Harcos

Felébredni és látni magam mellett az üres padot mindennél rosszabb volt. Kinyújtottam a kezem, hogy biztosan nem álmodom vagy képzelődöm-e, de tökéletesen uraltam az akaratomat az álmokkal ellentétben. Az ujjaim csak a hideg fát érintették. Elment. Ez az egy szó zakatolt a fejemben. Akaratlanul újra meg újra elismételtem, mert a jelentését nem tudtam felfogni.

– Lili! – ordítottam fel, magamat is meglepve. Francba! Ó, a francba is!

Amikor magam mögött hangot hallottam – olyat, mint amikor valaki rálép egy konzervdobozra –, reménnyel telve fordultam meg. Arra számítottam, hogy Lili áll majd ott, a karját széttárva, én pedig odaléphetek hozzá, és miután leszidom, amiért megijesztett, szorosan a karjaimba zárom és nem engedem el többet. De utólag már tudom, hogy csak a képzeletem szüleménye volt, és természetesen a hangot is csak hallucináltam.

Most az iskolában, a bejárati ajtó mellett állok, lehajtott fejjel, a fejemre húzott kapucnival. Nem emlékszem, hogyan jutottam ide, hiszen az előbb még az udvaron sétáltam és már percek óta kerestem Lilit, holott tudtam, hogy nem az iskolaudvaron tűnt el. Ide is csak azért jöttem be, hogy szóljak Vandának, hátha velem akar tartani. Oké, hogy mi készítettük fel Lilit arra, hogy elinduljon, de én ezt nem akartam. Nem fordult meg a fejemben, hogy így a halál torkába terelem, hanem csak spontán megkért, hogy oktassam, én oktattam, és tetszett, hogy láthatom a fejlődését. Fejlődés? Fejlődésnek lehet nevezni, ha valaki egyre jobban ért hozzá, hogyan tegyen kárt másokban? Mert ez volt az, amire mi tanítottuk. Bepiszkoltuk azt az ártatlan lányt, arra hivatkozva, hogy meg kell ölnie valakit, mert csak ő tudja megtenni. Csakhogy Lili még mindig jó ember, a szörnyűség ellenére, amit átélt, a legtisztább jellem, akit ismerek, nem fogja megölni a sötétek fejedelmét, tudom. Ez pedig a vesztét jelentheti.

Eszembe jut, milyen volt, amikor visszatértek az emlékeim. Senkinek sem kívánom, amit akkor éreztem, amikor sorban lepergett a szemem előtt minden. Imádkoztam, hogy legyen vége a kínzásomnak, amit én kértem, és ami már fizikai fájdalmat is okozott amellett, hogy apró darabokra szaggatta a lelkemet.

Aztán az is eszembe jut, milyen volt utána, milyen volt Lilire nézni, milyen volt elmondani neki. Csak azt akartam, hogy tudja meg az igazságot, és utána nem volt más vágyam, le akartam lépni, meg akartam menteni őt. Sírtam, és ami nagyon felkavart, hogy Lili is sírt. És amikor hozzám akart érni, azzal a tudattal húzódtam el, hogy nincs nálam mocskosabb ember, és ha érintkezünk, azzal bepiszkolom, foltot ejtek az ő színtiszta személyiségén. El akartam menni, már indultam is, amikor jött a vallomása. Több, mint váratlanul ért, az elején nem is értettem, mit akar ebből kihozni. Még most is tisztán hallom azt a mondatot, amely mindent megváltoztatott. Nem sajnálom, hogy szeretlek, Harcos! A nyáron sokat figyeltem Lilit, amikor sétálni indult, sőt már akkor is, amikor a nyár eleji napokon hazafelé tartott az iskolából. Csodáltam a szépségét, csodáltam a természetét, csodáltam az egész lényét. Már akkor szerettem, mielőtt megismertem. És akkor, abban a pillanatban, amikor kimondta ezt a mondatot, úgy éreztem, túl sokáig vártam. Túl sokáig léteztem nélküle, túl sokáig voltunk ismeretlenek egymás számára, túl sokáig vártam mindennel. Megszüntetni a közöttünk lévő távolságot, ez zakatolt mindkettőnk fejében. Ahogy egymáshoz értünk, nem akartunk már várni egy másodpercet sem, mindketten tudtuk: túl sokáig vártunk.

Erővel kell kiszakítanom magam az emlékből. Ezzel nem segítesz, emlékeztetem magam. Csak megnehezíted a dolgod. Vandát kell megkeresned. Rendben, el kell indulnom keresni Vandát.

Felemelem a fejem, és ekkor a szemem sarkából észreveszem, hogy két alak közeledik felém sebesen futva. Mikor odafordulok egy fiút és egy lányt látok, akikkel eddig még sosem találkoztam. De ez nem csoda, ebből a suliból két embert ismerek, mégpedig Lilit és Vandát. Lendületesen lefékeznek előttem, zihálnak, mint akik régóta futnak, és ami a legfeltűnőbb, hogy fogják egymás kezét. Keserűen elmosolyodom. Mázlisták. Azonban nincs időm tovább tanulmányozni őket, jóformán meg sem állnak, és már beszélnek. Teljesen egyszerre. A fiú mondandóját egyáltalán nem értem, a lány beszél hangosabban, de abból is csak pár szót értek. Többnyire ezeket:

– Harcos... Lili... könyv... van egy ötletünk... sietnünk kell...

– Elhallgatnátok végre? – emelem fel a hangom értetlenül, túlkiabálva őket. A fiú abba is hagyja, de a lány továbbra is hadar, amíg a fiú meg nem löki a vállával. – Egy szót sem értettem abból, amit közölni akartok, úgyhogy nagyon örülnék, ha egyszerre egyikőtök beszélne csak – közlöm higgadtan. Nem lep meg, hogy a lány azonnal kinyitja a száját.

– Harcos, kérlek, figyelj nagyon. Tudunk a varázslatról, úgyhogy nem kell titkolóznod, sőt tudunk mindenről...

– Hé, hé, állj! – állítom le. – Egyáltalán kik vagytok ti? – Furcsa, hogy nem az zavar, hogy tudnak a varázslatról. De most valahogy őszintén nem érdekel ez. – Az sem biztos, hogy engem kerestek.

– Te vagy Harcos, nem? – kérdezi a fiú.

– Én vagyok.

– Akkor téged keresünk – bólint a lány és beszélne tovább, de nem hagyom.

– Ti tudjátok, én ki vagyok, úgyhogy most már nagyon szeretném megtudni, ti kik vagytok – jelentem ki ellentmondást nem tűrően. A lány türelmetlenül felsóhajt, de végül válaszol:

– Lili barátai vagyunk. Én Kamilla vagyok, ő Gergő.

– Kamilla? Te vagy a legjobb barátnő, igaz? – kérdezem.

– Igen.

– Lili mesélt rólad – jegyzem meg.

– Igazán? – vonja fel a szemöldökét. – Mert nekem Lili egy szót sem szólt rólad.

A fiúra, majd az összekulcsolódó ujjaikra téved a tekintetem, és beugrik egy információ.

– De neked nem valami Balázzsal kéne járnod? – kérdezem. Kamilla fülig pirul és lesüti a szemét.

– Szakítottunk – mondja a cipőjét bámulva. – Egyébként meg semmi közöd hozzá.

– Oké, bocs – teszem fel a kezem. – Csak én itt lemaradtam.

– Most tényleg az ő magánéletéről beszélgetünk, amikor sokkal fontosabb dolgunk is lenne? – kérdezi a fiú, Kamilla pedig hálásan néz rá és újra megtalálja pattogó önmagát.

– Igaza van. Most már beszélhetek?

– Csak várj még egy kicsit – kérem. – Honnan tudtok a varázslatról? Lili elmondta nektek?

– Éppen ezt akarom elmondani! – förmed rám. Igen furcsa barátnője van Lilinek. – Csak arra kérlek, hogy ne titkolj semmit, úgy csak nehezebb lesz neked és Lilinek is...

– Hogy jön most a képbe Lili? – vágok közbe.

– Csöndben maradsz végre, és elmondhatom a válaszokat a kérdéseidre, vagy csak megkérdezed, és nem érdekel a válasz?! – szid le újra. Miért kiabál velem egy nálam kisebb és gyengébb lány? Ezen eltöprengek magamban egy kicsit, talán el is mosolyodom, de csendben maradok. – Köszönöm – bólint magabiztosan. – Tehát. Nem, nem Lili mondta el nekünk, Lili szépen elhallgatott mindent, amit egyszer még megbán. Ő egy szót sem szólt semmiről, senkinek, kivéve persze Vandát. Amikor Vanda megjött, már akkor észrevettem valami furcsát benne, de gondoltam, vannak furcsa emberek, nincs ebben semmi különös. Aztán Lili is kezdett olyanná válni, mint ő, már nem modorára gondolok, az nem lett olyan bunkó, hanem... nem tudom megfogalmazni, úgy... megváltozott. Kicsit talán a személyisége is, de legjobban a kisugárzása, az... aurája.

Tudom, miről beszél. Kamilla figyelmesebb és okosabb, mint gondoltam. Azok közül, akik nem tudnak varázsolni, nagyon kevesen – szinte senki sem – érzik a varázserőt, de természetesen senki nem ismeri fel. – Egyik reggel felkelt és rögtön kereste Vandát, akkor lettem biztos benne, hogy csinálnak valamit, és abban is, hogy valamiben tényleg mások, mint mi. Lili mindent elhallgatott, és mindig eltűnt nap közben. Nem jutottam ennél tovább, egészen mostanáig. Fent a szobában Vanda lelökött Lili éjjeliszekrényéről egy könyvet. A varázslat története, ez a címe. Már a borítóból rájöttem, miről van szó. Sokat megtudhattam a könyvben lévő információkból, de a teljes történetet csak akkor ismertem meg, amikor a könyv végében füzetből kitépett lapokat találtam. Lili írta őket Vanda tanácsára, hogy lejegyezzen mindent, ami ezekben a képtelen napokban történik, hátha ezzel még jobban eloszlatja a kétkedését és még inkább szem előtt tartja a célját. Szerepel benne, hogy beszélt Vandával, és Vanda mesélt az apjáról, meg hogy áldozatokat hozott, hogy Lili odamenjen, meg az, hogy Vanda eddig megvédte, meg az, hogy varázsolni tanult tőletek, és hogy most elmegy, hogy legyőzze a fejedelmet. Ja, és természetesen te is szerepelsz benne – jegyzi meg mellékesen. – Ez mind olyan információ volt, ami hasznos volt nekem, a könyv ezeket nyilván nem írta. Elgondolkodtunk, hogyan segíthetnénk Lilinek, és rájöttem, nem fogja tudni megölni a sötét fejedelmet.

– Várj csak – teszem fel a mutatóujjam, amolyan „nem ismered te Lilit" stílusban. – Semmit nem tudsz...

– De igen, tudok. Így nem győzhet.

– Fogalmad sincs, mennyire erős, és mennyire... – kezdem magyarázni, de nem hallgat meg.

– Én nem az erejéről beszélek, azt soha nem minősíteném le. Ismerem Lilit kiskorunk óta, ott voltam, amikor az édesanyja meghalt, láttam, ahogy az életvidám kislány befordul, magába fojtja a bajait és megkeseredik. Mellette voltam az iskolában, szemtanúja voltam a lassú, de biztos felépülésének, de nem tudtam nem észrevenni azokat az alkalmakat, amikor vörösre sírt szemekkel jött suliba. Nagyon erős lány, a legerősebb, akit ismerek, de feldolgozhatatlan trauma érte és formálta át. És az a legcsodálatosabb, a legbámulatosabb, hogy ő tiszta maradt, máig harcol a démonai ellen és nem engedi, hogy azok formálják a személyiségét, segít, akinek csak tud, és páratlan módon áll ki azokért, akiket szeret. És most elment ehhez a fejedelemhez, hogy megölje. Nem újdonság számára, találkozott már a halállal, nagyon korán, túl korán, éppen ezért nem lenne képes rá, hogy elvegye egy másik ember életét. Ő nem gyilkos Harcos, nem tudja megtenni.

Tudom. Jól tudom. Lili maga a fény, éppen ezért a sötétséget nem fogja tudni elkergetni sötétséggel.

– És akkor mit tegyünk? – kérdezem. – Megyünk és megakadályozzuk, hogy eljusson hozzá?

– Dehogy! – vágja rá. – Miért akarnánk megakadályozni abban, ami helyes, és ami sikerülni fog neki?

– Basszus, akkor mit szeretnél tenni? – akadok ki. A félelem kezdi átvenni felettem az irányítást. – Osztod az észt, miközben fogalmad sincs, mit kellene tenni, ugye?

– De van – mondja indulatosan. – Nagyon örülnék, ha nem vetnél meg azért, ha jobban tudok valamit nálad. Neked miért nem volt eddig terved? Mert nagy ívben kerülted a kérdést, nem akartál arra gondolni, hogy Lili elmegy! Tudod, milyen rosszulesett ez neki? Nem volt más választása, a fejedelem mindenkit legyilkol, ha nem megy el! Te pedig összevesztél vele és bűntudatot ébresztettél benne, ahelyett, hogy támogattad volna, mintha már nem emésztette volna eléggé így is magát! Gratulálok, nem tudok mást mondani, ezt jól elcseszted! Úgy, ahogy van. Nem Lili hagyott el téged, hanem te dobtad őt el magadtól, mert annyira sajnáltattad magad, hogy közben elfelejtettél törődni azzal, hogy neki is vannak érzései...

Nem tudja folytatni, mert megragadom és nekilököm a falnak, majd odaszorítom a vállát.

– Most. Hagyd. Abba. Ezt – sziszegem halkan és fenyegetően. Ha még egyszer megszólal, úgy érzem, nem tudom türtőztetni magam. – Még egy szó és...

– És megütsz? Ó, nem hiszem. A fiút, aki kezet emel egy lányra, úgy hívják, hogy gyáva – vág vissza éles tekintettel, cseppnyi félelem nélkül. – Lili igazi harcosként tekint rád, aki nem gyáva, aki bárkit képes megvédeni. Tényleg olyanná akarsz lenni, amiként soha nem akart látni?

Pár pillanatig még szorítom, majd elernyednek a karjaim. Igaza van. Már megint. Elcsesztem, igaza van. Most veszem csak észre, hogy Gergő hátulról a vállamon tartja a kezét, hogy ha elfajulnak a dolgok vissza tudjon rántani. Nem mintha bírna velem akkor, de mindegy.

– Sajnálom – motyogom magam elé. – Nem akartalak bántani.

– Tudom – bólint nyugodtan.

Olyan erős bűntudat tör rám, mint még soha. Minden szó igaz, ami elhagyta Kamilla száját Liliről és rólam, mindenben én vagyok a hibás. Semmiségnek vettem Lili problémáját, aztán amikor tényleg eljött az ideje, hogy nekem is foglalkoznom kellett vele, jobban törődtem magammal és az önsajnálattal, mint azzal, hogy segítsek Lilinek, aztán megbántottam, jóformán szakítottam vele, most pedig itt állok, pár másodperccel azután, hogy majdnem megütöttem a barátnőjét. Lehet, hogy mégis el kellett volna mennem. Ezzel fájdalmat okoztam volna Lilinek, de nem annyi fájdalmat, mint azzal, hogy itt maradtam. Kamillára pillantok, várakozva néz rám. Nem fog megnyugtatni, hogy nem az én hibám, nem fog megvigasztalni. Én kevertem magam ilyen helyzetbe, vállalnom kell a következményeit. És már szó sem lehet arról, hogy elmenjek, itt kell maradnom, és rendbe kell hoznom.

– Mondd el az ötletedet – kérem Kamillát. Elégedetten bólint, és mintha mi se történt volna, újból beszélni kezd.

– Először is le kell szögeznem, nem biztos, hogy megvalósítható, vagy, hogy működni fog. Ezért csak ötlet, és nem terv, mert nem muszáj végrehajtanunk, ha szerinted nem alkalmas rá, akkor nem kell. Kitalálhatunk mást is...

– Ne most mentegetőzz, hallani akarom az ötletedet. – vágok közbe. Csodálkozok, hogy nem szid le ezért, csupán bólint.

– Jó, de... Ne röhögj ki, ha nagyon mellélőttem.

– Oké – vonom meg a vállam.

– Oké – mondja ő is. – Szóval arról van szó, hogy Lili nem lenne képes megölni valakit, még akkor se, ha az a valaki a szóban forgó személy. Így elgondolkodtam, mi lenne, ha nem ölné meg?

– Vesztene és meghalna – mondom ki egyenesen, de úgy látszik, ez nem zavarja.

– Igen, ez biztosan az egyik lehetőség, de nem erre gondoltam.

– Mire gondoltál?

– Arra, hogy... Hogyan tudna nyerni úgy, hogy nem öli meg? Tudom, ez furán hangzik, meg minden. De gondolj bele. Így lényegesen könnyebb dolga lenne, mintha meg kéne ölnie, amit valószínűleg nem tudna megtenni. És a fejedelem is arra számít.

– De a jóslat...

– Nem, az sem igaz, amire most gondolsz – rázza a fejét. – A jóslat nem mondja ki, hogy meg kell ölnie, csak hogy el fogja söpörni a sötétséget. Vagy nem így van?

– De, így van, de... Nem tudom. És mi lesz azokkal, akik követik a fejedelmet? Megtámadják Lilit, majd minket is.

– Miért tennének ilyet? Ez akkor történne meg, ha a fejedelem meghalna, mert meg akarnák bosszulni. De ha Lili nem tesz vele semmi rosszat, mi okuk lenne támadni?

– Jó, de akkor mit fog csinálni Lili? Hogy fog nyerni, ha nem...

– Ez az a rész, ahol tényleg ne nevess ki, nem értek a varázsláshoz – sóhajt.

– Kíváncsivá tettél.

– Szóval... A könyvben olvastam egy mondatot. Nem részletezték, de akkor is ott van. Igazából nem emlékszem, hogy ki csinálta kivel, de...

– Igen? – vágok közbe türelmetlenül.

– Jó, rendben. Szóval az volt a lényeg, hogy valaki elvette a varázserejét másnak, így az teljesen hétköznapi emberré vált. Hát nem világos, hogy Lilinek is ezt kellene tennie? Nem kell megölnie, úgy is eltörli a sötétséget, ha egyszerűen eltörli a vezetőjüket. A csatlósai már nem lesznek a csatlósai, nem fognak támadni, miért tennék egy varázstalan öregember kedvéért? De nem is fogják tovább képviselni a sötéteket, vezető nélkül nem boldogulnak, szét fognak szóródni, és többé nem fog létezni a sötét oldal.

Egy időre elhallgat, hagy gondolkodni. Végiggondolom, és ismét el kell ismernem, hogy igaza van. Miért is ne sikerülne?

– Már csak az a kérdés – kezdi Kamilla bizonytalan hangon –, hogy létezik-e ilyen varázslat?

Ez tényleg bökkenő. Én ugyanis még sosem hallottam róla. Igaz, hogy benne van egy könyvben, de a varázslat történetét illetően nem minden igaz, van, ami csak találgatás vagy szimplán mese.

– Fogalmam sincs – vallom be. Hirtelen nem tudok visszaemlékezni, hogy említették-e valaha az iskolában. Mert az biztos, hogy nem tanultam, de talán csak érdekességképpen... Ekkor beugrik valami. Ki az, akihez lehet ilyen kérdéssel fordulni, ki az, aki biztosan tudni fogja a választ? – De azt már tudom, kit kellene megkérdeznünk erről.

***

– Jó, tehát fenn a szobátokban láttad utoljára, igaz? – kérdezem Kamillát, miközben felfelé trappolunk a lépcsőn. Gergő egy pillanatra sem engedi távol magától – és egyben közelebb hozzám – Kamillát, gondolom nem akarja még egyszer megkockáztatni, hogy a falhoz szorítsam. Ahogy a kezükre pillantok, megint keserű érzés költözik a számba, és nem tudom elnyomni magamban a féltékenységet. Kamilla észreveszi, hogy mit bámulok, és azonnal zavarba jön, így inkább a kérdésemre koncentrál.

– Igen, de ez úgy egy órája lehetett. És Vanda nem arról híres, hogy könnyen meg lehet találni – sóhajtja.

Felérünk, hagyom, hogy megelőzzenek és mutassák az utat. Próbálom nem nézni őket, de mintha valaki pontosan azt találta volna ki büntetésemként, hogy most néznem kell egy boldog párt, féltékenységet kell éreznem, miközben az én kapcsolatom tönkremegy. Én szeretem Lilit, és vissza akarom kapni, annak ellenére, hogy tudom, már megint csak magamra gondolok. Egy órája váltunk el, de már most nagyon hiányzik.

Befordulunk egy folyosóra, végigmegyünk rajta, és Kamilláék az utolsó előtti ajtó előtt megállnak.

– Várjatok, én megyek be először – szólalok meg, mielőtt Gergő kinyitná az ajtót. Elhúzódnak jobbra – továbbra sem engedve el egymás kezét –, hogy odaférhessek. Kinyitom az ajtót és beleütközöm Vandába.

– Jaj, de jó, hogy itt vagy még! – üdvözli Kamilla. – Téged keresünk.

Vanda arcán nyugtalanságot látok, és nem kifejezetten örömöt, de mint mindig, most sem tudom biztosan megállapítani. Mindig jól titkolta az érzelmeit. Azt viszont látom, hogy piros az arca a szeme körül. Rám pillant, majd lesüti a szemét. Mi baja lehet?

– Mit szeretnétek? – kérdezi szigorúan csak Kamillára nézve.

– Kérdezni valamit. De előtte még elmesélek mindent – feleli Kamilla könnyedén, és magával húzva Gergőt lehuppan az ágyra. Vandára nézve megpaskolja a mellette lévő helyet. Vanda furán néz vissza rá, nem megszokott számára, hogy valaki ilyen közvetlen legyen vele. Megrázza a fejét, de ez Kamillát nem viseli meg, már bele is kezd a mesélésbe.

A beszélgetés szinte szóról szóra ugyanúgy zajlik, mint velem – természetesen a bemutatkozós és a Liliről meg rólam szóló részt leszámítva. Arra számítok, hogy Vanda talál majd hibát a tervben, vagy bele fog kötni, de csak azokat kérdezi röviden, amiket én is. Örülök neki, hogy még egyszer hallok mindent, így össze tudom szedni a gondolataimat és összeáll a kép. Vanda a végén hallgat egy darabig, majd óvatosan bólint. Ha szerinte megvalósítható a terv, akkor tényleg az.

– De van még valami... – mondja Kamilla ugyanolyan bizonytalanul, mint amikor tőlem kérdezte. – Létezik ilyen varázslat?

Vanda egy pillanatig sem habozik.

– Igen – bólint határozottan.

– Tényleg?! Úristen, ez az! – ugrik fel Kamilla.

– De... Biztos vagy benne? Én még sosem hallottam róla – szólok közbe, mire Vanda rám sem nézve válaszol.

– Biztos vagyok benne.

– De Lili tudja ezt a varázslatot?

Most habozik.

– Nem – feleli végül. – Nem tudja.

– De miért? – kérdezem értetlenül. – Miért nem tanítottad meg neki? Azt mondtad, mindent tud, amit te valaha is tudtál.

– Ez így igaz, én sem tudom ezt a varázslatot – helyesel, mire megdöbbenek.

– Akkor honnan tudsz róla?

Sóhajt és megpróbálja magára ölteni a szokásos nemtörődöm stílusát, de valami nincs rendben, láthatóan nem sikerül neki.

Végre a szemembe néz, sajnálatot látok benne.

– Az apámtól. Ő használta ezt a családunk kiirtására. Rájuk küldte az átkot, majd megölte őket, miután varázstalanná váltak. Így ölte meg Lili anyját is. – Habozik, és abból, ahogy rám néz, tudom, hogy mit fog mondani. – És a te szüleidet is. És én túlságosan emlékszem rá, amikor ezt az átkot használta, annyira, hogy undorodtam a gondolattól, hogy ezt megtanuljam, vagy netán használjam. Bocsánat – mondja, mire összeráncolom a homlokom. Miért kér bocsánatot? Nem is hallottam még Vandát bocsánatot kérni. – Ha tudom, hogy azzal segíthetek Lilinek, hogy megtanulom, akkor megtettem volna.

– Nem tehetsz róla – felelem. Valami tényleg nincs rendben Vandával.

– Várjatok csak – szakít félbe minket Kamilla. – Te a sötét fejedelem lánya vagy? – néz szájtátva Vandára.

– Igen, és akkor mi van? – von vállat Vanda. – Semmi közöm nincs már hozzá, szóval semmi különös nincs ezen.

– Persze, tudom, csak fura.

– És most mi lesz? – töri meg a rövid csendet Kamilla. Ki más? Ezen elmosolyodom. – Tudom, ez furán hangzik, de Lili még nem tudja, hogy ő nem gyilkos. De nem is tud erről a varázslatról. Hogy fogja megtudni?

Ösztönösen oldalra kapom a fejem, Vandára nézve, tőle várva a választ. Találkozik a tekintetünk. Ő tőlem várja a választ. Hát, erre egyikünk sem gondolt. Hogy a fenébe fogja Lili megtudni mindezt, amiről beszéltünk? Hasztalan volt Kamilla egész ötlete?

– Hát, szerintem nincs más választásunk... – szólal meg Gergő tétován, de nem fejezi be, mind tudjuk, mire gondolt.

– Utána megyünk – jelenti ki Kamilla elszántan. Rám néz, majd Vandára, várva a beleegyezésünket. Ahogy nézem az elszántságát, arra gondolok, nincs más választásunk. Hát, akkor, Lili, te kevertél minket ebbe, nem tudunk mit tenni, mert nem hagytál választást. Viseld a következményeit, gondolom mosolyogva. Jövök, Lili. Belém is elszántság költözik, és rábólintok.

– Utána megyünk.

– NE!!

Amikor az éles kiáltás elhangzik, már az ajtókilincsen van a kezem, de ekkor váratlanul eltűnik a lábam alól a talaj és hanyatt esem. Vanda volt, hát persze, hogy ő volt, egyedül ő képes így meglepni a villámgyors mozdulataival. A földön fekszem és csodálkozva nézek fel Vanda kétségbeesett és félő tekintetébe.