagyon késő van. Nem szeretném, hogy a beosztottjaim a lelket is kidolgozzák magukból.

− De-

− Yoongi, kérlek – sóhajtott fel fájdalmasan, miközben orrnyergét masszírozta. Teljesen kimerültnek tűnt, viszont még így is másokat helyezett előtérbe.

− Jövök már! – dobtam be a laptopomat a táskámba, néhány papírral együtt, amit otthon terveztem kitölteni és aláírni, hogy ennyivel is kevesebb dolgom legyen holnap, majd felkaptam a zakómat és Hoseok nyomában elhagytam az irodát.

− Kérdezhetek valamit? – törte meg a kettőnk között feláll kínos csendet. Legalábbis nekem kínos volt. Mindig beszéltünk. Vagyis ő beszélt, én meg hallhattam, most meg mindketten kussoltunk.

− Már úgy érted, hogy ezen kívül? – kérdeztem halál komoly fejjel, a szokásos köcsög stílusomban. Hoseok megforgatta a szemeit és bólintott. – Persze. Nem kell engedélyt kérned... − tettem még hozzá csendben, mellékesen.

− Ki volt az a srác, aki ma odament hozzád az irodában?

− Milyen srác? – ráncoltam a szemöldököm, ugyanis nem em... oh. – Ja! Jooheon?! – világosodtam meg egy pillanat alatt. – Régi barát... szerűség. Mondhatni együtt nőttünk fel, de nem igazán szoros a kapcsolatunk. – Miért mondtam ezt el Hoseoknak? Miért nem tudom tartani tőle a távolságot? Miért mondok ellent saját magamnak?

− Oh, értem – mondja kissé csalódottan. Talán. Nem tudom, milyen érzés az, ami az arcára kiül, de olyan érzés, mintha valaki a szívemet markolászná. Ami nincs. Még mindig. Nem szabadna semmit sem éreznem. – Hazaviszlek! – teszi hozzá még mellékesen, majd gyorsabban kezdi szedni a lábait, így lehagyva engem. Az normális, ha a sírás kerülget? Min Yoongi, a nagy macsó, aki amúgy gyilkos, nincsenek érzései, most a sírás határán lebeg, ahonnan elég lenne egyetlen ujjal megbökni, és bele is esne az érzelmek legmélyebb, legfullasztóbb tengerébe. Undorító.

Egy szó nélkül követem, végül is, úgysem tudom megakadályozni, hogy találkozzak és beszéljek vele. Talán fel kellene mondanom?! Lehet, hogy az lenne a legjobb döntés. A bemutató után be is adom a levelemet. Ha elég kegyes, még azt a maradék egy hónapot sem kell ledolgoznom. Elég lesz intenem egyet, elköszönni és újból kezdhetek egy új életet. Hoseok nélkül. Érzések nélkül. Könnyek nélkül.

Csöndesen és fáradtan köszönünk el egymástól a folyosón, s ahogy belépek az ajtón, nekitámaszkodom annak, fejemet a falapnak döntve. Ez az egyetlen nap olyan fárasztó volt, mintha egy hét telt volna el.

Lassú léptekkel indultam a hálóm felé, ahol még közel sem alváshoz készülődtem, sokkal inkább folytatni a munkát, amit képes voltam hazahozni magammal. Már igazán nincs sok, szóval hamar be fogom fejezni.

És az egész hét így telt. Hoseokkal alig beszéltem, alig néztünk egymásra. Ő pedig alig mosolygott. Én meg a szokásosnál is kedvetlenebb és bunkóbb voltam. Mindenki agyonhajszolta magát a határidő miatt, ami egyedüli tényező volt, mely elterelte a figyelmemet és talán Hoseokét is, a kettőnk között húzódó, egyre nagyobb és egyre fájdalmasabb szakadékról.

Minden este, elalvás előtt arra gondoltam, hogy ezzel a döntésemmel tönkretettem Hoseokot. Persze tudtam, hogy előbb vagy utóbb túllép majd... Ahogy azt is, hogy most csak azért olyan nehéz neki, mert még lát. Egyik este megírtam a felmondólevelet, amit Hoseok üzleti útja után oda is adok neki. Akkor végre nyugodtan visszarázódhat az életébe. És elfelejthet.

De minden bizonnyal nem is miattam ilyen. Minél többet gondolkodtam, annál inkább arra jutottam, hogy mindez csak a nyomás miatt van. Fél, hogy nem leszünk kész időben, hogy nem majd minden rendben az előadáson. Ezért viselkedik úgy, ahogy. Ezért csöndesebb, ezért nem mosolyog, ezért tűnik mindig fáradtnak, nyúzottnak és szomorúnak, meg egy kicsit idegesnek. Miért is lenne miattam ilyen? Az addig szép és jó, hogy alapból minden ember sorsát a szívén viseli, így az enyémet is, szeretett volna segíteni, amit szokásosan bunkón elutasítottam és ez persze nem esett jól neki. De ez még nem ok arra, hogy ennyire kiforduljon önmagából.

− Hogy tessék? – hallom meg Hoseok kiáltását, ami az irodájából szűrődik ki. Ritka alkalmak egyike, mikor éppen nem a gép előtt ülök, mert kijöttem egy kávét készíteni, hogy tovább bírjam a melót. Az meg aztán még ritkább, hogy Hoseok kiabál. És én pont hallottam. Még az ereimben is megfagyott a vér, levegőt is elfelejtettem venni. Hangja rideg volt. Soha nem hallottam ilyennek. Maga alá parancsolt és megrémisztett mindenkit. – És ezt miért csak most közlöd velem? Baszd meg, egy egész hete tudod, és most tolod ide a picsád, hogy csak úgy odalökd elém az információt?! A kurva életbe is, újra kell kezdenem mindent! – Hangos csattanás, mintha valami el is tört volna. – Takarodj a szemem elől! – Ajtócsapódás, majd még egy hangos csattanás. Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy Yoona fülét-farkát behúzva hagyja el Hoseok irodáját.

Mégis mi a franc történt?

Mi baja van Hoseoknak? Soha nem hallottam még így kiabálni, ilyen csúnya dolgokat mondva, pláne nem a munkatársainak.

Mondd, hogy tényleg nem én tettem ezt veled!

− Yoongi, be tudnál jönni egy percre? – nyitja ki résnyire az ajtót Hoseok. Haján látszik, hogy azt sem kímélte; erősen megtépte kínjában. Velem már sokkal kedvesebben beszélt, de ami igazán aggasztott, az az, hogy nem nézett a szemembe. Nem igazán láttam az arcát, de keze remegett, és mintha a szeme is furán csillogott volna.

− Azonnal jövök! – mondtam, de mielőtt a végére értem volna, már az ajtóhoz értem, amin egy pillanat alatt be is surrantam.

Mikor bezártam a nyílászárót és megfordultam, Hoseok az asztalával szemben állt, nekem háttal, ismét a hajába túrva. Miért áll neki olyan jól, mikor a hajába túr?

− Minden rendben? – kezdeményezem a beszélgetést, és csak remélem, hogy hajlandó felém fordulni.

− Semmi sincs rendben. – Hangja megremeg, s ahogy megfordul, meglátom, hogy sír. Ne! Ezt... Én... Nem bírom!

− Hoseok...

− Bocsánat, mindjárt összeszedem magam – szipogja, majd megfordulva az asztalán kezd keresni valamit, majd miután meg is találta azt, ami egy zsebkendő, megtörli a szemeit. – Yoona most közölte velem, hogy nem tud eljönni a konferenciára.

− Hogy... mi? – emelkedik meg a hangom. Ez a lehető legnagyobb hátbaszúrás, amit az a nő tehetett. – De hiszen...

− És már egy hete tudott róla, csak elfelejtette mondani. Amúgy is túlfeszített tempóban haladunk, amitől mindenki idegesebb, erre ez... − sóhajt hatalmasat, miközben csípőjét az asztalnak támasztva túr még egyszer hajába, majd tekintetét végre rám emeli. – Tudom, hogy elég nagy kérés... De szükségem van rád Yoongi. – És ekkor úgy éreztem, mintha az a bizonyos szív mégis létezne a mellkasomban. Mintha nagyobbat dobbant volna. – Te vagy az, aki a legtöbbet tud erről a projectről, közvetlenül utánam. El tudnál jönni velem a bemutatóra? – Könyörgő tekintete, amihez a még mindig könnyes szemei társulnak, szétszaggatják a szívemet.

− De én... Nem tudok mások előtt...

− Nem is kell. Azt majd én viszem egyedül, de szükségem van valakire, aki ott van mellettem, támogat és segédkezik, hogy bemutassa azt, amiről szó van. Nem szeretnék külsőst kérni, ahogy egy hozzá nem értő sem segítené elő a támogatók szaporítását.

− Rendben – mondom azonnal további gondolkodás nélkül. Ez egy olyan dolog, amit minimumként megtehetek érte.

Válaszomra szeme felcsillant, és hosszú idő óta először... elmosolyodik.

Ezzel az én ajkaimra is mosolyt csalva.