A posta egy kicsit messze van tőlünk, a város szélén. Déli egy órára már biztos itthon vagyok.

A városba mindkét erdőrészen keresztül el lehet jutni. A jobb oldalin keresztül tovább tart az út pár perccel, én mégis minden alkalommal arra szoktam menni. Egészen mostanáig. Mivel anya nélkül már jártam egyszer a bal oldaliban, rövid mérlegelés után úgy döntök, megint ott megyek.

Talán még örülök is neki, hogy azt mondtam, Emmának írok. Tényleg kíváncsi vagyok, mi van vele, mi történt a nyáron.

Legutoljára tavasszal leveleztünk rengeteget, akkor Emmának nagyon szüksége volt a tanácsaimra, elég kritikus szakasz volt az életében. Ez első sorban amiatt van, hogy Emma nagyon szép, aranyszőke és göndör haja a válla alá ér, sötétkék szeme pedig csillog, mint a drágakő. Az alakjára pedig mindig irigykedtem. Emiatt nem is csoda, hogy rengeteg fiú szereti, de Emma nagyon kedves, abszolút nem olyan, aki minden nap mással jár, bár a levelezésünkkor pont járt egy fiúval, akibe tényleg szerelmes volt. Néhány hónapig tartott a kapcsolatuk, aztán a fiú megcsalta valaki mással. Emlékszem, előtte milyen vidám leveleket írt, aztán gyökerestül megváltozott, a pár soros, elfoglaltságról és felhőtlen boldogságról árulkodó leveleket felváltották a hosszú, kétségbeesett és végtelenül bánatos mondatok. Akkor tudtam, hogy szüksége van rám, és emiatt van egy kis bűntudatom, hogy nem is tudom, mi van vele. Lehet, hogy ismét kell neki a segítségem, és ezért hálás vagyok Levinek, hogy eszembe juttatta.

Aztán Harcosra gondolok. Nagyon sajnálom őt a családja, illetve a családja hiánya miatt. Hogy lehet, hogy a szülei nem keresték? Nem is emlékszik, milyen volt a viszonyuk előtte. Sőt, azt sem tudja, hogy életben vannak-e. Léteznek ilyen szívtelen és kegyetlen szülők, akiket ilyen mértékben hidegen hagy a gyermekük sorsa? Vajon az én családom keresne, ha eltűnnék? Azt hiszem igen. Legalábbis én biztos nem hagynám őket magukra.

Közben megérkezem a postára. Elég sokan vannak, így beállok a sorba. Éppen azzal ütöm el az időt, hogy a fonatomból kiszabaduló, rendetlen tincseket türködöm vissza a helyükre, amikor megpillantom Ropit, és a kezem egy pillanat alatt megáll a levegőben. El szeretnék menni innen. Majd később feladom a levelet, nem érdekes. Épp elfordulnék, mikor az ő tekintete is megtalál engem. Hiába sütöm le egy pillanat alatt a szemem, még látom, hogy határozott léptekkel elindul felém. Megfordulok, és én is elindulok kifelé, de gyorsabb nálam és az utamat állja. Nagyot sóhajtok, kelletlenül felemelem a fejem, és az ismerős, értelemtől csillogó sötét szempárba pillantok.

– Szia – köszön halkan.

– Szia – ismétlem szinte suttogva.

Megköszörüli a torkát.

– Sajnálom, ami történt és nagyon köszönöm, hogy válaszoltál – mondja. Ezek szerint már találkozott az apjával azóta. Megvonom a vállam.

– Mint mondtam, én is sajnálom – mondom, de a hangom egészen távoli, fagyossága miatt én is alig ismerek rá.

– Azt, hogy megbántottál? – kérdi a szemöldökét felvonva, mire döbbenten bámulok rá.

– Mi van? Én bántottalak meg téged? – csattanok fel. Remélem, rosszul hallottam, amit kérdezett.

– Hé! Nyugi! Nem akarok veszekedni – tette fel csitítóan a kezét, azonban egy mozdulatával engem már nem tudott lecsillapítani. – Mit sajnálsz?

– Azt, hogy hazudtál, titkolóztál és most itt hagysz és mész a városba tanulni! – hadarom mérgesen.

– Tudom, tudom, igazad van. De hidd el, ezerszer megbántam. Önző voltam.

– Az voltál – értek egyet.

– Nagyon sajnálom.

– Én is – mondom halkan, közben lesütöm a szemem.

Felém nyújt egy kis tálat. Tele van málnával. Az arcára pillantok, majd elveszek egyet. Édes.

– Finom – mondom. – Miért adod?

– Békülési ajándék.

Erre elmosolyodom.

– Elfogadod? – kérdezi.

– El.

– Köszönöm – sóhajtotta, az arcára volt írva a megkönnyebbülés. – Tudunk találkozni holnapután délelőtt? Délután költözöm.

Le akarom mondani, mert Harcossal is akkor találkozom, de meggondolom magam. Velem akar találkozni, mielőtt költözik. Ez jólesik.

– Igen. De ez nem jelenti azt, hogy megbocsátottam. Addig még gondolkodom – kötöm ki karba téve a kezeimet.

– Rendben – mondja a szája sarkában bujkáló mosollyal. Mindig szórakoztatta a makacsságom. – Vidd el a málnát!

Ha már úgyis a városban vagyok, megvárom apát.

Pár perc múlva apa és egy tál málna társaságában sétálok vissza a házunkhoz.

***

A következő nap eseménytelenül telik. Annyi történik, miszerint Harcos visszaigazolta, hogy holnap találkozhatunk.

De a következő a legkevésbé sem eseménytelen. Reggel egészen korán kimegyek már a házunk elé, Ropit mégis ott találom.

– Régóta vársz? – kérdezem.

– Nem. Szóval megbocsátottál – állapítja meg mosolyogva.

– Ó... – Teljesen elfelejtettem, hogy éppen haragszom rá. – Na, jó, igen. Felejtsük el, oké? Te elmondtál mindent az elején, mert bízol a barátaidban, én pedig örülök, hogy felvettek a városi gimibe, és nem tartalak vissza önző módon – hadarom. Ropi felnevet, majd odalép hozzám és megölel.

– Nehéz haragban lenni veled – suttogja a fülembe. – És nagyon nehéz lesz itt hagyni, de könnyebb, mintha haragudnál rám.

– Tudom, és sajnálom, hogy ilyen hülyén viselkedtem.

– Jogosan haragudtál.

– Azt mondtad azért nem mondtad el, hogy ne haragudjak. Most már hiszek neked. És nem szeretném még jobban megnehezíteni a helyzetedet, de csak hogy tudd: piszkosul hiányozni fogsz – mondom őszintén. Igaz, hamarosan kezdődik a suli, ráadásul ott van Harcos, akit nagyon megkedveltem, és röpül vele az idő, meg Kamilla, a legjobb barátnőm, meg Emma, az unokatesóm, de egyikük sem Ropi.

– És milyen gimibe mész? – kérdezem kibontakozva az ölelésből.

– Milyenbe mennék? Olyan, mint az itteni – mondja furcsán. Ezek szerint biztos nem Harcoséba, mert hozzám hasonlóan nem hallott még erről.

– És hányan lesztek egy osztályban? – kérdezgetem tovább, miközben sétálunk. És mesélni kezd. A felvételi óta, azaz fél éve sok mindent megtudott a gimnáziumról, csak eddig nem mondta. Azt is elmeséli, hogy nagyon izgul. El is hiszem, csak nem néztem ki Ropiból. Bármit érez belül, kívülről mindig csak az a halálos nyugalom létszik rajta, ami bennem mindig biztonságérzetet kelt.

Igazából egészen belemerülünk abba, hogy ő felváltva mesél és aggódik, én meg nyugtatom.

– Mennem kell – pillantok az órámra. – Érezd magad nagyon jól, és ne aggódj!

– Oké. Kéthetente hazajövök, akkor majd meglátogatlak.

– Rendben. Vigyázz magadra, Ropi – ölelem meg.

– Te is, Lili.

– Mikor nem vigyázok? – dünnyögöm a vállába.

– És én? – dünnyögi vissza, mire felnevetek.

– Szia, két hét, és találkozunk – mondja.

– Szia! – köszönök el egy nagy sóhajtás kíséretében, majd bemegyek a házba, de az ablakból sokáig nézem távolodó alakját, még az után is, hogy eltűnt.

– Mi volt? – kérdezi Norbi mögöttem állva.

– Kibékültünk. És elment – felelem. Norbi bólint, jelezve, hogy ért engem. Nem kérdez többet, és ezt díjazom.

Mielőtt elmegyek Harcoshoz, eszek pár falatot, mert nem maradok ebédre.

Ekkor meglátom Harcost az ablakból. De az a gond, hogy nem csak én látom meg.

– Ez meg ki? És miért vár a házunk előtt? – kérdezi Levi és gyanakodva néz rám.

– Csak egy barát... Majd jövök! – mondom és szó szerint kirohanok a házból.

– Milyen barát? – szól utánam és kiáll az ajtóba.

Nem válaszolok, hanem karon ragadom Harcost és sietősen megindulok, amíg el nem érünk odáig, hogy Levi már nem lát.

– Ez az idősebbik bátyád volt, ugye? Aki stréber. – Visszafojtott nevetéssel rápillantok, mire zavarba jön. – Nem úgy értettem.

– Tudom. Csak nyugodtan. Néha én is úgy gondolom. Egyébként nektek mikor kezdődik az iskola? – kérdezem, mert rémlik, hogy az első levelében megkérdezte tőlem ugyanezt.

– Nekünk nyáron is van. De nem minden nap. Csak hétvégén – mondja, mire csodálkozva nézek rá.

– Komolyan? De miért van nektek ilyenkor iskola?

– Elfelejtenénk mindazt, amit egész tanévben tanultunk. Ennek az elkerülésére.

– De hát én sem felejtem el. Miket tanultok, amik ilyen fontosak?

Ismét zavarba jön.

– Bocs, de ezt nem mondhatom el – feleli titokzatosan. Furcsa egy fiú.

– Oké. Csak azt mondd meg, hogy mást, mint például én?

Töpreng, majd bólint.

– Mást. De többet nem mondhatok. Erről nem.

Beletörődöm. A titkok azért titkok, mert nem lehet elmondani őket. Ez alól nem kivételek Harcos titkai sem.

– És várod az iskolát? – kérdezi. A tipikus kérdés... Sóhajtok.

– Nem igazán. Nem tudom. Annyiban, hogy végre nem fogok unatkozni.

– És... van esetleg valaki, aki elkísér suliba menet.

– Nem, nincs – mondom bujkáló mosollyal, sejtve, hogy miért kérdezi.

– Elkísérhetlek. Ha akarod.

– Akarom! – bólogatok boldogan. – De várj, nektek nem nyolckor kezdődik a tanítás?

– Nem, nekünk általában tízkor, de ha van változás, akkor azt előtte lévő nap kirakják a bejárati ajtóra. De viszont ötig tanítás van, kisebb szünetekkel.

– Akkor jó sok mindent tanulhattok.

– Kell.

– Értem.

Rengeteget beszélgetünk, azt hiszem, egy percig sincs csend. Ő egyáltalán nem olyan, mint Ropi. Mindent elmond, amit tudni szeretnék, és vicces. Úgy érzem, mintha ezer éve barátok lennénk, és mintha minden szóval csökkenne köztünk egy képzeletbeli távolság. Azt hiszem előtte nem maradt titkom, de nem is bánom. Teljesen megbízom benne, és valósággal éhes vagyok a társaságára.

Utálom magam ezért, de önkéntelenül is összehasonlítom Ropival. Ropi előtt nem nyíltam így meg, és ő sem előttem, csak hasonlóak voltunk, így barátok lettünk. Egyáltalán mit tudok én Ropiról? Szinte semmit, még azt sem tudom, van–e testvére. Harcos pedig? Három nap alatt szinte mindent megtudtam róla. Amikor eszembe jutnak ezek a csípős, Ropi számára sértő gondolatok, elszégyellem magam.

– Akkor holnap – mondom, mikor a házunk elé érünk.

– Igen.

– Szia – mondom halkan. Egy darabig hezitálok, ő is hezitál, majd egyszerre lépünk egymáshoz. Természetes késztetést érzek, hogy megöleljem, hiszen valaki, aki ennyi mindent tud rólam, már bőven a barátomnak mondható. Mikor hozzáérek, kicsit meglepődöm. Izmos. Nem is kicsit. Most látom csak, mert bő fazonú pólója ezt remekül takarja. Lehet, hogy nem véletlenül kapta a Harcos nevet.

Nem lepődök meg, hogy a házba belépve Levivel találom szemben magam.

– Milyen volt a lovagoddal? – kérdezi unottan.

– Milyen lovagom? – kérdezek vissza ugyanolyan stílusban.

– Hát, ő, a lovagod. Akivel jársz. Tudod – mondja fájdalmasan lekezelő stílusban, mire persze egyből felkapom a vizet.

– Nem járunk! – sziszegem dühösen.

– Hát persze hogy nem! Nem ezért ölelgeted és titkolod, ki tudja mennyi ideje már! – mondja szemrehányóan.

– Három napja – mondom összeszorított fogakkal. – Három nap igazán nem sok idő.

– Valóban, három nap irtó kevés idő ahhoz, hogy egy ismeretlennel járni kezdj! Nem hiszem el, hogy titkoltad! – mondja sértődötten

Ekkor rájövök, hogy mi a baja. Zavarja, hogy nem tudott róla.

– Hé. Bízom benned annyira, hogy elmondjam, ha kapcsolatban vagyok – mondom szelídebb hangnemre váltva. Megérintem a karját, és próbálom elkapni a tekintetét. – Hidd el!

– Szeretném ezt hinni – mondja, én pedig tudom, nem teljesen hisz nekem. Ilyenkor nem tudok mit csinálni, várnom kell, hogy megbékéljen.

Felmegyek a lépcsőn, de most nem az én szobámba, hanem Norbiéba. Ahogy belépek, így fogad:

– Tényleg van barátod, Lili?

Az arca szemrehányó és csalódott. Őt is zavarja, hogy nem tudta.

– Nem, nincs, de azon viszont csodálkozom, hogy ebben a házban milyen gyorsan terjednek a hírek! – fakadok ki. Nem igaz, hogy Levi nem tudta tartani a száját.

– Ha nem jártok, akkor miért nem mondtad el?

– Mert... – kezdem. – Féltem egy kicsit. Nem helyeseltétek volna – főleg Levi –, hogy az erdő közepén összeismerkedek egy addig idegennel, szóba elegyedünk, levelezünk, pár nap alatt mindent megtudunk a másikról és nagyon jó barátok leszünk. Mert én nagyon kedvelem őt. De – mondom kihangsúlyozva –, nem járunk!

Bólint. Ő hisz nekem.

– És mi a neve? – kérdezi.

– Harcos.

Biztos furcsának találja, de nem kérdez semmit. Ezt szeretem Norbiban. Soha nem akar túl sokat tudni, és elfogadja a dolgokat akár magyarázat nélkül is.

Ma ugyan nem jött szóba Harcos családja, de engem nem hagy nyugodni egy gondolat. És most végre megkérdezem.

– Norbi?

– Tessék.

– Ha nekem valamitől kiesne az emlékezetemből a családom, meg a lakhelyem, és a korábbi életemről minden, és nem tudnám, hogy van bátyám. Akkor te felkeresnél engem?

A padlót bámulja, majd felpillant rám. A hosszú gondolkodási idő miatt már kezdem azt hinni, visszakérdez a furcsa kérdésem miatt, de végül csak alig láthatóan elmosolyodik.

– Ühüm.

Ebben az „ühüm" – ben több érzelem van, mint amit bárki egy regényben ki tud fejezni.