Elkéstem. Örökre elkéstem azzal, hogy megmentsem őt. Bence soha többet nem nyitja fel a szemét és nem mosolyog rám az idegesítő mosolyával.

Nem emlékszem, hogyan, de Bencéhez jutok, letérdelek mellé a kemény, poros földre és megsimítom az arcát, hátha ez is egy hülye, beteg tréfája volt, hogy rám ijesszen. De természetesen nem nyitja ki a szemét. Itt fekszik mellettem, olyan közel, hogy megérinthetem, de mégis olyan távol, hogy azt meghatározni sem tudom. Édesanyám volt az utolsó személy, akit valaha ilyen távol éreztem magamtól. Utolsó kísérletet teszek, kinyújtom a kezem és megrázom az övét, de erre sem reagál. Tudtam, hogy ez lesz, tudtam, hogy nem fog megmozdulni, mégis amikor az érintésemre nem történik semmi, összetörök és zihálva kezdem venni a levegőt. Könnyek akarnak tolulni a szemembe, tudom, hogy másodpercek kérdése, és nem bírom tovább, ki akarok fakadni, ki akarok lökni magamból mindent, hogy ne nekem kelljen cipelni. Túl sok a feszültség, túl nagy a tét, túl sok a félelem. Egyszerűen úgy érzem, mindenből túl sokat kapok, csordultig vagyok érzelmekkel, de nem tudom kiadni őket magamból, bennem rekednek, nem bírok már többet. Előttem fekszik a fiú, akit szerettem, és aki szeretett engem, a fiú, aki alig fél perce halott. Olyan könnyű lenne feladni, megadni magam, elérni, hogy ne nekem kelljen cipelni mindent. De tudom, hogy nem tehetem. Nem tehetem, mert odakint megesküdtem, hogy látom még a felkelő napot, az eget, látom még Harcost, és a karjaiban fogok lenni. Na meg azért sem, mert a hátam mögött áll a sötétek fejedelme, aki bármikor rám támadhat, hiszen neki hátatfordítva guggolok előtte.

Amilyen gyorsan lehetséges, megfordulok, de Bence mellől nem mozdulok, a kezét sem engedem. Látszólag semmi okom az aggodalomra, Ropi mozdulatlanul, hanyagul mosolyogva szemlél engem. A könnyeimen végül nem sikerül teljesen úrrá lennem, és a pillantását sem tudom állni. Csak arra tudok gondolni, hogy a barátom, Ropi feladta magát a fejedelemnek, és segített neki, talán az imént is segítségére volt, hogy a fejedelem megölje Bencét.

– Ropi, ez nem te vagy... Kiöltek belőled minden jót, te nem tennél ilyeneket. Te nem vagy gyilkos! – kiáltok fel kétségbeesetten, Bence hideg kezét fogva. Tisztában vagyok vele, hogy nem a legjobb a taktikám: nem küzdök a fejedelem ellen, hanem könyörgök neki, ennél többre azonban most nem telik. Talán ha hatással tudok lenni Ropira, ő hatással tud lenni a fejedelemre. – Ropi, tudom, hogy hallasz, tudom, hogy ott vagy még. Azt is tudom, hogy te nem ilyen vagy.

– De igen, Ropi pontosan ilyen, Lili. Most már. És nem is bánja, mert így végre nem érez fájdalmat. Ezt neked köszönheti.

– Mi...

– Te tetted ilyenné.

– Nem – mondom határozottan. – Te tetted ilyenné.

– Én csak segítettem neki, de valójában te vagy az oka, hogy most olyan, amilyen.

– Bűntudatot akarsz ébreszteni bennem, hogy meggyengüljek, de nem fogo...

– Nem ez a szándékom. Csupán szorgalmazom, hogy megtudd az igazságot, hiszen nemrég még te magad kérted, hogy megtudhasd. Már nem érdekel, hogy mi történt Ropival, amiért ellened fordult? Nem érdekel, mi miatt?

Nagyon is érdekel. Ha az a célja, hogy meggyengítsen, akkor is szeretném tudni, vállalom a kockázatot.

– Mi miatt tette? – kérdezem végül.

– Miattad – vágja rá a fejedelem gondolkodás nélkül.

– Nem hiszem el. Én nem...

– De bizony. Nem rémlik véletlenül egy bizonyos délelőtt, amikor elmondta, hogy a városba költözik? Amikor kiakadtál rá és kiabáltál vele? Amikor nem mondhatta el, amit akart, mert faképnél hagytad? Akkor akarta elmondani.

– Mindent elmondott, amit akart,...

– Ez nem igaz. Akart valami mást is mondani, de elszúrta. Ez volt a baj, hogy mindig bolondot csináltál belőle, pedig már évek óta próbálkozott. Szinte minden találkozásotokkor burkoltan szerelmet vallott neked, de te nem vetted a lapot. Neki már ez is nagy fájdalmat okozott – mondja bánatosa arccal, majd gúnyosan elmosolyodik. – Aztán jött számára a villámcsapás. Úgy hívják, Harcos. Miatta sorra mondtad le a találkozásokat, és amikor mégis jutott időd rá, akkor róla álmodoztál, mintha tudatában is lettél volna, hogy játszol vele: találkoztatok, aztán Harcos így, Harcos úgy, megölelted és vége. Szegény, romantikus Ropi barátod ebből nem kért, és egy nap érezte, hogy elege van az évek óta tartó szenvedésből, elege van abból, hogy nem vagy képes észrevenni őt, úgy érezte, megőrül, így szerencsének érezte, amikor Bence megkereste. Csak egy pillanat volt az egész, amíg Bence megkérdezte, és ő válaszolt. De e pillanat alatt csak arra tudott gondolni, hogy neked is szenvedned kell, nem csak neki. Csak az járt a fejében, hogy most végre bosszút állhat azért a sok mindenért, amivel tartozik. Hiába volt szerelmes beléd, több volt benne a bosszúvágy, mint a szeretet. És kíváncsi volt, az már érdekel-e, hogy kis híján meghal, eltűnik, és a helyébe, vagyis mellé valaki más költözik.

– Ropi! – fakadok ki. – Az a valaki az volt, aki mindennél jobban meg akar ölni! A barátomként képes voltál belemenni ebbe? – kérdezem. Gyűlölöm Ropit, most csak ezt érzem. Bűntudatot sem vagyok hajlandó érezni, amiért nem törődtem vele, ha képes volt ilyet tenni, akkor nem érdemli meg.

– Ha még Ropi lennék, akkor most valószínűleg valamilyen érzelmet vagy bűntudatot keltenél bennem, de... Sajnos már nem vagyok Ropi. Ha nem tetszik, magadra vess – mondja, majd vörösen villan a szeme, és hideg kacajra fakad, ami televisszhangozza a fejem. Miután elhallgat, még jó sokáig hallom a hangját, amire reagál a testem: gombóc kezd nőni a torkomban és remegni kezdenek a lábaim. De nem, nem szabad hagynom. Félhetek, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy ez látsszon is rajtam. Eszembe jut, hogy igazából öngólt lőtt magának. Az volt a szándéka, hogy bűntudatom legyen és meggyengüljek, ehelyett azt érte el, hogy ha csak Ropira gondolok, fellobban bennem a harag. Ő ezt nem tudhatja, de nekem a harag mindig is szárnyakat és erőt adott... Most gondolok először arra, mióta itt vagyok, hogy nekem meg kell ölnöm őt, és most először nem érzek félelmet ezzel kapcsolatban. Érzem, hogy én ma nem fogok elbukni.

Nem akarok gyengeséget mutatni, így elengedem Bencét és felállok. Ha majd vége lesz ennek és győztem, meggyászolom, de addig nem.

Ropi érdeklődve néz engem, láthatóan arra vár, hogy összetörjek és a földre roskadjak, vagy éppen rátámadjak. Akár támadhatnék is, de nem fogok. Nem most fogok, mert látom rajta, hogy számít rá, és bármit csinálok, kivédi.

De ugyanakkor látom a szemében, hogy ő most akar támadni, most akar cselekedni. Ropival mindig is az volt a baj, hogy túl őszinte volt, minden az arcára volt írva, a fejedelem hibát követett el, amikor olyan testet választott magának, amit úgy ismerek, mint ezt.

De végül nem tudom meg, hogy mit tett volna, ugyanis valami más mindkettőnk figyelmét elvonja: két alak bukkan elő a járatból, ahonnan én is jöttem. Földbe gyökerezik a lábam, minden mozdulatom abbamarad, talán még a szívem verése is. Nem Márk és Míra áll velünk szemben, sőt nem is két varázsló, nem Ropi segítésére. Norbi és Korina felváltva nézik csodálkozva a fejedelmet és engem. Mintha minden lelassulna, a szemem sarkából látom, hogy Ropi Norbiék felé fordul, a keze emelkedik, de a döbbenettől túl sokáig nem vagyok képes megmozdulni, túl későn vetem magam Ropira, már elengedte az átkot. Az átok süvít, szeli a levegőt, kitartóan haladva a célpontok felé. Ekkor még valami kezdi szelni a levegőt – valami fekete –, méghozzá lefelé, éppen Norbiék előtt. Az ugrás után Márk puhán és gyorsan ér földet, gyorsabban, mint az átok, és a bátyám előtt állva pajzsbűbájt hoz létre. Korina sikolt egyet és Norbi vállába fúrja a fejét, Norbi szorosan behunyt szemmel öleli, az átok pedig csattan a pajzson, majd szertefoszlik. Ezután pár pillanatig semmi nem történik, mindenki mozdulatlanul, lélegzet-visszafojtva várakozik. A pánik és a tehetetlenség egy nyögés formájában szakad ki belőlem, majd feltápászkodom a földről, ahova még Ropi ellökésekor kerültem. A félelem elmúltával érzem, hogy forróság önti el az arcomat, el nem tudom képzelni, mi ösztönözte a bátyámat ekkora ostobaságra.

– Norbi?! Mi a francot kerestek ti itt? – förmedek rájuk.

– Figyelj... Ne haragudj rám, nem hagyhattam, hogy meghalj – szabadkozik Norbi bűntudatosan. Akár hálás is lehetnék neki. Akár. Hálás lehetnék, hogy segít nekem, ha éppenséggel tudna segíteni, ha lenne varázsereje, ha nem lenne a testvérem, és ha nem lennék túlságosan megdöbbenve, amiért tudja, hogy elmentem.

– De... neked nem kéne tudnod, hogy... – mondom összezavarva.

– Harcos megtalált engem és visszahozta az emlékeimet. Nemsokára majd ő is jön, mi Vandával jöttünk...

– Harcos idejön?! – hördülök fel. – De hát Vandának meg kellett volna akadályoznia...

– Vanda mindent megpróbált, de Harcos nem vette be és leszedte róla az átkot.

Harcos ennyire ismer? Vagy én lennék ennyire kiszámítható? Már mindegy. Mindegy miért, hogyan történt, de megtörtént, amit el szerettem volna kerülni: itt van a bátyám, és Harcos úton van ide. Behunyom a szemem és nagy levegőt veszek, nem szabad kétségbeesnem. De az a baj, hogy egy méterre tőlem fekszik egy halott, ami arra emlékeztet, hogy Norbi és Harcos ugyanerre a sorsra juthat, ha még egyszer elkések...

– Ez ki? – kérdezi Norbi, közben félve pillant Bencére. A másik oldalán fekszik, így nem látja az arcát.

– Ő volt Bence – mondom csendesen. – Nagy Bence.

Korina a szája elé kapja a kezét, és Norbi is megmerevedik. Pár pillanatig én is hallgatok, hagyom, hogy emésszék.

– Hol van most Vanda? – kérdezem végül Norbitól.

– Nem tudott bejönni. Nem tudjuk, miért.

– Nem tudott bejönni – ismétlem. – És beleegyezett abba, hogy ti egyedül bejöjjetek?

– Teljesen mindegy volt, hogy beleegyezik-e. Ha nem, akkor is bejövök – mondja, majd hozzáteszi: – Egyébként nem egyezett bele, ne neheztelj rá.

– Miért nem tudott bejönni? – fordulok Ropihoz.

– Mert én így akartam, kislány – mondja Ropi és kiül az arcára a fejedelem mosolya. Beleborzongok és elkapom róla a tekintetemet. Egyszerűen fáj ránéznem, fáj látnom azt, hogy lemondott rólam a sötétek fejedelméért. Ropi nem lehet ilyen! Vajon ott van még bent? Ha legyőzöm a fejedelmet, túlélheti? De aztán rátéved a tekintetem Bence testére, és képtelen vagyok sajnálni Ropit, bármennyire is nem ő irányította a cselekvést. Bence nem ilyet érdemelt, több volt, mint egy áruló, akit aztán megölt a saját apja.

– Az mit is takar pontosan? – ránt vissza Márk hangja a jelenbe.

– Ebbe az erődbe az embereimen kívül semelyik varázsló nem juthat be.

– És mi van vele? – biccent Norbi Márk felé.

– Én már régóta az emberének adom ki magam. Kém vagyok – jelenti Márk őszintén, a fejedelem szeme pedig dühösen villan, de most sem támad.

– Ugye nem jön senki Harcossal? – fordulok Norbihoz.

– Csak ketten, Kamilla és Gergő.

– Gergő? – csodálkozom. – Mit keresne itt Gergő?

– Nem engedte el Kamillát egyedül.

Magamban elmosolyodom. Tehát Kamilla végre döntött, méghozzá jól, ebben biztos vagyok. Neki Gergőhöz kell tartoznia, aki erre nem is cáfol rá.

– Ez nagyon szép dolog volt tőle, de csak eggyel több hullát jelent – dünnyögi a fejedelem. – Ha Harcos hoz magával még embereket – amit egyébként nem értek, mi célból tesz, mert maximum nekem jelent előnyt –, azok kénytelenek lesznek nélküle bejönni, ti pedig nem tudtok majd mindenkit megvédeni. Ahogy mondtam, csak pár halottal több.

Ezt hallva elborzadok és tehetetlen düh jár át. Ezúttal kivételesen nem a fejedelem, hanem Norbi miatt.

– Miért kell Harcosnak idejönnie? Miért kell idehoznia Kamillát? Miért kell neked idejönnöd, úgysem tudsz segíteni! – kiabálok rá. – Hogy bűntudatot érezzek, ha megöl téged?!

– Sajnálom – mondja lesütött szemmel. – Nem akarom, hogy bűntudatod legyen.

– Te tényleg nem érted? Azt hiszed, ez itt a legnagyobb baj? – kérdezem hitetlenkedve. – Itt nem rólam van szó, hanem rólad, meg fogsz halni, mind meg fogtok halni! Csak azt nem tudom, hogy lehettél ilyen ostoba.

– Ne kiabálj vele – szólal meg magabiztos hangon Korina.

– Te egyáltalán mit keresel itt, meguntad az életed? Nem is ismerlek! – háborgok.

– Lili, hagyd már abba ezt! Idegeskedéssel nem mész semmire! – áll Norbi Korina mellé, én meg kis híján eldobom az agyamat. Nyugodjak meg, amikor minden úgy alakul, ahogy a legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna?! A barátom, akivel konkrétan együtt nőttünk fel, feláldozott engem, hogy segíthessen az ellenségemnek, a fiú, akit szerettem a karjaim közt halt meg, megjelent a bátyám, akinek elvileg tudnia sem kéne a varázslatról, és már majdnem az elején meghalt a barátnőjével együtt, de Márk az életét kockáztatva leleplezte magát és az utolsó pillanatban megmentette őket, Harcos idejön, magával hozza Kamillát és Gergőt, akik kénytelenek lesznek nélküle bejönni, így bármelyik pillanatban meghalhatnak, szóval konkrétan tömegnyomor lesz a helyen, ahol igazából csak nekem kéne lennem, és ahol bármikor a földre hullhat egy szerettem. Tényleg úgy gondolja, hogy meg kellene nyugodnom?!

Még mindig nem fér a fejembe hogy Norbi miért jött ide. Tényleg azt hitte, ezzel segít nekem? Nem, Norbi nem lehet ilyen hülye, ismerem. Ha nem is olyan okos, mint Levi, szokott gondolkodni, mielőtt cselekszik, általában érettebben is, mint Levi. Abszolút nem az a fajta, aki minden gondolkodás nélkül beleveti magát a halálba, mert veszélyben vagyok. Valamilyen módon biztosan indokolt a jelenléte, sőt talán a többieké is, Harcos nem keverne bajba csakúgy minél több embert. Volt valami okuk rá, hogy utánam jöjjenek, és nem csak az, hogy megmentsenek. De mi lehet az? Nem kérdezhetem meg Norbit, hiszen a fejedelem ugyanúgy hallja minden szavát, mint én.

Elkapom Norbi tekintetét. Mélyen a szemembe néz, és nagyon koncentrál. De nem értem. Nem tudok olvasni benne.

***

Harcos

– Mit keresel te itt? – hördülök fel, amikor meglátom Vandát a barlang szája előtt magányosan álldogálni. – Hol vannak Norbiék? Mi a fene van?!

Érzem a vállamon Kamilla kezét, de nem törődöm vele. Ha most kiderül, hogy Vanda mégis áruló, és megölte Lili bátyját, a világon nincs olyan ember, aki vissza tudna tartani.

– Félreérted – mondja Vanda idegesen.

– Hogyan értsem? Hogy lehet ezt máshogy érteni? Megölted őket, vagy nem?

– Dehogy öltem meg őket – tiltakozik Vanda. – Bementek...

– Beengedted őket? – vágok közbe.

– Nem én akartam...

– Vagy talán te magad küldted be őket? – lépek közelebb hozzá fenyegetően. – Beküldted őket, és azt mondtad nekik, te is mindjárt mész, pedig eszedben sem volt. Azt akarod, hogy a fejedelem ölje meg őket, miközben te idekint vársz minket, hogy mi se mehessünk be...

– Befejeznéd a kalkulálást? Közel sem jársz a valósághoz, az igazság az, hogy nem tudtam bemenni. Próbáltam meggyőzni őket, hogy nélkülem ne menjenek, mert úgy csak Lili terhére lesznek, de bementek.

– Azt akarod, hogy ezt elhiggyem? Bizonyítsd be.

– Örömmel – vágja rá mérgesen. – Tessék, ott a bejárat próbálj meg bemenni!

Pár pillanatig dühösen álljuk egymás pillantását, majd megfordulok. A barlang tátongó bejáratára vezetem a tekintetem, ha éppen nem a harag irányítaná a testem, biztosan végigsöpör rajtam a félelemhullám. Előrenyújtott kézzel, lassan haladok a nyílás felé, de éppen amikor bejutnék, a kezem átlátszó, tömör falba ütközik. Elkeseredett düh lesz úrrá rajtam, ököllel belevágok a falba, de a kézfejembe nyilalló fájdalmon kívül semmit nem érek el.

– Nem értem, miért kell mindig kételkedned benne – szólal meg mellettem Kamilla. Nem erőltetem a választ, hiszen már százszor elmondtam, hogy elengedte Lilit. – Persze, tudom, mivel indokolod, de akkor sem értem.

Egyszerűen nincs erőm belemenni egy újabb vitába.

Kimerülten lerogyok a földre és a hátamat a láthatatlan falnak vetem. Eljöttem idáig, itt vagyok Lilitől talán pár méterre, és egy nem látható fal megakadályoz abban, hogy bemenjek hozzá? Jelenleg úgy érzem, nincs valami sok igazság a világban. Vagy ha van, engem messze elkerül.

– Úgy látszik, nélkületek kell bemennünk – töri meg a csendet Kamilla, mire felkapom a fejem.

– Nem mentek sehová.

– Mikor mondtam olyat, hogy követni fogom az utasításaidat? – kérdezi Kamilla karba tett kézzel.

– Nem érdekel, mit akarsz, nem fogom engedni, hogy bemenj – szögezem le.

– Szerinted azért jöttem el idáig, hogy itt megálljak, csak mert te nem tudsz bemenni?

– Tényleg azt hiszed, hogy azért nem engedlek, mert én sem mehetek? – kérdezek vissza. – Azt hiszed, hogy a büszkeség beszél belőlem, azt hiszed, hogy azt gondolom, hogyha én nem mehetek Lilihez, más se menjen? Ez nem rólam szól, még csak nem is rólad, hanem Liliről, eszemben sincs nehezíteni a dolgát.

– Mert akkor könnyebb lesz neki, ha mi itt kint adjuk neki a lelki támogatást? Mindjárt győzni fog, ha itt üldögélünk, és nem teszünk semmit? – emeli fel a hangját.

– Lehet, hogy feleslegesen jöttünk ide, és nem, nem lesz könnyebb dolga, ha nem teszünk semmit. De határozottan nehezebb lesz neki, ha te fogod magad, bemész, és arra is kell figyelnie, hogy neked ne essen bajod! – magyarázom ingerülten, legszívesebben ordítanék. Felbőszülten nézünk egymás szemébe, de a harag nemsokára elpárolog. Kamilla kinyitja a száját, majd becsukja. Ezt megismétli még egyszer, majd elfordítja a pillantását rólam. Egy kis idő múlva ő is lerogy a földre.

– Hát ezért jöttem el ide. Hogy nézzem, ahogy felkel a nap – mondja gúnyosan, de megadóan.

– Úgy látszik ezért – felelem.

– És te miért jöttél, Harcos? – néz rám. Nem tudom a választ, őt nézem és hallgatok. – Az a vicces, hogy közönséges ember és varázsló, mind ugyanolyan feleslegesek vagyunk most. Senki nem tehet semmit. Senki, kivéve egy valakit, akinek a kezében mindannyiunk sorsa van.