2002 októberében Aileen Wuornos-t, a floridai prostituáltat, aki egy év leforgása alatt hét férfival végzett, kivégezték bűneiért. Tíz évvel korábbi letartóztatása óta a médiában úgy szerepelt, mint „Amerika első női sorozatgyilkosa", azonban e hangzatos cím nem is lehetett volna kevésbé helytálló, hiszen nem csupán a világ, de az Egyesült Államok történelme is megannyi elődjét ismeri.

Elsőre a női sorozatgyilkos kifejezésre egy olyan kép rajzolódhat ki bennünk, mint Hasfelmetsző Jack esetén. Egy magányos pszichopata, aki lesben állva ejti csapdába áldozatait, hogy aztán lemészárolja és megcsonkítsa holttestüket szextől fűtött ámokfutásában. A valóságban nemigen akad olyan nő, aki megfelelne ennek a képnek. Amikor a rendőrség olyan holttestre bukkan, amelynek elvágták a torkát, felvágták a testét, eltávolították a zsigereit és feltárták a nemi szerveit, minden ilyen nyom rögtön arra engedi őket következtetni, hogy az elkövető férfi volt.

Léteznek női sorozatgyilkosok, azonban a nők egészen más módon gyilkolnak.

A hímnemű sorozatgyilkosok által jellemzően elkövetett rémtettek – a nemi erőszak, a csonkítás, a test feldarabolása – a férfiasság függvényeiként értelmezhetők. Pontosabban fogalmazva, vitathatatlan párhuzamok fedezhetőek fel az erőszak ilyen formái – a fallikus agresszió, a behatolás -, és a férfi szexuális viselkedés tipikus mintái között. Ezért lehetséges, hogy szadista csonkítást és gyilkosságokat a normális férfi szexualitás groteszk (patológiás) torzításaként lássuk.

De amennyiben a gyilkosságok ezen intenzív, kegyetlen formáját a férfiaknak tulajdonítjuk, és szexualitásuk kifejeződéseként értelmezzük, felmerül a kérdés, hogy mit tekintünk mindezek női megfelelőjének? A válasz szinte magától értetődő: általánosságban véve a női gyilkosok épp úgy különböznek férfi társaiktól, ahogyan a női szexuális viselkedés különbözik a férfiakétól. Kiváló összehasonlítási alap lehet erre az, hogy a pornográfia felhasználásában az egyes nemek mit részesítenek előnyben – amely jelenséget már régóta vizsgálják. Általánosnak tűnik, hogy míg a férfiak az olyan pornográf filmeket kedvelik inkább, melyek a spontán, névtelen és anatómiailag teljes körűen bemutatott, nyers ábrázolását adják a szexnek; a nők inkább azokat a videókat választják, amelyek legalább minimális utalást tartalmaznak az intimitásra és a romantikára. Hogy mindennek biológiai vagy kulturális gyökerei vannak, még nem eldöntött kérdés, de a különbség ismert. Az analógiát továbbvíve, hasonló a helyzet a gyilkosságokkal is. A női gyilkosok sem kevésbé romlottak, mint férfi társaik, de kegyetlen vágyaikat nem áldozatuk testének fallikus megsértésében élik ki, hanem az intimitás és a szeretet valamilyen groteszk paródiájában. Ilyen lehet a kiszolgáltatott beteg szájába mérget kanalazni, vagy egy alvó gyermeket a kiságyban megfojtani; egyszóval szeretett vagy elesett lények halálba „segítésével" gyilkolni.

A legtöbb ismert női gyilkos mérget adott be áldozatának, olyan elviselhetetlen kínokat okozva nekik, amelyhez mérten a késsel, bárddal, pisztollyal elkövetett „férfi" gyilkosságok már-már emberségesnek hatnak. Sokan közülük félelmetes szadista volt, akik intenzív, perverz gyönyört éltek át áldozatuk szenvedését látva. Tény, hogy a férfiak által elkövetett gyilkosságok kirívóbbak, de hogy melyik válfajt tekinthetjük elvetemültebbnek, az nehezebb kérdés. Ki tudna választ adni arra, hogy melyik a rosszabb: egy járókelő torkát elvágni majd feldarabolni a holttestét, vagy összebújni az ágyban valakivel, aki már bevette a mérget, és újra meg újra átélni a gyönyört, míg a test lassan elmerül a halálban?

Sok kutatás rávilágított már (melyeket elsősorban az FBI profilozási szakembereinek köszönhetünk), hogy a legtöbb sorozatgyilkos előéletében szexuális vagy fizikai bántalmazás, kábítószer, alkoholizmus és működésképtelen család valamelyike megtalálható. Ésszerű, hogy a nőkre ez éppúgy hat, mint a férfiakra, és talán a lányok még nagyobb valószínűséggel válnak áldozatává a megrontásnak, mint a fiúk. A logika azt diktálná, hogy a sorozatgyilkosok között számuk legalább ugyanannyi, vagy még magasabb legyen, mint a férfiaké, de ez még sincs így. Hogy miért nincs így, arra mindezidáig nem születetett határozott válasz, de egyes elképzelések szerint hormonális és kémiai alapjai vannak, különös tekintettel a tesztoszteronszintre. A női psziché máshogy működik, és leginkább a stresszorokat internalizálják, belső csatornákra terelik, amely saját maguk büntetését eredményezi: ivás, drogok, prostitúció és öngyilkosság jellemzi ezt az utat. Vannak nők, akik saját családjukban viszik tovább a bántalmazás „hagyományát" – de ugyanez természetesen igaz a férfiakra is. Annyit állíthatunk bizonyosan, hogy megállapított tény, hogy a nők nem gyilkolnak ugyanúgy, és közel sem annyian, mint a férfiak.

A női sorozatgyilkosokat illetően általában három különböző típust szoktak meghatározni. Az általánosságban vett pszichopatákhoz képest némileg speciálisabb kategória „a halál angyalai", akik jellemzően valamilyen segítő, általában kifejezetten egészségügyi munkakörben dolgoznak – azonban gyógyulás helyett a halált hozzák el gondozottjaik számára. Egyik leghírhedtebb képviselőjük Jenene Anne Jones, akiről Stephen King Tortúra című regényének főszereplőjét, Annie Wilkes-t is mintázták.

Másik általános kategóriájuk a „fekete özvegyek". Ez a kriminológiai kategória a mérges pókfaj után kapta a nevét, mely arról ismert, hogy párzás után a nőstény felfalja a hímet. Olyan nőkre utal, akik férfiak, férjek egész sorát „fogyasztják" el, megölnek gyakorlatilag bárkit, akit saját boldogságuk akadályának tekintenek; legyen szó akár terhet jelentő gyerekekről, a család életébe beavatkozó rokonokról vagy kellemetlen ismerősökről... Murder Most Rare című könyvükben Michael és C. L Kelleher írták le a fekete özvegyek jellemzését: tipikusan intelligens, manipulatív, jól szervezett és türelmes; nagy gonddal tervezi meg cselekedeit. Bűntetteit általában viszonylag hosszú idő alatt viszi véghez, és ritkán gyanúsítják. Csak akkor vetül rá a gyanú árnyéka, amikor már számottevő mennyiségű ember halt meg környezetében és rokonai közt, amelyet már nem lehet tovább a balszerencsének vagy véletlennek tulajdonítani. Sok esetben későn kezdi gyilkos karrierjét, általában 30 éves kora felett. Érettsége türelmet ad a tervezésre és bűntettei végrehajtásához. Átlagosan 10-15 év alatt 6-13 áldozattal végeznek.

A tipológia nem számol az úgymond „szokásos" indítékú bűnelkövetőkkel. Az elmebetegségben szenvedők, vagy nyereségvágyból sorozatgyilkossá váló nőkről.