Sziasztok! Igen, tudom, már megint egy új story...igazából ez az AHS miatt jött létre, hiszen kicsit megihletett a sorozat.

De kezdjünk is bele...

1989

Minden egy bizonyos őszi napon történt. Pont a 16. szülinapomat ünnepeltük, amikor anyámat megtámadta apám. Mivel mindenki ijedten elfutott, nekem cselekednem kellett. Pontosan jól tudtam, hogy apám hol tartja a pisztolyát, de amint a fiókjához értem, egy óriásit sikított. Nem volt időm megkeresni a fegyvert. A konyhába rohantam és elővettem egy kést. Persze átfutott az agyamon, hogy ezt nem kéne, de anyám fájdalom teli feljajdulása egyből észhez térített. Muszáj cselekednem! A nappaliba mentem és apám felé kezdtem hadonászni a késsel. Rám nézett. Amit láttam a szemeiben...Mintha magával az ördöggel néztem volna farkasszemet.

-Gyerünk! Ölj meg!-suttogva ejtette ki szavait, íriszei pedig megvillantak. Nem fogok hazudni, megijedtem. Abban a percben borzasztóan féltem. Elakartam menekülni, de tudtam, hogy ezt semmilyen esetben nem tehetem meg. Hiszen anyám számít rám. És melyik gyerek hagyná ott az anyját?

~Öld meg. Ne hagyd élni. Végezz vele!~A fejemben szóló hang nem hagyott nyugodni és egyre jobban a gyilkosságra ösztönzött. Elindultam apámék felé, majd odaérve mélyen a szemébe néztem és megszólaltam.

-Te már nem okozol több zűrzavart a világban. Én csak jót teszek az emberiséggel.-a késemmel elvágtam nyakát, mire fennakadt látószervvel öldalra dőlt és kíváncsian nézett rám. Úgy éreztem, ezzel még nem végeztem. Ennyivel semmit nem oldottam meg és egyáltalán nem nyugodott meg a lelkem. Drága eszközömet két kezemmel körbezártam és apám mellé letérdelve kezdtem szurkálni testét ott, ahol csak értem. Hirtelen megcsapott valami szellő, én pedig hátra estem. Tisztán emlékszem arra a hangra mikor elszabadult ő. Az összes lámpát széttörte és sikoltó hangot hallatott. Mintha az általa megszállt lelkeket hallottam volna sikítani. De természetesen azokban a napokba, teljesen úgy hittem, hogy én vagyok a bolond. Bár igazából mindenki ezt hitte rólam...

2001

-Mit akarsz tőlünk??-hangomban bujkált a félelem és az idegesség minden egyes árnyalata. Féltem, hogy ez a lény bántani meri a családomat, ugyanakkor ideges is voltam emiatt a dolog miatt. Hiszen már rég el kellett volna intéznem őt. De persze tanácstalan voltam és fiatal. Így inkább csak tűrtem és halogattam a dolgot. Mostanra már tudom, hogy nem szabadott volna.

-Add nekem a gyermeketek testét.-az ajtó nyílt mögöttem és belépett rajta a feleségem. Tátott szájjal fordultam felé, majd rákiabáltam.

-Szállj ki belőle most azonnal!!-nem bírtam elviselni a tényt, hogy egy szörnyeteg irányítja életem szerelmét. Bár nyilván ezt senki nem tudná elfogadni.

-Oh édesem...Olyan kis buta vagy! Még ha akarnál sem tudnál eltávolítani. De tudod mit? Találtam magamnak jobb helyet is!-beteg mosoly jelent meg arcán, majd egy hirtelen suhanással, éreztem azt a felemésztő fájdalmat, amit legelőször. Újra testemben volt és én nem tehettem semmit. Már ő irányított...

2018

Elena Blye

-Higgyenek nekem! Ez a ház tökéletes lesz önök számára!-egyre jobban próbált meggyőzni róla az ingatlanos nő, hogy ez nekünk mennyire jó lesz, de mégis valami furcsa érzés járkált bennem. Végigsimítottam a falakon, mire egy kép ugrott be. Egy kép, egy fiatal fiúról. Andy Duffield.

-Ki az az Andy?-kíváncsian fordultam a már undorítóan kiöltözött nő felé, mire ő teljes mértékben lefagyott. Szüleim összehúzott szemöldökkel meredtek rám, majd a kétségbeesett nőcihez fordultak.

-Ő egy itt rekedt lélek. Elég hosszú a története...-nem engedtem, hogy befejezze, hiszen annyit mondott volna, hogy nem meséli el ennek az embernek az életét. De nekem tudnom kellett mi történt.

-Van időnk.-anyámék meglepődötten kapták felém fejüket, de én csakis a nőre koncentráltam. Muszáj volt mindent kiderítenem erről a házról, ugyanis eléggé rossz érzésem volt az épülettel kapcsolatban. Amikor már nem bírtam a kínos csöndet, sürgetni kezdtem újdonsült "barátnőmet".-Beszél még az idén?-persze senki nem értette hirtelen felindulásomat, de engem egyáltalán nem érdekelt, hogy most mit gondolnak rólam. Csakis azt akartam, hogy megkapjam a megfelelő információkat.

-Rendben...elmesélem. Úgy tartják, hogy volt egy fiatal fiú ebben a házban, aki úgy tartotta, hogy megszállta az apját a démon. Senki nem hitte el neki és senki nem akart segíteni a családjának. Úgy hívták őket, hogy a bolond család. Egyik nap, amikor a fiú 16. szülinapját ünnepelték, valami történt a srác elméjével és megölte az apját. Pár évvel később megölte az anyját, de a feleségét nem sikerült neki.

-Ő még mindig él?-kérdeztem kíváncsiskodva.

-Igen. Bár egy intézetben van. Azt mondják elment az a maradék esze is. A nő azt állítja, hogy a kicsi fiába beleszállt a démon. Andynek sohasem találták meg a holttestét. Elméletileg volt egy gyerekük, aki halva született, de a kis srác testét sem találták sehol.-drámai beszéde után valaki megszólalt mögöttem.

-Szép történet.-hirtelen fordultam meg tengelyem körül, de nem állt mögöttem senki. A többiekre néztem, akik úgy néztek rám, mintha bolond lennék. Pedig nem vagyok az. Valami volt mögöttem és beszélt hozzám, de mégis csak én hallottam őt.

-Minden rendben?-anyám aggódó hangja zökkentett ki gondolataimból, de nem tudtam neki válaszolni, hiszen nem volt semmi sem rendben. A falhoz nyúltam, majd magamban megszólaltam: Beszélj hozzám. Igaz amit mondott? Amíg válaszára vártam, végig a falat bámultam, de nem hiába tettem.

-Részben. De a teljes igazságot nem mondta el.-betegen elmosolyodott, aztán újra beszélni kezdett hozzám.-Az ördög még mindig itt él.-a fülembe suttogta, majd eltűnt. Ijedten rohantam anyám mellé, mire ő tehetetlenül nézett apámra.

-Nem maradhatunk itt!-sírtam fel, szüleim pedig csak bólogattak, de tudtam, hogy úgyis itt fogunk lakni. Az én szavam semmit nem számít az ő akaratuk ellen. Hiszen én csak egy haszontalan lány vagyok. Mit is tehetnék én velük szemben? Aztán megláttam azt a srácot a lépcső aljánál.

-Kicsi lány...hidd el, elintézem, hogy itt maradjatok. És akkor majd elmesélek neked mindent, mert a nőcske eléggé rosszul tudja a szereplőket. Mindent elfogok mesélni, ugyanis elég szimpi vagy nekem.-mosolygott, de szemeiben óriási gonoszság bujkált. Jobban anyámhoz bújtam, amit persze ő már nem igazán tudott hova tenni.

-Megvesszük.-apám még maga is meglepődött, én pedig egyből tudtam, hogy ki volt az, aki ezt mondatta vele. A fiúra néztem, aki elégedetten mosolygott a családomra.

---.-.-.-.-----------------------.-.-.-.-------------------

Miután elintéztük a papírokat, az ingatlanos elhúzott, anyámék pedig körülnéztek a házban. Én eközben elindultam a lépcső felé, hogy megkeressem a szobámat. Kicsit féltem egyedül sétálgatni ebben az épületben, de úgy voltam vele, hogy most már úgyis mindegy hiszen mindennap itt kell lennem.

-Okos lány vagy te.-Andyre pillantottam, aki hűen jött mellettem. Paráztam tőle, de mégis úgy tettem mintha nem zavarna közelsége. Pedig nagyon is zavart.

-Mit akarsz tőlem? Miért nem hagysz egy pillanatra sem békén?-a lépcsőfokokat egyre gyorsabban vettem, persze neki ez meg sem kottyant. Próbáltam lekörözni, de mire én a lépcső feléhez értem, ő már a tetején volt. Nem tudtam mi ő, vagy hogy fog-e bántani, de mindenképpen elakartam őt kerülni. Még akkor is, ha tudtam, hogy ez lehetetlen.

-Még sokat kell tanulnod...kicsi Elena.-féloldalasan mosolygott le rám, de én inkább a falat nézegettem és azon gondolkoztam, hogy ő nem lehet egy démon. Hiszen annyira nem rossz... Bár az is igaz, hogy fogalmam sincs arról, hogy milyen egy démon.

-Félig vagyok démon.-elkomolyodott, én pedig kissé megugrottam, hiszen konkrétan olvasott a gondolataimban.

-Nem léteznek se fél démonok, se teljes démonok. Biztos van valami magyarázat arra, hogy miért nem láttak téged a szüleim.-próbáltam magamat győzködni, de miután mellettem termett hirtelen, mindent elfelejtettem. Sármos vigyorgást engedett meg magának, amivel egy kicsit elbűvölt.

-Ohho dehogynem. Majd megtapasztalod miket tud tenni ez a sármosan vigyorgó srác.-közelebb jött, aztán hirtelen felszívódott. Komolyan kezdtem azt hinni, hogy teljesen megbolondultam...

-Kicsim, minden rendben? Kihez beszéltél az előbb?-anyám aggódó hangjára figyeltem fel, ahogyan felém közeledett. Bólogattam, jelezve, hogy minden rendeben van, de anyám nem igazán hitte ezt el nekem.-Nyugodj meg! Nincsenek kísértetek!-nevetni kezdett, mire én is belekezdet egy kínos kuncogásba. Hiszen én pontosan jól tudtam, hogy ezek a lények közöttünk élnek...

Tudom nem a legjobb, de először írtam ilyet, szóval bocsánat ha furcsa lett. Remélem azért nem lett szörnyű ! Kérlek kommenteljétek véleményeteket! Köszönöm, ha elolvastátok! <3 <3 Pusziiii :* :*