Gordon 1906-ban született Kanadában, onnan költözött Kaliforniába a családjával a 20-as években. Szülei tehetősek voltak, így hát semmi akadálya nem volt annak, hogy fiuk egy csirkefarmot üzemeltethessen Wineville-ben, ahogy azt eltervezte. Annak érdekében, hogy a munka gördülékenyebben menjen, odahozatta Kanadából unokaöccsét, Sanford-ot is, aki akkor csupán egy tizenéves fiú volt és nem is sejtette, hogy a nagybátyja valójában gyerekmolesztáló és egy hidegvérű gyilkos.

Számát sem tudni azoknak a gyerekeknek, akiket elrabolt, molesztált és végül meggyilkolt, ezek közül az ügyek közül azonban csupán három gyilkosságot sikerült bizonyítékokkal alátámasztani. Nagy valószínűséggel legalább húsz eset köthető hozzá, ehhez képest ténylegesen három rendbeli gyilkosságért ítélték el, ami igen csekély szám ahhoz képest, amekkora mértékű fájdalom és szenvedés övezi a Wineville-i ranchot. Northcott unokaöccsét kényszerítette arra, hogy segédkezzen az elrablásokkal, később pedig a gyilkosságokban és a maradványok eltüntetésében is részt vett. Vallomása szerint nagybátyja azzal fenyegette, hogy, ha megtagadja mindezt, vagy elmondja bárkinek, őt is minden további nélkül kiiktatja, így hát nem csoda, hogy az akkor még nagyjából tizenöt éves Sanford rettegésben élt és inkább elfogadta sorsát, mintsem ellenálljon. A gyerekeket miután csellel az autójukba csalták, napokig, vagy akár hetekig a csirkeólakban tartották, sorozatos erőszaknak és kínzásnak tették ki őket, némelyik megmenekült, legtöbbjüket azonban brutálisan (az esetek jelentős hányadában egy baltával) meggyilkolták. Ezeket a rémtetteket 1926 és 1928 között követték el, amiket csak még borzasztóbbá és meghökkentőbbé tesz az, hogy bűntársuk volt Gordon édesanyja, Sarah Louise Northcott is. Gordon későbbi őrizetbevétele után azzal próbálta megmagyarázni elfajzott viselkedését és személyiségét, hogy gyerekként őt magát is molesztálták és rendszeresen megalázták; édesapja csupán tízéves korában megrontotta, anyja pedig kamaszkoráig lányruhákba öltöztette, továbbá az a teória is felmerült, hogy Sarah Louise nem Gordon vér szerinti édesanyja és a férfi igazából az apja és idősebb nővére közötti vérfertőző kapcsolat eredményeként látta meg a napvilágot. Sosem derült fény arra, hogy mennyi igazság rejlik ebben a háttérsztoriban, de az biztos, hogy az, amit ez a család képviselt, nem volt az egészséges fejlődés melegágya. Az ominózus Walter Collins-esetért végül nem Gordon Stewart Northcott-ot, hanem anyját, Sarah Louise-t ítélték el, az asszony vallomása szerint ő végzett a fiúval, mert ha szabadon engedték volna, Walter bizonyosan azonosította volna őket és mindent elmesél a rendőrségnek.

Jobban belemélyedve a történtekbe azonban a napnál is világosabb, hogy akkoriban a Los Angeles-i rendőrség egyáltalán nem állt a helyzet magaslatán, sőt, valószínűleg sokkal inkompetensebb módon látták el a feladatukat, mint amennyire azt az emberek gondolták volna. A Northcott-féle rémtettekhez kapcsolódó Collins-ügy ékes példája annak, hogy mekkora kárt tud okozni egy ilyen szinten hozzá nem értő, de annál nagyobb hatalommal rendelkező szervezet, mint a LAPD (Los Angeles Police Department). Ezzel az üggyel a korabeli média is rengeteget foglalkozott, ami jelen esetben segítségül is szolgált a kétségbeesett anyának, aki csak szerette volna megtalálni a fiát; az igazi fiát.

1928-ban Christine Collins jelentette fia, Walter Collins eltűnését. A rendőrség kizárólag huszonnégy óra elteltével volt hajlandó foglalkozni a bejelentéssel, hiszen, tapasztalataik szerint „a srácok gyakran elcsavarognak, legtöbbször egy nap után megkerülnek, ha elunták a dolgot". A rendőrség a kötelező idő elteltével elkezdte keresni a fiút, sikerrel azonban nagyon sokáig nem jártak, Christine pedig egyre jobban megtört, de nem adta fel a reményt. Öt hónap elteltével a rendőrök megkeresték és a legnagyobb örömhírrel szolgálhattak; megvan Walter. Kisvártatva vonattal odautaztattak egy kisfiút az elkeseredett édesanyának, a történetben csupán annyi nem stimmelt, hogy a megtalált srác egyáltalán nem Walter Collins volt, habár ő maga is ezt állította. Christine nyilvánvalóan kijelentette, hogy a fiú nem hozzá tartozik, nem tudja, kicsoda, a rendőrség ennek ellenére meggyőzte, hogy bizonyára összezavarodott és a fiú is sokat változott az elmúlt hónapok során, ráadásul mindkettejüket hatalmas megrázkódtatások értek, így megérné hazavinni őt és adni neki egy esélyt. Maga a feltételezés is bicskanyitogatóan bizarrul hangzik, Christine azonban, habár biztos volt dolgában, hazavitte a gyermeket, utána pedig tanúkkal és fogászati lelettel bizonyította, hogy a hozzá visszajuttatott srác nem az ő Waltere, akármit is állít magáról. Az egyértelmű és meggyőző bizonyítékok ellenére a rendőrségnek mégis sikerült eltusolni a dolgokat és orvosi igazolást kiállíttatni Christine labilis elmeállapotáról, ezzel pszichiátriai osztályra juttatni a szerencsétlen asszonyt, aki sosem volt hajlandó engedni igazából, akárhogy is zsarolták őt. Akkoriban ez egyáltalán nem volt szokatlan, sőt, rutin eljárásnak volt mondható, hogy nem túl stabil háttérrel rendelkező asszonyokat juttattak zárt osztályra kizárólag azért, mert valamilyen módon a rendőrség útjában álltak. Miután fény derült a Wineville-i mészárlásokra és Sanford Clark saját bevallása szerint Walter Collins-t is ott tartották fogva, valamint az „ál-Walter" is bevallotta, hogy valójában Arthur Hutchens-nek hívják, a rendőrség már nem tudta tovább palástolni a tényt, miszerint abszolút alkalmatlanok az eredeti feladatuk ellátására, Christine Collins-t kiengedték, vele együtt pedig sok más nőt, akiknek szintén semmi keresnivalójuk nem volt ott. Northcott-ot halálra ítélték és két év fegyház után azt végre is hajtották. Halála előtt pár nappal odahívatta Christine-t, a nő pedig meglátogatta annak reményében, hogy megtud valamit, ami eddig nem derült ki, de Northcott semmi érdemleges információval nem szolgált.

A Collins család tragédiája és Gordon Stewart Northcott gyilkosságsorozata nem meglepő módon olyan nagy visszhangot keltett világszerte, hogy többeket megihletett a filmiparban is.