Miután Vanda elmegy, úgy egy percig lehunyt szemmel állok, próbálom összeszedni a gondolataimat. Szükség is van erre, teljesen összezavarodtam és nem tudom, mit gondoljak. Pár perccel ezelőttig biztos voltam benne, hogy meg fogok halni, de aztán jött Vanda, aki felnyitotta a szememet. Miért kezeltem tényként, hogy nem jövök vissza? Mert Harcos szüleivel is ez történt, és az én anyámmal is? Miért nem hittem, hogy képes vagyok rá? Hiszen a jóslat is ezt mondja.

Mikor sikerül tisztáznom a dolgokat magamban, kinyitom a szemem. Egy cinege a közelben, a hóban keres magának élelmet. A pelyhek finoman szitálnak, az iskolából a gyerekek hangjai az udvarra hallatszanak. A fák ágain levő vastag, fehér leplet arany színbe borítja a lemenő nap, a hó meg-megcsillan, mint számos apró kristály. Hosszú percekig el tudnék még gyönyörködni a tájban, mely eddigi gyerekkori emlékeimet őrzi. Jól nézd meg, lehet, hogy utoljára látod – tolakodik egy pesszimista hang a fejembe. Nem szabad ezt gondolnod, te is tudod, hogy ez nem így van – hurrogom le a hangocskát.

Már naplemente van, indulnom kell. Mélyen beszívom a levegőt, majd kifújom. Az a kulcs, hogy nem szabad arra gondolnom, ami vár rám, nem szabad pánikba esnem, hiába remeg a kezem, a lábam és mindenem, nem vehetek róla tudomást. Amíg az elmém nem követi a testem példáját, amíg tiszta, addig nem lehet baj. Mint a felkészülésnél, most is csak az éppen esedékes feladatra kell összpontosítanom, ami most az, hogy végre elvégezzem azt a varázslatot, és megtudjam, hol van most a sötétek fejedelme. Ez biztosan menni fog, nem lesz vele semmi baj. A többi meg várhat.

Így hát bizakodással telve hunyom be újra a szemem, hogy még egyszer nekiugorjak a varázslásnak.

– Hé! Várj! – kiált valaki messziről. Nem Vanda, mert a sulival ellentétes irányból jött a hang, így szerencsére nem is Harcos az. Tehát biztosan nem nekem szól. Sóhajtok, megpróbálom kizárni az idegent. – Nem hallod? Hagyd abba! – kiált újra. Mérgesen odafordulok. Egy fiú közeledik felém futva.

– Hozzám beszélsz? – kérdezem.

– Mégis kihez beszélnék, ha nem hozzád? – kérdez vissza. Ideér hozzám és megáll előttem. – Hideg van, mi?

Az ő öltözködése erre utal: Vastag, prémes kabát van rajta, szőrös csizma és sapka. Mind kizárólag fekete. Épp mint Vanda. A sapkája alól mintha kilógna pár éjfekete hajtincs, de annyira beleolvad a hátterébe, hogy nem vagyok biztos ebben. A szeme szinte vakítóan világoskék. Nem az a tipikus szépfiú, aki láttán a lányok elolvadnak, ennek ellenére, vagy talán éppen ezért van benne valami, ami megragadja a figyelmet. – Márk vagyok – szólal meg újra, miután figyelmen kívül hagytam az előző kérdését. Most is csak bólintok. – És te? – próbálja kiszedni belőlem.

– Lili.

– Az jó – válaszolja nyugodtan, mint aki ezt eddig is tudta. Kicsit kezd idegesíteni.

– Békén hagynál? – kérdezem kertelés nélkül.

– Eszemben sincs – feleli hanyagul. Elképedve nézek rá.

– Mi van? Tényleg sietek, jó?

Elindulok, hogy kikerüljem, de elém áll. A tekintete mosolyog, ezt tisztán látom, mivel az arca nagyon közel került az enyémhez.

– Mit akarsz?

– Beszélni akarok veled – mondja, de egy kicsit elkomolyodik a tekintete.

– Erre tényleg nincs időm – vágom rá dühösen és ezúttal ki is kerülöm, de elkapja a kezem. – Vedd le rólam a kezed! – förmedek rá.

Elneveti magát.

– Nem akarlak bántani, nem fogok kezet emelni egy lányra – közli úgy, mintha ezzel szívességet tenne nekem.

– Akkor mit akarsz tőlem? Lehet, hogy nem is engem keresel, én nem ismerlek téged.

– Biztosan téged kereslek. Te vagy Lili, nem? – Nem válaszolok. Ha nem épp az imént mutatkoztam volna be, biztosan letagadom a nevem. – Na, ugye – jegyzi meg.

– Akkor kérlek, csak mondd már meg, hogy mit akarsz! – váltok könyörgésre. – Sietnem kell, a bátyám sorsa függ ettől!

– A bátyád nincs nála – közli csendesen.

– Kinél?

– Hát nála. A sötétek fejedelménél.

Elkerekedik a szemem.

– Ki vagy te? Honnan tudsz róla?

– Varázsló vagyok – válaszolja meg mindkét kérdésem. – Csak a bátyád az oka, hogy el akarsz menni hozzá?

– Mi van? Most játszunk olyat, hogy én kérdezek, te válaszolsz, jó? – rázom a fejem, hirtelen úgy érzem, semmit nem értek. – Miért jöttél ide?

– Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek – feleli higgadtan.

– Figyelmeztetni mire?

– Valami nagyon nincs rendben. A varázserő mostanában nem stabil. Nagyon bizonytalan, néha azt hiszem, el is fog tűnni.

– A varázserő... el tud tűnni? – kérdezem és megijedek a komolyságától.

– Ilyen körülmények között igen. Túl sok... Túl sok a rossz dolog, a kegyetlenség, a harc.

– Túl sokan követnek el varázslással kegyetlenséget? – próbálom értelmezni, mert magától nem hajlandó kifejteni.

– Nagyjából ez a helyzet. A fejedelem és a követői bármit megtennének ezekben az időkben, amivel közelebb kerülhetnek a győzelemhez. Az öldöklésnél nincs jobb szó arra, ami most folyik a varázsvilágban.

– És mit tehetnénk, hogy megállítsuk?

– Én például semmit. Te vagy az egyetlen, aki bármit is tehet – lép közelebb hozzám, két szemem közt ugráló tekintetéből tudom, hogy nagyon fontos, amit mond. – A varázslat nem csak a sötét fejedelem miatt instabil, a mi oldalunk is vastagon benne van, a háború a fő ok, ami miatt veszélyben van minden. A háborúhoz pedig ketten kellenek, a két oldal. A harcot le kell zárni, erre egyedül te vagy képes, te szerepelsz a jóslatban, te hozhatsz világosságot, te vethetsz véget mindennek.

– Mit kell tennem? – kérdezem suttogva, bár a válasz adja magát.

– Le kell győznöd a fejedelmet – mondja ki egyszerűen. – Most van rá a legnagyobb esélyed, azt beszélik, hogy a halott varázslólelkek megátkozták a fejedelmet.

– És ezt te elhiszed?

– Én nem hiszem. De az tény és való, hogy a fejedelem gyenge, már nem a régi. Valami történt vele, ha más nem akkor az, hogy fél. Fél az alapítócsaládtól, azaz az első boszorkánytól és varázslótól és fél a saját maga által meggyilkolt családtagjaitól. Ő hisz benne, hogy a lelkeik hatással tudnak lenni rá.

– Azt mondtad, gyenge? – visszhangozom a szót, aminek nagyon nagy jelentősége lehet.

– Igen, gyenge.

– Honnan tudod? Honnan tudsz ezekről? – kérdezem még mindig bizalmatlanul.

– Mielőtt idejöttünk, a barátnőmmel kémek voltunk a fejedelemnél. Mindenről első kézből értesültünk, mindig éreztük a fejedelem aktuális erejét, és most, hogy határozottan gyenge, felkerestünk téged.

– De miért kerestetek fel?

– Egyrészt, mint mondtam, figyelmeztetni akarunk, hogy most tudod megtenni vagy soha többet, a tét hatalmas, kudarc esetén egy egész oldal eltűnhet, a varázslattal együtt. Másrészt pedig, hogy veled menjünk...

– Nem! – vágok közbe, mielőtt végigmondhatná és folyamatosan rázom a fejem. Csodálkozva néz rám. – Nem, nem, nem. Egy ártatlant sem viszek magammal, nem viszek senkit a közelébe. Valaki biztosan meghal, vagy én, vagy a sötétek fejedelme. Nem elég egy halál?

– Minket ez nem érdekel – hajol közelebb hozzám. – Nem érdekel. Ha ezzel egy picit is segíteni tudunk neked, akkor megéri.

– De...

– Nézd – fúrja a tekintetét az enyémbe. – Amióta az eszünket tudjuk, mi azért harcolunk, hogy megtisztuljon a varázslat és eltűnjön a fejedelem. És most, hogy miattad erre lehetőség nyílik, mindent el fogunk követni, hogy ez meg is valósuljon. Ilyen esély még soha nem volt, és soha többet nem is lesz. Meg különben is a segítségedre lehetünk, ha nem is legyőzni a fejedelmet, de bejutni hozzá igen. Ismerjük az erődjét, mint a tenyerünket.

Hosszú hallgatás után rábólintok.

– Rendben. De ne számítsatok rá, hogy könnyű lesz.

– Lili – neveti el magát. – Szerintem mi jobban számítunk nehézségekre, mint te magad. Személyesen találkoztunk a sötétek fejedelmével, és be kell vallanom, eléggé erős.

– Azt mondod, hogy amikor le van gyengülve, még akkor is nagyon erős?

– Nem ezt mondtam. Nem olyan erős, mint mutatja, vagy mint gondolod, csak szörnyen magabiztos és ura az erejének.

– Fenébe, az is ugyanolyan rossz – sóhajtok lemondóan.

– Nem, szerintem egyáltalán nem. Rólad még nem beszéltem – teszi fel a mutatóujját. – Én varázslók között születtem, varázslók között nőttem fel, életemben sok mindenkivel találkoztam, még a sötétek fejedelmével is, de soha olyan mennyiségű tiszta erővel és akarattal nem találkoztam, mint amilyet benned érzek. Tele vagy fénnyel, reménnyel, tisztasággal és persze irdatlan nagyságú erővel. Ilyen ember legközelebb nem lesz. Ha valaki, akkor te le tudod győzni a sötétséget. Olyan vagy, mint egy pislákoló gyertyaláng az éjszaka sötétjében, amely bármelyik pillanatban tűzzé alakulhat, világosságot hozva. A fejedelem gonosz, gyenge, de ura az erejének, te pedig tiszta, erős és jólelkű, de tapasztalatlan vagy. Melyik a jobb? Mert szerintem az utóbbi – mondja mosolyogva, bennem pedig az őszinte mosoly láttán újra fellobban a remény. Én vagyok a remény. Én vagyok a gyertyaláng. Hirtelen felindulásból átölelem.

– Vedd le rólam a kezed! – mondja vékonyra változtatott hangon, engem utánozva. – Nemrég hozzád sem érhettem, most meg te állsz neki itt ölelgetni – teszi hozzá nevetve, de ettől függetlenül viszonozza az ölelést.

Eltolom magamtól és ránézek.

– Biztosan akarjátok ezt?

Bosszankodva felsóhajt.

– Téged nem lehet meggyőzni? Mit mondjak még, hogy elhidd?

– De... Meggyőztél – mondom bizonytalanul. És ekkor rájövök, mi a bajom. Összebarátkoztam Márkkal, ilyen rövid idő alatt. Soha nem tudnék megbocsátani magamnak ha meghalna. – De ne merj meghalni – bököm ki.

– Ha meghalnék, akkor se kellene, hogy bűntudatod legyen – rázza a fejét, és örülök, hogy nem vicceli el a dolgot. – Jobb, ha tudod: Akármeddig győzködhettél volna, nem tudsz megakadályozni minket. Ha nem egyezel bele, akkor is veled megyünk.

Bólintok, de nem sikerült megnyugtatnia.

– Honnan tudod, hogy a bátyám nincs nála? – térek vissza a korábbi témához.

– Csak tudom – von vállat. – Ezzel akar zsarolni. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nincs nála.

Megint bólintok, bár ezúttal is maradtak bennem kétségek.

– Jó, tehát akkor hárman elmegyünk, ti segítetek az életetek árán is, én meg csak elsöpröm a sötétséget, ugye? – foglalom össze röviden. – Nem is olyan vészes. Könnyed, esti program.

– Hát ő meg ki? – szólal meg egy hang a hátam mögött, mire megfordulok.

– Lili, ő Míra – mutatja be Márk az idegent, majd a szemét forgatva hozzáteszi: – Míra, ő Lili.

Míra elég alacsony, Márkhoz képest főleg, de nálam is vagy tíz centivel. Az ő fején nincs sapka, a szél belekapdos dús, vállig érő hajába. Az arca szeplős, lelkes, mint egy kisgyereké, a szeme Márkéhoz hasonlóan kék. Széles mosollyal néz engem.

– Csak vicceltem. Persze, hogy tudom, hogy te vagy Lili. Te híres vagy.

– Igen? Ööö... köszi – mondom habozva. Elég furcsán hangzik ez, a hétköznapi életben minden vagyok, csak nem híres, és a varázsvilágban is esetleg az ismerhet csak, aki hallott már arról a bizonyos jóslatról.

Közelebb jön hozzám – elég közvetlennek látszik – és a kezét a vállamra teszi, majd lecsúsztatja a karomon.

– Öcsém, ez lehetetlen! – nevet fel. A nevetése is egy kisgyereké, szabad, önfeledt, boldog. Önkéntelenül is elmosolyodom tőle. – Esküszöm, ilyet még sosem láttam, már messziről érezni lehet, ez... Hihetetlen! – Boldogan néz Márkra, Márk meg rám.

– Látod, mit mondtam? Ő sem találkozott még hozzád hasonló erővel.

– Fantasztikus vagy – mosolyog rám Míra, majd felcsillan a szeme. – Varázsolj valamit!

Pont olyan nagy és csillogó szemekkel néz rám, mint a kisgyerekek szoktak, ha szeretnének valamit.

– Miért? – nevetek.

– Csak hadd lássam! Még jobban szeretném érezni!

– Oké – felelem. Létrehozok egy kis lángocskát – nincs nehéz dolgom, a remény és a boldogság olyan érzelmek, amelyek mellett a legkönnyebb dolog tüzet varázsolni – és a friss hótakaróba rajzolok vele egy szívet. Míra halkan felsikkant örömében.

– Ez nagyon jó volt! Te tényleg le tudod győzni!

Kevés ember tudja ennyire belopni magát a szívembe, mint Míra, ráadásul ennyire rövid idő alatt. Tetszik az önfeledtsége, a belevalósága, az ártatlan, gyermeki öröme. És persze Márkot is kedvelem, aki most hátulról átöleli Mírát és együtt mosolyognak rám. Ők egymáshoz valók, így teljesek. Ekkor keserű íz költözik a számba és lehervad a mosolyom, a boldogság pedig elillan. Ők együtt vannak és együtt is szeretnének meghalni, de... Harcos és én? Otthagytam őt. Pedig szeret engem. Úgy hagytam ott, hogy nem is tud róla...

– Lili! Mi a baj? – kérdezi Márk aggódva, és odajön hozzám.

– Nem érdekes... – motyogom letörten.

– Már hogy ne volna érdekes? – kérdezi Míra és megsimítja a karomat.

– Már mindegy. Itt kell hagynom. Mindegy, hiszen elmegyek legyőzni a sötéteket, lesz, ami lesz. A többi most nem számít.

– De, Lili...

– Hagyd, Míra, igaza van – szakítja félbe Márk. – Most tényleg nem szabad másra koncentrálnia. Van egy nagyon fontos dolog, amit véghez kell vinnie. Minden más várhat.

Az a tiszta elszántság, ami Márk arcán van, átköltözik Míráéra és én is igyekszem mutatni. Az más kérdés, hogy belül mit érzek. Sem én magam, sem Márk nem tudott meggyőzni arról, hogy Harcos lényegtelen lenne. Lehet nekem bármilyen világot megmentő feladatom, győzködhet az egész emberiség az ellenkezőjéről, nekem akkor is mindennél előrébbvaló lesz Harcos.

***

Vanda

Úgy féltem őt. Állandóan arra gondolok, hogy az apám megölése, a sötétség eltörlése nem ér meg akkora árat, hogy Lili esetlegesen feláldozza magát érte. De ugyanakkor el is hiszem, hogy sikerül neki, hiszen nála erősebb boszorkánnyal még nem találkoztam.

Lili varázslattal megesketett, nem hagyom, hogy Harcos utána menjen, aminek egyfelől örülök, amilyen elvakultan szerelmes Harcos, gondolkodás nélkül a vesztébe rohant volna. De emellett bosszant, hogy meg kellett ígérnem, így titkolóznom és hazudnom kell Harcosnak, ha találkozunk. Mindennel kapcsolatban olyan kettős érzéseim vannak, hogy már azt sem tudom, mit akarok, lassan azzal sem vagyok tisztában, ki vagyok. Épp az imént hagytam elmenni egy testvéremként szeretett személyt, tudva, hogy az élete forog kockán, és segítettem ennek a személynek felkészülni, hogy legyőzhesse az apámat. Szövetkeztem a saját apám ellen. Hiába nem fűz hozzá semmilyen kötelék, hiába nem érzek az ő oldala iránt a gyűlöletnél többet, ez akkor is szörnyű dolog.

Gondolataimba mélyedve fordulok be az iskolafal mellett, ott azonban teljesen kizökkenek, és azonnal visszaugrok a fal mögé. A padon, ahol nemrég Lili ült Harcossal, most egyedül Harcos ül, és ahogy látom, épp az imént ébredt fel. Hallgatózok, de nem hallok semmit, épp úgy, mint nekem, neki is megtanították fiatal korában, hogy mozogjon hangtalanul. Hátammal a falhoz simulok, és fél szememmel kilesek. Már áll és csodálkozva nézi maga mellett a padot és a környékét. Aztán megváltozik az arca: hitetlenkedés, düh és rettegés fut végig rajta.

– Lili! – ordít fel hirtelen. A kiáltás olyan váratlanul ér, hogy ijedtemben ugrok egyet, és rálépek a lábam mellett heverő konzervdobozra. Természetesen azonnal felém fordul, csak a gyors reflexeimnek köszönhetem, hogy nem lepleződtem le. Tudom, követni fog, így halkan elrohanok a bejárat melletti bokorig és bevetődök mögé, a mély hóba. A ruháim pillanatok alatt átáznak, a hó olyan hideg, hogy már éget. Szerencsére Harcos elfut messze a bokor mellett, így végre bejuthatok az épületbe.

Még a lépcsőkön is futok, és meg sem fontolva megyek a régi szobánk felé, nincs más dolgom, mint várni Lili esetleges riasztását.

Ahogy leülök az ágyra, hirtelen rádöbbenek: nem vagyok egyedül. Kamilla és az egyik fiú is itt vannak, dühösen méregetnek, főleg Kamilla. Mint mindig, úgy csinálok, mintha itt se lennének. Arra számítok, ők sem vesznek rólam tudomást, ahogyan azt tenni szokták, de ezúttal nem így van.

– Jó, most már elég volt – kezdi Kamilla fölém tornyosulva. – Hol van Lili? Mit titkoltok, mit tettél vele?

Nem találom a távolságtartó, csípős megjegyzéseket tevő önmagamat. Lilinek hála annyira levetkőztem ezt az énemet, hogy talán már soha többé nem fogom megtalálni. De már nem lesz rá szükségem, az nem is én voltam.

Hirtelen nagyon szomorú leszek. Nekem Lili segített önmagammá válnom. És én mit tettem vele? Felfegyvereztem az ölésre? Megtanítottam, hogyan okozzon fájdalmat varázslattal? Ő megjavított engem, de én elrontottam volna őt? Hiszen azóta rossz az élete, mióta én megjelentem benne.

– Nem hallasz?

Csupán nem akarom hallani. Érzem, hogy könnyek tolulnak a szemembe. Mi ütött belém?

– Mi...? Vanda – ül le mellém Kamilla. Gondolom meglátta a könnyeimet, mert szelídebb hangon beszél. – Mi van? – Nem válaszolok. – Mit csináltál? Csak mondj már valamit!

– Nem tudom – szólalok meg végül, én magam sem ismerve rá a remegő hangomra. – Félek.

Fogalmam sincs, miért ezt mondtam. Gyűlölöm bevallani az ilyet, gyűlölöm, ha gyengének tartanak. Még soha senkinek nem mondtam így a szemébe kertelés nélkül, hogy félek. Épp, mint Lili. Miért mindenről Lili jut eszembe?

– Te? – kérdezi elképedve. – De mitől? Hol van Lili? Mondj már valamit! – ismétli.

– Az biztos, hogy nincs biztonságban – nyögöm ki. Kamilla arcára újra visszatér a düh.

– Mit csináltál vele? – sziszegi.

– Nem lehet... Nem fogom megmondani. Nem mondhatom meg.

Sokáig hallgat, érzem, hogy az arcomat fürkészi. Vajon mit tükrözhet most? Gyengeséget, amiért korábban mindig megvetettem az embereket? Mikor nagysokára megszólal, egy csepp harag vagy gyűlölet sincs a hangjában.

– Megértem, hogy nem mondhatod el. De... Úgy nézem neked is elég fontos lett Lili, bár gőzöm sincs, mikor lett az. Te mit tennél annak érdekében, hogy megtudd, mi van vele? Hogy veszélyben van-e? A helyemben te feladnád, nem próbálnád kiszedni valakiből az információt, aki biztosan tudja? Márpedig biztos, hogy te tudod. Szóval megértem, hogy nem mondhatod el, de nem nyugszom bele, hogy semmit sem tudok. Mutass valamit. Adj egy jelet vagy bármit, hidd el, képes vagyok rájönni. Ezzel még nem árulod el, csak adj meg egy kiindulópontot. Jogom van tudni.

Joga van tudni. Joga van tudni? Adjak egy jelet? Miért tennék ilyet? Ha meg is tudja fejteni, mitől lesz jobb Lilinek vagy bárkinek? Most akkor tényleg joga van tudni, vagy semmi köze hozzá?

Valamiért bízom Kamillában, tudom, hogy okos, talán segítségemre is lehet. Nem akarok bonyolult jelet megadni, csak időt vesztek vele, egyszerűen a kezébe adom a megoldást, teljesen nyíltan. Tényleg joga van hozzá, azok után, hogy elvettem mellőle a legjobb barátját. Megtörlöm a szemem, majd felállok. Ahogy kimegyek az ajtón, lelökök egy könyvet Lili éjjeliszekrényéről. Ebből majd rájön.