– Ez úgy hülyeség, ahogy van – jelenti ki Bernadett az aulában magából kikelve. Az udvarra nem túl tanácsos kimenni, még mindig tombol a hóvihar, jó ha nem dőlnek össze az épület falai. Most az egész iskola olyan, mint egy nyüzsgő hangyaboly. Bárki, bárhol is tartózkodik a suliban, csakis a beköltözésről beszél, reklamál, és a diákok hosszú sora kígyózik asz igazgatói szoba előtt várva, hogy választ kapjanak a kérdéseikre, amiből bizonyára nincs kevés.

– Az. Miért kell nekünk felnőtté válnunk? A bál még rendben is volt, az felfogható egy sima bulinak, de erre most jött még ez is, nem lesz kicsit sok egyszerre? – kérdezgeti Kamilla, én pedig szavai hallatán hirtelen úgy érzem, újra Weisz tanárnőt hallgatom.

– De engem nem is ez bosszant a legjobban az egészben, mert oké, kollégiumosat játszani poén, de egymillió, hogy a karácsonyt nem fogom a suliban tölteni! – magyaráz Kiara dühösen, rövidre vágott lépcsőzetes hajtincsei csak úgy repkednek a feje körül.

– Lehet, hogy megőrült az igazgatónőnk – mondja Gergő, bár ezt senki sem tartja viccesnek, csak lehangoló pillantásokat vetünk rá.

– Amíg ez a téma nem ül el, addig mindenki megfeledkezik a bálról – szólal meg egy idő után Luca, a hangoskodó diákokra mutatva. Hát igen. Úgy tűnik a bál már a múlté, csak akkor kerül elő újra, ha már megtörtént a beköltözés.

Egyébként én sem örülök ennek a felnőtté válós cuccnak. Fogalmam sincs mennyi ideig nem fogok találkozni apával, Levivel, Ropival, meg Harcossal. Én nem mehetek haza, ők meg nem lehetnek velem. És Ropitól már nem tudok elbúcsúzni, Harcostól pedig csak ma délután. Nagyon király. Tényleg zseniális ötlet elszakítani tőlük...

Az órák után nem várom meg a többieket, hanem sietek Harcoshoz. A napomnak ez a része mindig kockázatos egy kicsit, mivel egyikük sem látta még Harcost. Mondjuk nem is szívesen mutatnám be nekik. Főleg nem Bencének... Még mindig szakad a hó és fúj a jeges szél, így eltelik egy kis időbe, míg győzök az elemekkel folytatott harcomban és kimegyek a kapun.

– Gyere be hozzánk, mert mondanom kell valamit! – kiabálom Harcosnak, mikor odaérek.

Bólint és tényleg értette, mert a házunk elé érve nem megy tovább, hanem bejön velem.

Miután elmondom neki, mi történt, szokatlanul idegesnek tűnik.

– Akkor meglátogatlak.

– Nem lehet – mondom. – Az igazgató azért csinálja ezt, hogy felnőtté váljunk, és elszakadjunk egy időre a családunktól.

– Nem az általános iskolában kéne felnőni – csóválja meg a fejét borús tekintettel.

– Erről Weisz tanárnő is próbálta meggyőzni, de hiába.

– Akkor megyek éjszaka.

– Olyan őrült, hogy még éjszaka is járőrözik, és büntetést kap, aki kimegy – rázom a fejem tehetetlenül.

– És? Szökj ki azután, hogy járőrözött egyet. Nem beszélnénk hosszan, csak találkoznánk.

– Harcos – nézek a szemébe magabiztosan. – Nem sodorlak bajba egy őrült nő miatt.

– Dehogy leszek bajban! Nem büntethet meg.

– Ki tudja...

– Lili, légy szíves! Ne miattam aggódj, inkább magad miatt! Biztos, hogy velem nem lesz baj, és ha gyors vagy, akkor veled sem. Miért követnéd egy nem normális ember utasításait? Találkozzunk!

Ebben igaza van. És velem sem lesz baj. Viszont egy valamit nem értek. Én is nagyon kedvelem őt, elvégre legjobb barátok vagyunk, azonban furcsállom, hogy mennyire fontos neki, hogy találkozzunk.

– De... Miért ilyen fontos ez? – kérdezem óvatosan, ügyelve, hogy ne bántsam meg. Harcos pár másodpercig némán néz rám, az aggodalom összehúzza mindig mosolygós szemét. Aztán alig láthatóan bólint egyet, közelebb lép hozzám, majd annak ellenére, hogy rajtunk kívül senki nincs a házban, fojtott hangon szólal meg.

– Minden nap meg kell róla győződnöm, hogy jól vagy-e – mondja szinte suttogva, lehelete az arcomat csiklandozza. – Mert a körülményekre való tekintettel ez közel sem annyira nyilvánvaló.

– Mi... Milyen körülmények, mi van? – kezdek értetlenkedni, de Harcos a számra helyezve a kezét elhallgattat.

– Cssss! Halkabban. És ne kérdezz semmit.

– Harcos, senki nincs a házban – nézek rá összeráncolt szemöldökkel. – Nem hall senki.

– Nem tudhatod. Óvatosnak kell lennünk.

– Oké, most már áruld el. Mit titkolsz előlem? – vesztem el a türelmem, mert egyre inkább kezd kétségbe ejteni a helyzet.

– Majd elmondom. Egyszer. De nem most – közli nyugodtan, én pedig nem tudok mást csinálni, megadóan felsóhajtok.

– Rendben. Akkor találkozzunk, éjjel jössz, én csak leszaladok eléd, az egész két perc, meggyőződsz róla, hogy jól vagyok, és már megyek is, egyikünket sem kapnak el.

– Pontosan – bólintott Harcos mosolyogva.

Ettől jobb kedvem lesz. Igaz, szabályt szegek, de legalább Harcossal találkozok.

Miután elmegy, felmegyek a szobámba összepakolni a cuccaimat. Más ilyenkor nézi, melyik ruha melyikhez illik, én azonban nem. Ez fiúra valló tulajdonság, de hát én anya nélkül nőttem fel, nem érdekel a divat. Meg a gondolataim különben sem az adott helyzetben járnak, az agyam folyamatosan máson kattog, miközben oda sem nézve dobálom be a ruháimat a táskámba.

Vacsora közben Norbival elmondjuk apának meg Levinek a dolgokat, akik szintén nem fogadják túl lelkesen. Gondolom a többiek családja sem. Senkinek nem tetszik az ötlet, csak az igazgatónak, de neki nagyon.

Hamar szeretnék lefeküdni, hiszen most nagyon jól jönne, ha pihentetném az agyam, azonban egyáltalán nem vagyok álmos.

Furcsán érzem magam. Harcos szavai visszhangzanak a fejemben, azonban nem tudom hova tenni furcsa viselkedését. Még ha nem is értem, a helyzet hangulatát teljesen átérzem, a nyugtalanság úgy ragad át rám, mint valami fertőző betegség. Olyan, mintha a mai nappal vége lenne az életemben egy nyugodt korszaknak. Tudom, érzem, hogy holnap történni fog valami.

***

Reggel már jóval az ébresztő csörgése előtt fent vagyok, és olyan izgatottságot érzek, hogy már szinte görcsbe áll a gyomrom. És valószínűleg nem oktalanul aggódok, Harcos tegnap nagyon megijesztett. Ezentúl valószínűleg nem fogok egyedül mászkálni sehol, vagy ha igen, akkor paranoiás módon minden lépés után hátrafelé fogok nézegetni...

Bár éjszakára elállt a hóesés, hajnalra újra megeredt, így a lapátolás ellenére is olyan minden, mint tegnap. Legalább a szél nem fúj.

Indulás előtt elbúcsúzunk Levitől és apától.

– Jól van. Majd adjátok át az üzenetemet az igazgatónőnek, miszerint nem értek egyet a döntésével, hiszen... – kezdi Levi a szokásos monológját.

– Persze, átadjuk – szakítom félbe, majd megölelem. – Te meg nehogy szerezz addig egy négyest!

Levi amolyan „isten ments!" arckifejezéssel néz rám, mire elnevetem magam.

– Vigyázz magadra, Lili – mondja apa az ölelésünk közben. – És sok sikert Bencével.

Nagyot sóhajtok, majd nehéz szívvel indulok el. Nem hagy nyugodni az az érzés, hogy valami rossz fog történni, és így nagyon nehéz őket itthagyni. Ha biztos lehetnék benne, hogy tényleg lesz valami, talán el sem indulnék.

Kivételesen Norbival megyek suliba, az épülethez vezető utat szótlanul tesszük meg. És mintha a némaságunk átragadna az iskolára is, az udvaron egy lélek sem tartózkodik, és egy hang sem üti meg a fülünket.

A bejárati ajtón belépve bizonytalanul megállunk.

– Hova kell menni? – kérdezi Norbi.

– Arra – mutatok az ebédlő irányába, ahonnan mintha tompa zsivajt hallanék. – Onnan hallok valamit.

Követjük a zajt, ami tényleg az ebédlőbe vezet. A megszokott hosszú asztalok helyett most sok kisebb asztaloknál csoportosulnak a diákok, látszólag már majdnem az egész iskola jelen van. Mint minden belépőnek, nekünk is egy pillantást ajándékoz mindenki, aztán fordulnak is vissza a többiekhez beszélgetni, elfelejtve, hogy az imént belépett valaki az ajtón. Norbival elválunk, Kamilláék asztalához megyek, majd leülök a hatodik, egyetlen szabad székre.

– Sziasztok – köszönök. – Hol vannak a fiúk?

– Ott – mutat Aliz az ebédlő másik végébe.

– Hogyhogy ilyen messze?

– Elküldtem őket. Az az állat – mondja Bernadett fogcsikorgatva, miközben gyilkos tekintettel szemléli a fiúk asztalát.

– Melyik? És miért? – kérdezem.

– Ádám. Elhívott a bálba.

– És ennek nem örülni kéne? – vonom fel a szemöldököm.

– Nem! Így nem! – fakad ki Bernadett, mire páran felénk néztek. – Abszolút nem volt személyes, együtt mentünk haza velük, de én leejtettem a sapkám, így kicsit lemaradtam a többiektől. Erre mit csinál a hülye? A szél miatt úgysem hallottam volna, de pont mikor legtávolabb vagyok tőle, akkor ordít rám. Szó szerint ordított, mindenki rajtunk röhögött, nagyon kínos volt – meséli fájdalmas arccal, majd idegesen könyököl az asztalra, vörös tincsei kócos hullámokban omlanak a vállára.

– Téged legalább elhívtak – mondja Luca szomorúan.

– De legalább egy méterrel arrébb hívhatott volna!

– Nincs abban semmi, ha nem hív arrébb. Inkább hízelgő, hogy nem akarja titkolni mások előtt. Engem sem hívott félre Bálint – jegyzi meg Kiara, mire mind értetlenül bámulunk rá.

– Hogy kicsoda? – kérdez vissza Kamilla.

– Ó. Hogy nektek még nem mondtam? Szűcs Bálint elhívott – mondja Kiara, majd elvörösödik. – Ne nevessetek ki, de hetedikes.

– Fiatalabb fiúval mész a bálba? – kérdezi Aliz hitetlenül, majd amikor épp felnevetne, oldalba bököm.

– Természetesen ebben nincs semmi nevetséges – nyugtatom meg Kiarát.

– Legalább magas? – kérdezi Bernadett.

– Viszonylag – mondja Kiara homlokráncolva.

– És jó néz ki?

– Viszonylag – mondja újra, majd zavartan beletúr rövid hajába.

– Király! Nem t'om ki az, de biztos összeilletek – vigyorog Aliz.

– Téged nem hívott Bence? – pillant rám Luca.

– Nem.

– És nem is bosszant?

– Nem – rázom meg a fejem újra, majd jobban átgondolom. – Dehogynem! Ne csinálja ezt velem! Ne ölelgessen, ne fogja meg a kezem, és legfőképpen ne ébresszen reményt bennem, hogy szeret, ha még egy nyomorult bálba sem képes elhívni! – szalad ki a számon minden, mire idegesen lesütöm a szemem. Nem hibáztathatom Bencét azért, mert nem hív el a bálba. Azzal megy, akivel akar. És ha ez nem pont én vagyok, azt is le kell nyelnem.

– Hé, Lili, odanézz! – mondja Kamilla Bencéék felé mutatva. Épp ekkor ér oda az asztalukhoz Fenyvesi Korina.

– Szuper, ettől most jobb kedvem lett – morgom.

– Elmegyünk innivalóért – közli és felrángat a székről.

– Csakhogy az innivaló a másik irányban van – sziszegem.

– Akkor kinézünk az ablakon.

– Frappáns ötlet.

Még épp elkapjuk a beszélgetés elejét.

– Szia, Bence – nyávogja Korina hosszú haját csavargatva.

– Helló – köszön vissza Bence közömbös hangon.

– Csak azt akartam megkérdezni, hogy... Tudod, van ez a bál – csacsogja Korina, aki ebben a pillanatban megkaphatná a Ms. Értelem címet. – És arra gondoltam... Jaj, dehogyis, miket beszélek! Én csak azt akarom megkérdezni, hogy... – tart egy kis szünetet és Bencét nézi, aki halálosan nyugodt arccal figyeli, mit szenved össze a volt barátnője. – Hogy... Szóval van–e már valaki, akivel mész?

Bence gondolkodik, majd... majd egyenesen a szemembe néz. Hiába kapom az ablak felé a tekintetem, már késő.

– Igen – mondja újra Korinát figyelve.

– Óóó, az remek! Milyen nagyszerű hír! Hát... Akkor én nem is zavarok tovább... – mondja Korina vörös fejjel és odébb tipeg a magassarkújában. Bence lenéző mosollyal néz utána, majd újra rajtam állapodik meg a tekintete.

– Nézd, Lili! Hát nem gyönyörű az a repülő? – kérdezi Kamilla nevetve.

– A... a repülő? – kérdezek vissza értetlenül, mire rátapos a lábamra. Halkan felszisszenek a fájdalomtól, de veszem a lapot. – Ja, hogy a repülő! De, valóban ez a legcsodásabb repülő, amit valaha is láttam...

Mikor a szemem sarkából nézve megbizonyosodom róla, hogy Bence nem erre néz, Kamillához fordulok. Egyébként jó, hogy elnézett rólunk, különben áradozhattunk volna tovább valami repülő szépségéről.

– Mi a fene volt ez? És milyen repülő?

– Honnan tudjam? Csak láttam, hogy minket, vagyis téged néz, és nem akartam, hogy rájöjjön, hogy hallgatózunk. Mi csak nézelődünk kifelé az ablakon.

– És pont egy repülő köti le a figyelmünket. Véletlenül sem a szép havas táj – fűzöm hozzá.

– Na, jó, ez röhejes volt – vallja be nevetve.

– Menjünk vissza – mondom, és elindulunk.

Éppen egy beszélgetés közepében vagyunk, azonban pár pillanattal később már képtelen vagyok felidézni, miről beszélgettünk, mert... Mert akkor meglátom. Tudtam, hogy történni fog valami, egyszerűen éreztem. Ezt a veszélyt éreztem már tegnap. Egyedül ül egy üres asztalnál és engem néz. Az ott én vagyok. Az én majdnem tökéletes másolatom, szőke hajától és jeges pillantásától eltekintve. Az összes vonása az enyém. Nem hallom Kamillát, és nem érzem, ahogy rángat. A szinte fekete szempár fogva tartja a tekintetem, nem engedi, hogy másfele nézzek, nem engedi, hogy érzékeljek bármit is a külvilágból. Csak ő létezik és én. Tudom, hogy mindjárt minden sötétségbe borul. Amikor megérzem a padlót magam alatt, a szemhéjaimon keresztül még mindig látom őt. Magamat. Aztán rám száll a sötétség.