Lili

Hárman nem férünk el egymás mellett az ösvényen. Míra ragaszkodott hozzá, hogy mellettem jöjjön, és ne legyek egyedül, de megmondtam neki, hogy egyedül szeretnék lenni, hogy gondolkozhassak, így végül beleegyezett. Igazából nem ez az oka, hogy egyedül akarok lenni, hanem, hogy ne kelljen szétválasztanom Márkot és Mírát. Tudom, hogy kinevetnének ezért, és tudom, hogy azzal nem választanám szét őket, hogy nem egymás mellett, hanem egymás előtt és mögött mennek, de én tapasztalom, hogy milyen, amikor távol vagy attól, akit szeretsz. Bőven elég, ha én távol vagyok a szerelmemtől, nem fér bele, hogy még ők se legyenek együtt, még ha csak ilyen kis dologról is legyen szó. Hülye észjárás, de nem az eszem, az érzéseim diktálják.

***

Nézem, ahogy Márk és Míra haladnak előttem, de csak fél füllel hallom a beszélgetésüket, meg különben sem szeretnék hallgatózni. Annyit biztosan meg tudok állapítani, hogy nem olyan nyugodtak, mint eddig, aggodalmas hangsúlyú mondatok hangzanak el. Vajon félnek? Nem olyan elszántak, mint gondoltam, az utolsó pillanatban megfutamodnak? De ahogy Míra őszinte mosolyára vagy Márk mindenre elszánt tekintetére gondolok, rájövök, hogy másról van szó. Gondterhelt pillantásokat vetnek hátra a válluk felett. Nem a saját bőrüket féltik. Aggódnak. Mégpedig miattam.

Ekkor Márk szembefordul Mírával és tisztán hallom ezt a két mondatot:

– Az életemet tenném rá, hogy megcsinálja. Nem kell, hogy féltsük.

Látom, hogy Míra hisz neki, bólint, majd másról kezdenek beszélgetni. Minél tovább nézem őket, annál jobban belesajdul a szívem. Vajon mit csinál most Harcos? Az én Harcosom. Mennyire bántottam meg? Biztosan azt hiszi, hogy nem elég fontos nekem ahhoz, hogy szemtől szemben elbúcsúzzak tőle. Pedig ez nem igaz, ha csak erre gondolok, úgy érzem vérzik a szívem. Túlságosan szeretem, nem voltam képes elbúcsúzni tőle. Már most nagyon hiányzik.

***

Egy idő után megunom a csillagok nézegetését, Míráék hallgatását és a gondolkodást is. A lépteimre összpontosítok, számolom őket. Az ezredik után abbahagyom és újrakezdem. Nem tudom, hányszor ismétlem meg ezt a folyamatot. Biztosan sokszor. Csak megyek a végtelen útján az ismeretlenbe.

***

Vacog a fogam, a hajnali hőmérsékletnél nincs hidegebb, csípősebb. Összehúzom magamon a dzsekimet, dörzsölöm a karomat és a lépteimre összpontosítok. Úgy érzem, mintha álmos lennék, de a csípős levegő éberré tesz, meg különben sem tudnék most aludni.

***

Sok ezer lépés után, amikor halványulnak a csillagok és lilás narancssárgás színre vált az ég alja, végre itt vagyunk. Nem vettem észre, hogy közeledünk, csak a lépéseimre koncentráltam. Ez a monotonitás álmosító hatású volt, a fázáson kívül csak azt érzem, hogy fáradt a szemem és a lábam, a testemnek pedig pihenésre lenne szüksége.

A barlangrendszer bejárata előttünk tátong, ösztönösen egy száját éhesen nyitó ragadozóhoz hasonlítom.

Ahogy nézem, önkéntelenül megborzongok, és eddig nem tapasztalt félelemhullám söpör végig rajtam. Nagyon félek – döbbenek rá. Ekkor valaki mellém lép, én pedig régóta először veszek tudomást arról, hogy nem vagyok egyedül. És ennek most nagyon örülök. Míra az, aki – kivételesen – mosolytalan, de bizakodó arckifejezéssel fürkészi az arcomat.

– Félsz? – kérdezi végül.

Nem tudom, mit válaszoljak. Az ilyet mindig is utáltam bevallani, és nem akarom, hogy Míra miattam elveszítse a hitét, de most képtelen vagyok hazudni. Végül csendben maradok, a tekintetem újra a bejáraton, majd érzem, hogy Míra megfogja a kezem. Kicsi, és a hideg ellenére meleg keze van. Lepillantok összekulcsolódó ujjainkra.

– Semmi baj – mondja csendesen. – Én is félek.

***

Harcos

– Várjatok – szólal meg Kamilla az udvaron, amikor már elindulok. Bosszúsan fordulok felé, nem akarok még egy percet elvesztegetni, már így is sokat vártunk.

– Mi van? – kérdezem nem túl barátságosan.

– Így nem indulhatunk el, szét kell válnunk.

– Nem – tiltakozok egyből. – Nem válunk szét. Én egyeztem bele, hogy velem gyertek, az én vállamon van a felelősség, ha nem vagytok velem, nem tudlak megvédeni titeket. Mindenki velem marad.

– Várj már, ez nem ilyen egyszerű – bizonygatja Kamilla. – Csak gondolj bele, mi lenne, ha szétválnánk, mondjuk hármas csapatokra, úgyis hatan vagyunk. Nem csak te tudsz varázsolni, Vanda is itt van. Ti mindenképpen külön lennétek, így mindkettőtöknek csak két emberre kell figyelni, baj esetén csak két embert kell megvédeni. És ha az egyik csapat megérkezik, segít Lilinek, aztán ha nem állnának jól a dolgok, erősítésnek jöhet a másik csapat.

– Én teljesen észszerű megoldásnak tartom – bólint Vanda.

– Látod, Vanda elvállalja, simán rábízhatsz két embert. Bízol Vandában, ugye? – kérdezi Kamilla, majd amikor rezzenéstelen arccal nézek rá, gyorsan hozzáteszi: – Jó, inkább ne válaszolj. Én bízom benne, úgyhogy boldogan felajánlom, hogy Vanda Gergővel és velem legyen.

– Nekem mindegy, kivel megyek – von vállat Vanda.

– Nekem is mindegy, csak Kamillával legyek – helyesel Gergő is.

Akkor én Norbival és Korinával leszek.

– Már csak az a kérdés, melyik pár menjen először... – mondja Kamilla, de a mondat végét elnyomom.

– Mi – jelentem ki határozottan. – Ebben nem engedek. Nálunk van a barátja és a bátyja is, nálatok meg két barátnője, meg a barátnője barátja. Mi megyünk először.

Vanda egyből bólint, hogy felőle rendben van, de Kamilla hallgat, és valószínűleg végiggondolja logikusság szempontjából. Akármit mond, elhatároztam, hogy nem engedek neki, most nekem kell döntenem. Erre ő is rájöhet, mert végül bólint.

– Rendben. Körülbelül egy órával utánatok megyünk.

– Rendben – mondom én is. Megkerülöm Kamillát és Gergőt, hogy odajussak Norbiékhoz. Automatikusan elengedik egymást, hogy közéjük férjek. Mindkettejüknek megfogom a kezét, hogy elvégezzem a helyváltoztató bűbájt. Behunyom a szemem és eltűnik az iskolaudvar.

***

Lili

Még mindig nem mentünk be. Nem mindennapi érzés a sötétek fejedelmének erődje előtt állni, úgy érzem, a barlang szája egyre éhesebben tátong előttem. Míra fogja a kezem, Márk az övét. Márk odafordul Mírához és megsimítja az arcát.

– Csókolj meg – suttogja. A hangja nem szelíd, hanem elszánt és halálra vált egyszerre. Míra odahajol és megcsókolja. Lehet, hogy most van erre utoljára alkalmuk – hasít belém a gondolat. Ezt mindketten tudják. Kénytelen vagyok elfordítani a fejem, nem is a zavar miatt, sokkal inkább azért, hogy ne is lássam a fájdalmukat.

Újra a bejáratot nézem. Ez lesz az a hely, ahol végleg lehunyom a szemem? Ez az a hely, ahol a sötét fejedelem vár rám? Ez lenne az a hely, ami annyi szörnyűségnek adott otthont? Lehet, hogy soha többé nem jövök ki innen. Én is bekerüljek a tömérdek ember közé, aki itt lelte halálát? Nem. Nem így lesz. Nem most látom utoljára a felkelő napot, nem most állok utoljára szabad ég alatt. Nem. Én innen élve ki fogok jönni – határozom el. Ökölbe szorítom a kezem. Itt és most megígérem Harcosnak, hogy látjuk még egymást. Nem fogom feladni, amíg újra a karjaiban nem tudhatom magam.

– Lili – szólít meg Míra óvatosan. – Be kéne mennünk.

Remegés fut végig rajtam, de bólintok.

– Tudom. Menjünk.

Míra és Márk elindul, hogy vezessenek, hiszen ők már nem egyszer jártak itt. Körülbelül tíz métert megyünk egyenesen a félhomályban, aztán befordulunk balra. Az út erőteljesen elvékonyodik, a vékony termetemmel épphogy nem kell oldalra fordulnom a haladáshoz. Egy újabb kanyar után a sötétség pár csendes pillanatig körbeölel minket. Aztán fáklyák gyulladnak a falakon, olyan hirtelenséggel, hogy összerezzenek, és először nem is tudom hova tenni, de aztán eszembe jut a varázslás létezése. Az út előttünk jóval szélesebb, mint amin keresztüljöttünk, és csak pár méterig folytatódik, majd elkanyarodik balra. Bevesszük a kanyart. Egy jó darabig folytatódik az út egyenesen, majd megint balra kanyarodik. Amikor azt a kanyart is bevesszük, meglátok jobb oldalt egy vékonyabb mellékutat. Márk és Míra megállnak.

– Innen egyedül kell menned – suttogja Márk nekem.

– Egyedül? – borzadok el, mire egyszerre teszik a szájuk elé a mutatóujjukat.

– Igen, egyedül. Jobb, ha nem tudja a fejedelem, hogy vannak segítőid.

– Végig ezen az úton menj tovább, ne foglalkozz azzal, ha mellékutakat látsz, te csak maradj ezen az úton, amíg egy nagyobb térbe nem érsz – veszi át a szót Míra. – A fejedelem ott fog várni rád.

– És ti hova mentek? – kérdezem ijedten.

– Mi is oda megyünk, de más utakon, hogy senki ne vegyen észre. Ha eléred a tágabb teret, amit mondtam, és nem látsz minket, ne ijedj meg. Ott leszünk,  de csak akkor fedjük fel magunkat, amikor már szükséges.

– Rendben – bólogatok. Összekoccannak a fogaim. Míra közelebb lép hozzám és megfogja a kezem.

– Légy bátor és sikerülni fog – suttogja a szemembe nézve. Elengedi a kezem és utat enged Márknak, aki átveszi.

– Emlékszel arra, amiket az esélyeidről mondtam, ugye? Jól van. Azt mondtam, olyan vagy, mint egy pislákoló gyertyaláng az éjszaka sötétjében. Most jött el az a pillanat, amikor tűzzé alakulsz és világosságot hozol. Te is tudod, hogy most jött el az a pillanat.

– Tudom – suttogom remegő hangon. Egy hosszú másodpercig még a szemembe néz, majd szorosan megölel. A következő pillanatban Mírával már el is tűnnek a szemem elől a mellékúton.

Csak nyugodtan. Haladjunk lépésről lépésre, nem kell most rögtön megváltanom a világot. Először az a feladatom, hogy megtaláljam azt a bizonyos tágabb részt. Úgy tudom megtalálni, hogy elindulok. Úgy tudok elindulni, hogy egymás után rakom a lábaimat. Úgy tudom egymás után rakni a lábaimat, hogy felemelem őket. Először a jobbot, aztán a balt. Nem is olyan nehéz. Ahhoz, hogy tudjak haladni, lélegeznem is kell, méghozzá nyugodtan. Ki és be. Egész szépen haladok, és közben számolom a mellékutakat, hogy eltereljem a figyelmemet. Eddig jobbra tizenegyet, balra nyolcat számoltam. Ekkor beszűkül az út, mintha nemsokára véget érne, bepánikolok, hogy zsákutcába érkeztem, de nem ez történik. A vékony útnak ugyan valóban vége van, ahogy kilépek belőle, megérkezem. Ez lesz az. Félelmetesen dübörgő szívvel állok meg.

A lélegzetem, minden mozzanatom, de még a szívverésem is tisztán visszhangzik a tágas térben, tőlem jó pár méterre bal oldalt egy nagy ülőalkalmatosság helyezkedik el. Elmondás nélkül is tudom, hogy ez egy trón. Fából faragott trón, de mégis csak trón. Nagy megkönnyebbülésemre a tulajdonosa nem ül benne. A teremben két szintén fából faragott lépcsősor kezdődik, amik fölfelé vezetnek, de nem egészen látom, hová, odafent nincsenek fáklyák. Leginkább azt tartom valószínűnek, hogy egy perem húzódik fönt körbe a terem falai mentén, ahonnan állva tisztán látni lehet az idelent levőket, én ellenben nem tudom megállapítani, hogy tartózkodik-e ott fönt valaki. Érzésem szerint Márk és Míra fent, a sötétben fognak megbújni. Bár ez minden bizonnyal egy trónterem, cseppet sincs több fáklyával megvilágítva, mint az idevezető utak, sőt, mintha még kevesebb fény is lenne itt. A sötétek fejedelmétől nem is vártam mást.

Ekkor már nem azon vagyok, hogy felmérjem a környezetet, hanem, hogy életjelet találjak, azonban semmi nem mozdul, és semmilyen hangot nem hallok.

– Végre idetoltad a képedet – szólal meg egy gúnyos hang mögöttem. Megperdülök a tengelyem körül, hátat fordítva a trónnak, és megpillantok egy nekem háttal álló fekete köpenybe burkolózó alakot. Jeges rémület markol a belém, a szívem olyan őrülten dübörög, hogy már fáj. De amint a köpenyes megfordul, lefagyok, a félelem helyét átveszi a döbbenet, és hiába is kételkedem benne, ez nem képzelet. Bence az.