− Min Yoongi, mától hivatalosan is az Intézet gyilkosává váltál. Visszaküldünk Szöulba, hogy megtehesd azokat a lépéseket, melyekre szükségünk van a béke megteremtéséhez.

Hogy büszkének kellene lennem? Talán.

De ahogy a tekintetemet az előttem heverő holttestre vezettem, nem éreztem azt a túlcsorduló érzést a mellkasomban. Nem éreztem, hogy a boldogságtól szétrobban a szívem. Hanem szomorúság és mérhetetlen fájdalom lett úrrá rajtam. Legszívesebben hagytam volna, hogy könnyeim elhagyják eddigi helyüket, de nem ment. Megremegtem és a fegyvert eldobva megfordultam, elhagyva a termet, minden szó nélkül.

Ha egyet megtanultam... hát az az, hogy csak annyit beszéljek, amennyit muszáj. És most nem volt muszáj.

Egyenesen az udvarra mentem, meg sem álltam a közös fánkig, ahol mindig a húgommal beszélgettünk, ha valami gondja volt. Az volt a mentsvárunk, a menedékünk. Mivel nem anyánk mellett nőttünk fel, a fa volt az, akihez szaladtunk, ha ölelésre és megnyugvásra volt szükségünk.

Lassan sétáltam, mintha idő előtt érkeztem volna.

De miért is siettem volna? Hiszen már nem várt senki.

Felkapaszkodtam a sűrű lomb takarásába, egészen a legmagasabb ágig, ami még elbírt. Csendben letelepedtem és vártam. Én sem tudom, mire vagy kire, de vártam.

Nem álltam halál szélén, mégis lepergett előttem az életem. Elképzeltem, ahogy anyámék eldobnak maguktól, mert nincs elég pénzük vagy azért, mert törvénytelen gyerek lettem, esetleg azért, mert megakadályoznám őket a tökéletes életben. Kidobtak, odaadtak egy embernek, fekete csuklyával, alig hogy betöltöttem a három éves kort. Egy olyan csuklyás alaknak, akinek baljós kinézete elég lett volna ahhoz, hogy rájöjjenek, nem kellene eldobniuk a fiúkat. Bár... miért is ne?! Nem érdekeltem őket, már akkor sem. Most sem. Ahogyan a húgom sem.

Ahogy ő eszembe jutott, elmosolyodtam. Ő volt az egyetlen boldogság az életemben. Az egyenes fekete haja, a hófehér bőre, a fekete, hatalmas szemei, kedves mosolyú szája. Kibírhatatlan humora, kíváncsi természete és a szeretete, mellyel felém irányult. Soha, senkitől nem kaptam még annyi mindent, mint tőle.

Az is eszembe jutott, hogyan kellene ezt megoldanom. Hogyan szökhetnék el. Hogyan menthetném meg a húgomat. Hogyan menekülhetnék el vele. De csak egy megoldás volt. Mégpedig az, amit ma tettem.

És én ma megöltem a húgomat.

Hangos kiabálásra kaptam fel a fejemet, ami az Intézet felől érkezett. Kíváncsi tekintettel néztem a hang irányába – legalább addig sem azon gondolkodom, mit tettem.

Pár másodperc alatt rájöttem, hogy a hang az egyik ablakon keresztül szűrődik ki. Lopva ugrottam le a fáról, hogy aztán nesztelen csöndben, kihasználva az esteledő árnyékok absztrakt rajzait a betonon osontam az ablak alá.

Valakik hangosan veszekedtek, de hangjukat mégis lejjebb vették, ahogy az egyikük emlékeztette magukat arra, hogy nem szabad, hogy bárki is meghallja, amit mondanak.

− Ki kell iktatni.

− Miért kéne?! Nem szegte meg a parancsot, csupán nem ölte meg az illetőt, hanem börtönbe juttatta.

− De a börtönben is tud beszélni, te agyalágyult! Őt és Jonghyunt is likvidálnunk kell, de sürgősen! – tombolt a mélyebb hangú férfi, akit nagyon idegesíthetett a másik kontárkodása.

− Azonnal hívom Changmint, és megmondom neki, hogy intézze el.

− Végre megértetted! Takarodj, és még éjfél előtt legyen elrendezve.

− Igen, Uram! Máris! – Az ajtó csukódott, a bőrszék nyikorgott és recsegett a rá nehezedő súly miatt.

Ismertem Jonghyunt. Tíz éves lehettem, mikor őt Szöulba küldték. De néhányszor beszéltem vele. És most meg fog halni.

Az ereimben ma már sokadszorra fagyott meg a vér, mégis erőt véve magamon, továbbra is hangtalanul hagytam el az ablak alatti részt, és a szobám felé vettem az irányt. Összeráncolt szemöldökkel gondolkodtam. Szóval... ha valaki nem teljesíti, amit kérnek, azt egy másik bérgyilkos megöli.

Végigfutott a hideg a hátamon.

Vigyáznom kell, ha a tervem szerint akarok cselekedni. Ha azt akarom, hogy a Sziget és az Intézmény eltűnjön a Föld színéről, szövetségesek kellenek. De soha nem tudhatom, hogy kiben bízhatok.

− Csá, haver! Régen láttalak, hol voltál egész délután? – ugrott a nyakamba Jooheon. Barátnak is mondhatnám, de legfőbbképp mégis a szobatársam.

− Ma volt a beavatásom.

− Azta... − hangja meglepett volt, de legfőbbképp együttérző. Igaz, nem mondják el előre, hogy mit is kell tennünk a beavatáson, mivel mindenkinek más, de én sejtettem, hogy választás elé állítanak: én vagy a húgom. Vagy a húgom öl meg engem, vagy én őt. És nem hagyhattam, hogy belőle gyilkos legyen. – És... tényleg a húgodat...?

Nem folytatta. Bólintottam.

Jooheon azonnal elengedett és megölelt, mintha az bármiben is segíthetett volna. – Annyira sajnálom! – mondta, de én lefejtettem magamról karját és eltoltam.

− Nem kell. Ez volt a dolgom. – feleltem rezzenéstelen arccal. Mondani akart valamit, de csak kinyitotta a száját és újra bezárta. Tudta, hogy miért mondom ezt. Hogy miért így reagálok. Tudta, hogy miért teszem azt, amit. Mert neki is ugyanaz a célja, akárcsak nekem.

Az Intézet elpusztítása.