– Ez a tej már két napja lejárt – teszem csípőre a kezem, ahogy megnézem a dobozát. Kinga nagy szemeket mereszt a dobozra, majd tétován rám pillant.

– Akkor most igyak belőle vagy ne?

– Attól függ, jó-e az illata.

Egy ideig szagolgatja, majd felnéz.

– Én nem tudom eldönteni – nyújtja felém.

– Szerintem teljesen jó – vonok vállat beleszagolva. Úgy tűnik, nem győztem meg, egy darabig még elvan ezzel, majd bosszúsan-mosolygósan felsóhajt.

– Most miattad ezt fogom szagolgatni egész reggeli alatt.

Felnevetek és beleborzolok Kinga hullámos hajába, ami a nyári naptól egészen kiszőkült.

Kimegy a teraszra, én pedig odarakom a tűzhelyre a vizet, hogy melegedjen. Teát főzök Harcosnak és a fiúknak. Félig elhúzom a függönyt az ablak elől, és kipillantok.

A nyugodt, napsütéses kertvárosi út csendes, mint mindig, csak egy kisfiút és egy kislányt látok kint. Imádok itt lakni, mindig nyugodt, békés és családi hangulat uralkodik, mivel a szomszédokkal is jóban vagyunk. Az ilyen szép derűs nyári reggelek épp olyan csodásak, mint a kandalló mellett töltött havas téli esték.

Ekkor visszatéved a tekintetem a kisgyerekekre, és ahogy meglátom, mit csinálnak, megáll a kezem a levegőben. Botokat tartanak a kezükben, egymás felé hadonásznak, és érthetetlen szavakat mondogatnak, a kisfiú a szavak kíséretében meg is böki a lányt, aki látványosan a földre zuhan.

Ne! – akarom kiáltani, de persze tudom, hogy a lány hamarosan felkel. Egymás ellen használták a varázserejüket. Még most is megvan az a rossz tulajdonságom, hogy ha nyugtalan vagyok, képtelenség lecsillapítani a zihálásomat és a szívverésemet, márpedig most zihálok, és őrült módon ver a szívem. Csak ne egymás ellen játszanának! Nem szabad varázslattal kárt tenniük egymásban, hiába csak játék az egész. Én mióta is nem varázsoltam? – üt szöget a fejembe a gondolat. Nem, nem akarok erre gondolni, nem akarok a múltra gondolni! De tudom, hogy már késő. Már nincs visszaút, elárasztanak az emlékek.

***

Legyen már vége. Esküszöm, soha többet nem kérek semmit, csak most legyen vége. Ha ez így folytatódik, beleőrülök. A gondolataimat úgysem tudom másra terelni, hát az tűnik a legjobb megoldásnak, hogy állandóan visszapörgetem az eseményeket, hogy elfeledjem, mi történik most.

Egy napja ülök a kórház folyosóján, előredőlök, a térdemre könyökölök, az öklömmel támasztom a fejem és nézem a padlót. Ha valaki elmegy mellettem, biztosan nem néz meg magának különösebben, egy teljesem átlagos lánynak tűnök, aki a kórház folyosóján várakozik. De belül egyáltalán nem így van. Nem vagyok átlagos, a gondolataim, az érzelmeim és főleg az emlékeim nem átlagosak. Fogalma sincs senkinek arról, hogy mi mindent éltem át az elmúlt napokban, fogalma sincs senkinek arról, hogy mennyire fáj.

Ez alatt a huszonnégy óra alatt összesen kétszer néztem fel, egyszer amikor elmentem mosdóba – bár erre nem is emlékszem –, egyszer pedig, amikor megjöttek apáék. Apa sírni kezdett és a nyakamba borult, de én nem tudtam vele sírni, végtelenül üresnek és érzéketlennek éreztem magam ahhoz, hogy legyenek könnyeim. Minek sírjak? Attól majd kevésbé fog fájni?

Nem mondhattuk el apáéknak az igazat, így Harcos bemesélt nekik valami balesetet, ami Norbival történt. Apa túlságosan aggódott Norbiért, rögtön elhitte, amit Harcos mondott, de ahogy vártam, Levi gyanakodva méregetett. Alig láthatóan odabólintottam neki, mire visszabólintott. Ez annyit jelentett, hogy el fogom mondani neki, mi is történt valójában, de nem most.

Nem eszem, nem iszom, a padlót bámulom, gondolkodom és emlékezem. Vajon hol ronthattam el? Mit szúrtam el? Az nyilvánvaló, hogy én vagyok a hibás, de mit kellett volna máshogy csinálnom? Amikor a fejedelem ráküldte az átkot, Norbi messze állt Márktól és a pajzsától, Míra mellett guggolt, valószínűleg próbálta megmenteni. Talán előbb kellett volna észrevennem, hogy Norbi védtelen, mint neki. És nem is szabadott volna engednem, hogy a bátyám egyáltalán eljusson hozzám, teljesen mindegy, hogyan, de meg kellett volna akadályoznom.

Teljesen össze vagyok zavarodva. De inkább töprengek azon, hogy miért történt így, inkább vagyok a múltban, mint hogy üljek a jelenben és a tehetetlenségben. Merthogy tehetetlen vagyok, senki sem tehet semmit, csak Norbin és a szerencsén múlik a dolgok alakulása.

Az orvosok nem titkolóztak, amiért hálás is vagyok, hiszen a tudatlanságnál minden jobb (a tehetetlenséget kivéve). Kerekperec megmondták, hogy Norbi esélyei alig nagyobbak nullánál, hatalmas csoda lenne, ha felébredne. Kómában van, gépek lélegeztetik és tartják életben. Ha két napon belül nem változik az állapota, lekapcsolják a gépekről.

Nem is változik semmi, egészen a második nap leteltéig. Apa már régen feladta, nem tud uralkodni magán, és szólt, hogy ő nem képes itt maradni, amikor lekapcsolják. Levi szintén feladta, ahogy a harcot is a könnyei ellen. Harcos szótlanul ül mellettem, a sajnálatából érzem, hogy ő sem hisz már. Egyedül Korináról tudom elképzelni, hogy még reménykedik, az érkezésünk óta egyenes háttal ül, és nem enged utat a könnyeinek. Én is feladtam. Nincs értelme tagadni, már az erődben, Harcos karjaiban feladtam.

Apa elmegy, közeledik a második nap vége. Csendben várjuk, hogy értesítsenek minket, most kapcsolják le. Ha ez megtörténne, tudom, hogy nem sírnék, nem volnék rá képes. Hazamennék, némán eltűnődnék, mi értelme van az életemnek, majd amikor felfognám, hogy a bátyám halott, rájönnék, hogy semmi. Nem, ha Norbi meghalna, nem sírnék.

De amikor rohanva érkezik hozzánk egy ápolónő és lihegve kinyögi, hogy felébredt, egy döbbent másodperc múlva zokogásban török ki. Nem tudok felállni, annyira rázza a testemet a sírás, és biztos vagyok benne, hogy azonnal összecsuklanék a megkönnyebbüléstől. Megmagyarázni sem tudom, hogy mit érzek, erre nincsenek szavak. Amikor egy kicsit csitul a zokogás, felállok és először Levi nyakába borulok, aki hasonló állapotban van, mint én, magyarul taknya, nyála egybefolyik. Ezután Korinával sírok egy kicsit, majd Harcossal, aki egyfolytában azt hajtogatja, hogy most már minden rendben.

A bátyám életben van. Amikor mindenki feladta, ő akkor is küzdött, és nem hagyott minket cserben, nem hagyott engem egyedül, nem hagyta, hogy összetörjek. Soha életemben nem voltam még ilyen boldog, és valószínűleg nem is leszek.

Visszakaptam a bátyámat.

***

– Istenem, hogyan fogom megszervezni az egészet? De tudjátok mit? Nem érdekel! Ha egy viskóban mondom ki az igent Levinek, az sem érdekel. Nem számít már más, hiszen összeházasodunk! – mondja Lilla meghatódva.

Lilla, Korina, Vanda, Kamilla és én a földön ülünk két doboz pizza kíséretében, akartunk még egy csajos összejövetelt, mielőtt Lilla férjhez megy, és Levivel meg a babázással lesz elfoglalva. Nagyon összeszokott már az ötösünk, Lillának abszolút nem jelentett gondot, hogy beilleszkedjen közénk. Imádom az ilyen pizzás beszélgetős estéket, az elmúlt pár évben rengeteg ilyet tartottunk. Ez mindig azt jelenti, hogy az egész család itthon van, senki nem dolgozik, nincs egyetemen, nem tanul.

– A szervezés legyen a legkevesebb gondod – legyint Kamilla. – Majd mi megszervezzük.

– A menyasszony csak ne dolgozzon az esküvőjére – erősítem meg mosolyogva. Nagyon kedvelem Lillát és szívből örülök neki, hogy hozzámegy a bátyámhoz. – És nyugi, nem egy viskóban lesz az esküvő.

– Jaj, annyira rendesek vagytok. És én... olyan boldog vagyok, úgy szeretem Levit. Ő lesz a legjobb férj az egész világon.

– Na, na – mondja Korina vigyorogva – Azért Lili másik testvére is van olyan jó férj.

Korina megsimítja a gömbölyödő hasát. Az egy bátyám megházasodik, a másiknak gyereke lesz. Őrület, hogy repül az idő.

– Már csak két hónap – sóhajtja Korina, a leendő gyereke iránti szeretet ott van minden mozdulatában.

– Milyen nevet választottatok? – kérdezem.

– Norbival már az elején megegyeztünk, hogy ha fiú lesz, az ő nevét viseli, ha lány, az enyémet. És fiú lesz, szóval Norbi.

– Ez aranyos – mosolyog rá Lilla.

– Ti mikorra tervezitek a babát? – kérdezi Korina Lillát, aki az orra hegyéig elpirul, mielőtt válaszol.

– Hát... Mi már... Én már...

A hasára teszi a kezét és ránk néz. Pár pillanatig döbbenten hallgatunk, majd Korina a szája elé kapja a kezét.

– Te terhes vagy? – bukik ki Vandából.

– Igen – feleli Lilla félően elmosolyodva. – Nem akartuk elmondani, amíg biztos nem lesz. Ti vagytok az elsők, akik tudják. Ha minden igaz, kislány lesz.

Lilla bátortalanul néz rám.

– Lili, ugye nem baj?

– Miért lenne baj? – nevetem el magam. – Nagyon-nagyon örülök neki, csak kicsit meglepett.

– Azt nem csodálom, engem is – nevet ő is. – Levivel szeretnénk, ha a te nevedet kapná.

– Az enyémet? – döbbenek meg. – Miért?

– Mert a húga vagy az apjának, mert nagyon kedvellek téged, mert szeretném, ha olyan lenne, mint te, mert azt szeretném, ha rád gondolva büszkén viselné a nevét – sorolja Lilla. – Ugye beleegyezel?

– Persze, hogy beleegyezek – felelem. – És köszönöm szépen.

Tehát egy unkaöcsém és egy unokahúgom is lesz. Az utóbbi pedig rólam lesz elnevezve.

***

Felettem az ég rózsaszínes narancssárga, kósza felhők úsznak rajta. A folyó melletti mezőn ülök, körülöttem pipacsok, velem szemben a folyó és a lemenő nap, a víztükörről visszaverődő napsugarak elvakítanak. Harcos ül a bal oldalamon, Korina a jobbomon, mellette Kamilla, Vanda és Gergő.

Tőlünk kicsit arrébb Norbi jókedvűen próbálja megtanítani járni a fiukat, kicsi Norbit. Korina mosolyogva figyeli őket, és nekem is állandóan felfelé kunkorodik a szám a kicsi őszinte nevetését hallva és a törődő bátyámat látva. Norbi pontosan olyan, mintha arra született volna, hogy apa legyen, semmi kétségem afelől, hogy jól fogja csinálni. Minden őrült játékban benne lesz, amit a gyereke szeretne, de ugyanakkor nagyon vigyáz rá és törődik vele. Korináról is ugyanezt gondolom, nagyszerű anyja a gyerekének. Gyökerestül megváltozott a véleményem Korináról, mióta kijártuk az általánost, nyoma sincs rajta, hogy egykor nyávogós és hisztizős volt, érett nő lett, aki kész az élet megpróbáltatásaira, és kész egy család ellátására. Az unokaöcsém nagyon szerencsés, hogy ilyen szülei vannak.

Önkéntelenül is megsimítom gömbölyödő hasamat, és azt kívánom, ő is legyen ilyen boldog, és én is lehessek ilyen jó szülője.

***

Ismét a folyóparton vagyunk, de ezúttal csak ketten Harcossal ülünk a mezőn. Jobban mondva hárman, a hasamban lévő kisfiú nagyon is jelen van, és egy hónap múlva már nem csak a hasamban lesz jelen. Már a gondolatra is meghatódom, hogy a kezemben tarthatom a fiamat.

A neve Bence lesz. Amikor felvetettem ötletként, Harcos gondolkodás nélkül beleegyezett, tudja, hogy egykor mit jelentett nekem Bence, és milyen volt, amikor elveszítettem. Nem szeretek azon a bizonyos napon töprengeni, de Bencével kapcsolatban mégis meg szoktam tenni. Nem kicsúszott a száján az a mondat, amiért meg kellett halnia, és amivel segített nekem, tudatosan ki szerette volna mondani, mert engem választott a fejedelem helyett. Aki őt gyávának nevezi, az hazudik. Egyszer majd elmesélem a fiamnak, hogy mennyi mindent tett értem a fiú, akiről a nevét kapta.

De ennek az emléknek nem én vagyok a főszereplője, nem Harcos, nem Bence és nem is a fiam. Most is naplemente van, és most is elgyönyörködöm az égben, a mezőben, a vízben. A folyó partján, éppen a lemenő nap előtt ül a személy, akiről ez az emlék szól. Sötét ruhás, fekete hajú, leszegi a fejét, nem néz semerre. Márk az. Mírával nem történt olyan csoda, mint Norbival, ahhoz előbb kellett volna kórházba vinni. Márknak Míra volt az élete, a másik fele, együtt voltak egy egész, el sem tudom képzelni, milyen lehetett elveszíteni. Ahonnan én ülök, úgy látszik, mintha a padon ülve a narancssárga napkorongnak pontosan a felét takarná csak el.

Ekkor még valaki lép be a látóterembe, szintén sötét ruhás, a haja szőke. Vandával azóta nagyon szoros a kapcsolatunk, mióta tizennégy évesen megismertük egymást, akár a nővérem is lehetne. Szeretem benne, hogy nagyon sokoldalú, mindig olyan, amire az embernek éppen szüksége van. Ha kell, erős és szabadszájú, megvéd bárkitől, ha éppen szétestél magabiztos monológjaival és egy csepp kedvességgel helyrerakja az agyadat, ha eleged van mindenből és csak jól szeretnéd érezni magad, minden hülyülésben benne van, ami a józan ész határain belül mozog, ha pedig szomorú vagy, és arra van szükséged, akkor megvigasztal. Nem tudom, Márknak most mire van szüksége, de nem lesz felesleges Vanda jelenléte, abban biztos vagyok.

Amikor odaér Márkhoz és leül mellé, ő nem néz fel, mintha nem is érzékelné, hogy mi történik körülötte. Mivel semmi reakciót nem kap, Vanda megérinti Márk karját, aki erre a gyengéd mozdulatra is összerezzen és felnéz. Ezután nem tudom, mi történik, lehet, hogy beszélgetnek, de az is lehet, hogy csak csendben ülnek. Vanda egy idő után visszateszi a kezét Márk vállára és simogatni kezdi, és ekkor Márk válla elkezd rázkódni. Hiába telt már el nagyon sok idő Míra halála óta, képtelen túljutni rajta, képtelen elfeledni a lányt, akit annyira szeretett. Vanda gondolkodás nélkül körülfonja a karjaival Márkot, és szorosan magához húzza, a fiúnak nagyon is szüksége van a védelmező ölelésre, ez világosan látszik. Amikor jó néhány perc elteltével szétválnak, a napba nézek, ami pontosan kettejük között áll a horizonton. Ekkor azt veszem észre, hogy csökkenni kezd közöttük a nap felülete, vagyis a távolság. Vanda egy pillanatra abbahagyja a közeledést és Márkra néz, olyan jellege van, mintha azt kérdezné tőle: oké ez így? Márk válaszul Vanda álla alá nyúl és ő húzza közelebb.

Ekkor a nap teljesen eltűnik közülük.

***

– Szia – üdvözlöm mosolyogva Norbit, miután beengedem a házunkba.

– Szia, Lili – mondja és gyengéden megölel. – Hogy érzed magad?

– Teljesen jól vagyok – bólintok. – És Bence is nagyon jól van, gyere, nézd meg! – invitálom befelé.

Harcossal ugyan már kiválasztottuk Bence szobáját, de még nálam van, nem akarom szem elől téveszteni. Tegnap jöhettünk vele haza a kórházból.

Kiemelem Bencét az ágyából, de nem ébred fel rá, különösen jó alvó.

– Olyan gyönyörű – suttogom. – Az én kisfiam.

– Tényleg gyönyörű – cirógatja meg Bence arcát. Ekkor újból csengetnek. – Maradj csak, majd én – áll fel Norbi, és a következő pillanatban már ki is lép a szobából. Bence mocorogni és ébredezni kezd, úgyhogy elkezdem ringatni, mire megnyugszik. Nem tudom levenni a szemem a gyönyörű kerek kis arcáról.

Norbival együtt Levi is visszajön.

– Szia, Levi – mosolygok rá.

– Sziasztok – köszön vissza Bencének és nekem. Nevetek, de igaza van, attól, hogy Bence nem tud válaszolni, még jelen van, és köszönés illeti. Vigyázva ölel át egyszerre mindkettőnket.

– Lilit nem hoztad?

– Nem, Lillával mentek sétálni. Tudjátok, milyen buzgó tud lenni Lilla, a gyerek tegnap megtette az első lépését, ezért ő úgy gondolta, hogy ma elmennek sétálni – emeli az égre a tekintetét Levi, mire elnevetjük magunkat.

– Harcos hol van?

– Boltba ment, de hamarosan megjön. Maradjatok itt vacsorára!

– Nem szeretnénk zavarni – mondja Norbi, de tudom, hogy csak udvariaskodásból. – Én csak egy percre ugrottam be.

– Pihenned kell – mondja Levi is.

– Egyáltalán nem zavartok, és pihenek és eleget, szóval azt szeretném, ha maradnátok – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Egész nap feküdtem és teljesen jól vagyok.

– Hát, ha szeretnéd – mondja Levi.

– Szeretném – bólintok.

Imádom azokat a vacsorákat, amikor a bátyáim is velünk vannak. Ilyenkor olyan, mintha nem költöztünk volna el, mintha még mindig kisgyerekek lennénk.

***

Kiáltozva ébredek fel, és lendületből felülök az ágyamban. Az arcomat könnyek csíkozzák és zihálok, a hajam kócosan hullik az arcomba, annyit forgolódtam.

Ne. Ne. Ne. Megtámadta. Megölte. Nem tehettem semmit.

Harcos is gyorsan felül mellettem és közelebb húzódik. A kezem után nyúl, de ijedten kapom el.

– Megtámadta őket – zihálom. – Megölte őket, és én végignéztem. Megölte őket, és én nem tehettem semmit...

Kitör belőlem a sírás, Harcos pedig magához húz és szorosan átölel.

– Nem ölte meg őket. Csak rosszat álmodtál. Bence és Kinga mindketten jól vannak, és a szobájukban alszanak.

Próbálok hinni neki, de ilyenkor annyira nehéz. Épp az imént láttam, hogy meghalnak.

– Látom, ahogy minden éjjel különböző módon végez velük, Harcos – sírom. – A születésük óta nem telt el olyan nap, amikor ne láttam volna...

– Ezek csak álmok, Lili.

– Tudom, tudom, de akkor is látom. Én ezt nem bírom tovább.

Bence születése előtt is állandóan rémálmaim voltak, de az nem ilyen volt. Akkor a fejedelem engem akart megölni, konkrétan minden éjszaka visszaemlékeztem arra a bizonyos napra. Aztán Bence születése után néhány éjszakával álmodtam először róla. Azt hittem, mostanra már sikerül hozzászoknom a dologhoz, de ehhez lehetetlen. Legyőztem a fejedelmet, békességet hoztam a varázslóknak, és végül nagyon jó életem lett, de ennek ára volt. Hiába telnek gyönyörűen és boldogan a napjaim, az éjszakák mindig ugyanolyan borzalmasak.

A zihálásom már csak lihegés, hála Harcosnak. Elenged és a szemembe néz.

– A fejedelem nincs többé – suttogja. – A sötétség sincs többé, legyőzted. Soha, de soha többé nem öl meg senki senkit varázslattal, ezt te mondtad.

– Igen, tudom. De a gyerekeink jelentik a mindent számomra.

– Tudom – bólint. – Nekem is.

Közelebb hajolok hozzá és megcsókolom. Ezután egy ideig hallgatunk, mindketten próbálunk megnyugodni. Nem csak engem gyötörnek rémálmok.

– Mi az igazi neved? – töröm meg a csendet. – Tudom, hogy elfelejtetted, de Vanda visszahozta az emlékeidet. Erre nem emlékszel?

– De igen – suttogja és kisimít egy tincset az arcomból. – De az már nem én vagyok. Melletted új ember lettem, már soha nem tenném meg, amiket ő tett, én Harcos vagyok. Ez a név emlékeztet a múltamra, de ugyanakkor nem is kell annak lennem, aki akkor voltam. Szeretek Harcos lenni. Megnyugtat, ha hallom, ahogy a nevemet mondod.

Egy ideig nézem őt, majd bólintok. Ha már megadatott neki a lehetőség, hogy más lehessen és elfelejtse a múltat, akkor tegye csak meg.

– Én is szeretem kimondani a neved, Harcos – mondom, mire elmosolyodik és ő csókol meg engem.

***

Ahogy Harcos hazaér a munkából, megállok előtte. Nem sokáig tudom már kordában tartani az érzelmeimet, de nem akarom félbeszakítani, végtelenül fáradt és ideges, szidja a munkahelyét és a munkatársakat, nem is vette észre, hogy nem reagálok.

– Harcos – szólalok meg halkan. Abbahagyja a beszédet és fáradtan rám néz.

– Mi az? – kérdezi.

– Harcos – mondom újra. – Terhes vagyok.

Harcos megmerevedik, és fáradt szeme kikerekedik.

– Ez... biztos? – kérdezi döbbenten.

Bólintok.

Ekkor Harcos konkrétan rohan hozzám és gyengéden a karjaiba kap. Megcsókol, majd még egyszer és még egyszer, közben pedig elérzékenyedik. Ezután letérdel, hogy a hasam vonalába kerüljön, és azt puszilja meg.

– Nagyon szeretünk, és nagyon-nagyon várunk, kicsikém.

Ez nálunk mindig ugyanolyan, harmadjára is csodaként fogjuk fel, amikor megtudjuk, hogy gyerekünk lesz. Azt mondtam, hogy a gyerekeim jelentik számomra a mindent, de ez nem azt jelenti, hogy Harcos nem.

A világ rózsaszínre és szerelmesre változott körülöttem – a barátaim és az ismerőseim mind párokban szaladgálnak –, én mégis úgy érzem, hogy nálam szerelmesebb ember nem létezik. Anya halála után gyerek létem ellenére megkeseredtem, és lehetetlennek tűnt, hogy képes legyek valakit úgy szeretni, ahogy most Harcost. Ő egyszerre a szerelmem és a legjobb barátom, nem mellesleg a gyerekeim apja, a személy, akire bármi baj esetén számíthatok. Akkor, amikor tizennégy éves koromban elhagytam, mindketten megfogadtuk, hogy ezután bármi történjék, nem fogunk elválni, ahova én megyek, oda megy ő is.

Egyszer mondtam neki valamit, ami mindkettőnk sorsát megváltoztatta, amire mindketten nagyon jól emlékszünk. Azzal kezdődött minden.

Nem sajnálom, hogy szeretlek, Harcos!

***

A nyitódó ajtó zajára eszmélek föl, ami visszaránt a valóságba.

– Hé. Anya – szólal meg egy hang mögöttem tétován. Bence az, odafordulok hozzá. – Mi a baj?

– Semmi baj nincs – mondom. A könnyek némán folynak az arcomon, majd a blúzomra hullva szétfolynak, nedves foltokat hagyva rajta. De nem zihálok. Nem zihálok, és nem ver őrült módon a szívem, nem aggódom, mert nincs miért. – Apa – szól ki Bence a teraszra, majd lépések hallatszanak és mosolyogva belép Harcos. De ahogy meglát, eltűnik a mosoly az arcáról és pár lépésben átszeli a konyhát felém. Jól ismer, tudja, hogy amikor váratlanul elkezdek sírni, az a múltam miatt van.

– Bence, menj csak reggelizni – mondja Harcos. – Mondd a testvéreidnek is, hogy nyugodtan kezdjék el nélkülünk.

Bence aggódva méreget engem, de miután rámosolygok, végül kimegy a teraszra.

– Lili, semmi baj nincs. Tudod, hogy...

– Igen, tudom. Persze, hogy nincs semmi baj – szakítom félbe halkan.

– Akkor miért sírsz? – simítja meg az arcom.

– Mert boldog vagyok – nevetek fel sírva. A könnyfátylon át hálásan mosolygok Harcosra. – Végre tudom, igazából tudom, és elmondhatom, hogy nagyon boldog vagyok. Ha ez az ára a boldogságnak, ami történt, amin egész életemben keresztülmentem, akkor vállalom. Vállalom és átélem akár százszor, mert érdemes. Jaj, úgy szeretlek, Harcos! Úgy szeretem a gyerekeket is! – nevetek fel újra, de a könnyek csak folynak a szememből. És Harcoséból is, aki velem együtt nevet. Áthidalja a közöttünk lévő távolságot és a mellkasára von.

– Én is nagyon szeretlek, Lili. És a gyerekek is, mind nagyon szeretünk. Biztonságban vagyunk, és már semmi baj nem lehet.

– Tudom. Annyira boldog vagyok.

Tizennégy éves koromban meg lettem sebezve egy olyan sebbel, ami soha nem gyógyul be, ezért nem tudok élni anélkül, hogy ne sírnék minden nap. Harcos pedig minden alkalommal velem sír, tudom, ő is azt érzi, amit én. Minden alkalommal azért sírtunk, mert szomorúak voltunk, és mert úgy éreztük, megnyomorított minket a múlt. De én tényleg átélném tizennégy éves koromnak azt a bizonyos napját is, amely álmaimban is szerepel, ha annak az lenne az eredménye, hogy ma reggel itt állhatok a konyhánkban, Harcos karjaiban. Ma reggel megláttam a jót a sorsunkban. Nem kell szomorúnak lennünk a múlt miatt, hiszen az teszi még szebbé a jelent. Valahányszor emlékezünk, nem kell arra gondolnunk, hogy nem érdemes élni, hiszen egy helyiséggel arrébb itt vannak a gyerekeink, akiknek sugárzó arca és mosolya képes az égig repíteni. Ma reggel végre megtaláltam azt, amit kerestem az életben, és végre őszintén, minden kétség nélkül kijelenthetem, hogy, igen, boldog vagyok.

***

Ma éjjel elkerülnek a rémálmok, tudom, hogy ezentúl már mindig elkerülnek. Elűztem a démonjaimat, méghozzá reménnyel.

Hiába nem varázsolok már, még mindig gyertyaláng vagyok, örökké az maradok. Egy gyertyaláng tűzzé alakul. A tűz reményt ad. Ha pedig reménykedünk, mindenre képesek lehetünk.

VÉGE

〰️〰️〰️〰️〰️〰️〰️〰️〰️〰️〰️〰️〰️〰️〰️

Köszönöm szépen mindenkinek, aki olvasta!❤