Tudom jól, hogy nem lesz már ott, mégis lemegyek az udvarra. Hiába tudom, hogy szeret engem, abban a pillanatban, amikor elváltunk, nem szeretet, hanem csalódottság és mérhetetlenül nagy fájdalom tükröződött az arcáról, maximálisan megérteném azt is, ha ordítva a fejemhez vágta volna, hogy szörnyű ember vagyok.

Az utóbbi időben kicsit enyhült az időjárás, ahogy ma délelőtt is az volt, amikor viszont kilépek az udvarra, szállingózni kezd a hó. Pont a borús hangulatomat tükrözi.

Helyesen gondoltam, nincs itt. Könnybe lábad a szemem, hirtelen nagyon hideg lesz a levegő, és én nagyon egyedül érzem magam. Ezzel a gondolattal egy időben valaki hátulról óvatosan megfogja a kezem. Ijedten perdülök meg a tengelyem körül, de mikor látom, hogy ő az, nem rántom ki a kezem az övéből. Harcos gondolkodás nélkül odalép hozzám és átölel. Egyből elmúlik az az érzésem, hogy nem szabad sírnom előtte, a fejemet a vállába fúrva a fejem sírok.

– Én... – próbálkozok mondani valamit, de nem tudom folytatni.

– Cssss – simítja meg a hajamat. Így hát hallgatok.

Fogalmam sincs, mennyi ideje állhatunk ott egymást átölelve, mikor végre eltol magától és a szemembe néz.

– Csak hogy tisztázzuk. Nem fogok bocsánatot kérni – szögezi le.

– Tudom – mondom bánatosan.

– És pokolian haragszom rád.

Bólintok, de mikor újra sírásra görbül a szám, elneveti magát.

– Na, ne sírj már! Gyere ide, te! – mondja és magához húzva gyöngéden megcsókol. – Gyere – húz a padunk felé. – Beszélgessünk.

De nem beszélgetünk. Csak ülünk csendben, egymásra dőlve. Talán azért nem kezdeményez beszélgetést, mert nem akar veszekedni, ami nekem tökéletesen megfelel, hiszen én sem akarok. A dermesztő hidegből már nem igazán érzékelek semmit, nem fázom, csak a meleget érzem a mellkasom tájékán, ami felolvasztja a testem. A szemem tíz másodpercenként le akar csukódni, de nem hagyom – nekem még ma el kell indulnom.

– Aludj – mondja halkan, és mintha csak erre a felszólításra várnék, önként csukom le a szemem, és nem próbálom meg felnyitni. Az utolsó dolog, amit érzékelek, hogy a kezem kicsúszik az övéből.

Képtelenebbnél képtelenebb álmok követik egymást. Az elsőben még fent vagyok Norbival a szobában, és a felejtő bűbájom rosszul sül el, így nem felejti el, amiket mondtam neki. Kimenekül a szobából, mert irtózik tőlem, és attól, hogy boszorkány vagyok, én pedig képtelen vagyok utolérni és megakadályozni, hogy harsogva kiabálja a suliban, hogy a húga boszorkány, menekülni kell előle.

A következő álom úgy kezdődik, hogy zokogva berohanok a mosdóba, ahol a csempe helyén az egész falat tükör borítja. Szembenézek a tükörképemmel, aki kiröhögi a könnyeimet, és azt mondja, ezért nem szeret és nem szeretett soha Harcos, gyenge és gyáva vagyok. Ezután kényszerít, hogy párbajozzak vele. A párbajban aztán ő bizonyul gyengébbnek, de mikor beviszem a találatot, a tükör millió darabra törik, én pedig a szememet eltakarva, némán várom, hogy belém álljanak a szilánkok, de ez nem történik meg. Felnézek, és a tükör teljesen épen, egy darabban van a falon. A másik oldalon pedig ő áll fekete, csuklyás köpenyében. Gondolkodás nélkül ráküldök egy átkot a sötétek fejedelmére, de ő könnyűszerrel kivédi – még fel is nevet közben –, és alig tudok félreugrani a varázslata útjából. Ahogy így labdázunk, nyilvánvalóvá válik, hogy ő a gyorsabb, így más technikát kell választanom. Tisztán látszik rajta, hogy ő is – mint általában a többség – túl könnyű ellenfélnek tart, és ezt ki tudom használni. A következő átka nagyon közel jár a testemhez. Ekkor a földre zuhanok, és úgy teszek, mintha eltalált volna. Tudom, hogy gondolkodás nélkül elhiszi, hogy tényleg eltalált – az emberek hajlamosak elbízni magukat egy olyan ellenfél láttán, mint én –, és hallom, hogy közelebb lép hozzám. Pár másodpercnyi csendet követően jegesen felkacag, és tudom, ez az a pillanat, amikor cselekednem kell. Nincs idő felpattanni, fekvő helyzetemben fordulok felé, és már küldöm is a varázslatot. Mintha minden lelassulna. Látom, hogy a torkára forr a nevetés, és elkerekedik a szeme. Tudja, hogy ezt már nem fogja kivédeni, tudja, hogy ez elől már nem tud félreugrani. A szívem hevesen dobog, ahogy nézem őt. El fogja találni, le fogom győzni. Nem, már le is győztem. Már csak pár centi... Öt, négy, három, kettő, egy, és...

– Pszt! – Az egész álom szertefoszlik. – Pszt! – hallom újra, és felpattan a szemem. Pánikba esem, hirtelen nem tudom, hol vagyok és miért, aztán amikor meglátom a mellettem alvó Harcost, megnyugszom és abbahagyom a fészkelődést. Még ma el kell hagynom – hasít belém rendkívül élesen a gondolat. – Lili! – hallom harmadszorra is a türelmetlen hangot, mégpedig Vanda hangját, aki az iskolafalnál, tőlünk néhány méterre áll. – Most – mondja és int. Most indulok. Már el is kezdett sötétedni. Úgy állok fel, hogy ne ébresszem fel Harcost, ránézek, de nem tudom levenni a szemem róla.

– Ne gondolkozz, gyere – hallom újra Vandát.

– Szeretlek – suttogom Harcosnak. – És nem akartalak elhagyni.

Nem gondolom végig, mit csinálok, megfordulok és otthagyom Harcost. Vanda a karomnál fogva gyorsan elhúz onnan, mielőtt esélyem lenne meggondolni magam. Megemberelem magam, összeszorítom a fogam, és visszanyelem a könnyeket.

– Készen állsz? – fordít magával szembe.

– Igen.

– Biztos? – méreget tétován.

Megemelem az állam és kihúzom magam.

– Biztos – válaszolom immár sokkal magabiztosabban csengő hangon.

– Akkor induljunk!

– Jó – bólintok, aztán észreveszem, hogy várakozva néz rám. – Mi van?

Lemondóan sóhajt.

– Szerinted hogy fogsz odajutni?

– Tényleg, hogyan? – lepődöm meg, eddig még nem is foglalkoztam a kérdéssel. – És egyáltalán hova?

– Lili... – sóhajt egy újabbat, de még mindig nem értem, mit szeretne. – Buszra szállsz és eldöcögsz hozzá? – kérdezi gúnyosan, mire elgondolkodom.

– Boszorkány vagyok! – jelentem be, Vanda pedig megforgatja a szemeit.

– Micsoda felfedezés. Akkor csinálod? Tudod, melyik bűbájt kell használnod.

Arra a varázslatra gondolok, amivel bármely varázsló tartózkodási helyét meg lehet tudni, mikor eszembe jut valami.

– Rá is érvényes az átok? Nem tudja meggátolni, hogy megtalálják?

– Be kell látni, különleges képességekkel rendelkezik az apám, de miért tenne ilyet? Jelenleg kifejezetten az a célja, hogy megtaláld.

Miközben elvégzem a bűbájt, folyton a mosdós jeleneten gondolkodok. Majdnem legyőztem. Vajon ez a valóságban is megtörténhet? Én, Lili, a kislány, akit mindenki lenéz, legyőzheti a sötétek legerősebb varázslóját?

– Lili – szólít meg Vanda. – Nem koncentrálsz oda.

– Tudom... Megpróbálom – motyogom. De mégsem sikerül. Túl sok minden kavarog a fejemben. Felsóhajtok. – Vanda... Szerintem az lenne a legjobb, ha már most magamra hagynál. Úgyis egyedül kell szembenéznem vele.

– Persze – sóhajt ő is. – Igazad van. – Gondolkodás nélkül átölel, majd eltol magától és a szemembe néz. – Örülök, hogy megismertelek... húgom.

Ez egy ritka pillanat, Vanda nemigen szokott érzelegni Ahogy látom a fekete alakját távolodni, nem is értem – a sötét szín ellenére sem –, hogy először hogy gondolhattuk, hogy ellenem van. Az életemben szereplő személyek közül Vanda számomra a legkedvesebbek közé tartozik.

Nehéz szívvel fordulok el az épület felől, és újra elkezdeném a varázslatot, amikor futó lépéseket hallok magam mögül. Kihagy egy ütemet a szívverésem a gondolatra, hogy Harcos jött utánam. Igen meglepődöm, amikor visszafordulva Vandát pillantom meg.

– Mi az? – kérdezem.

– Mi a francot csinálok? – kérdezi olyan hevesen, hogy egy pillanatig azt hiszem, le fog keverni nekem egyet, vagy a lendülettől elfut mellettem.

– Miért, mit csinálsz?

– Hogy hagyhatom, hogy egyedül szembenézz vele? Hogy gondoltam ezt, mégis milyen ember vagyok?!

– Oké... Most pontosan mi is a baj? – kérdezem kellően összezavarodva.

– Nem maradsz kettesben az apámmal, nem hagyom! – jelenti ki harciasan, mire sóhajtok.

– Vanda... Azt hittem, ezt a dolgot már megbeszéltük...

– Kivel beszélted ezt meg, Lili? Igen, hagytam, hogy felkészülj, sőt, segítettem neked felkészülni, de nem gondoltam bele, most viszont belegondolok, nem doblak csak úgy oda elé!

– Légy szíves nyugodj le, mert amíg ilyen állapotban vagy, meg sem hallgatom a véleményedet erről.

– Most döbbentem rá, mibe is mentem bele, most döbbentem rá, mit is kéne tennem, úgyhogy most kell tennem valamit! Veled kell mennem!

– Semmit nem kell tenned értem, mert nem akarom, és mert nem lehet. Egyedül kell legyőznöm, ha úgy nem tudom, akkor sehogy. Ismered a jóslatot...

– Teszek a jóslatra! – kiáltja az eddigieknél is dühösebben. – Ma reggel azt mondtam neked, hogy veled maradok a végsőkig. És tartom is ehhez magam!

Szomorúan elmosolyodom.

– Vanda, ez mind nagyon jólesik, de nem lehet. Nem áldozlak fel...

– De magaddal is ezt teszed!

– Fel fog ismerni, tudni fog rólad...

– Nem érdekel!

– De igen is érdekel! Tudom, hogy érdekel és tudom, hogy félsz is tőle. És most tedd azt, ami helyes: menj vissza szépen a suliba és hagyd, hogy ketten elintézzük...

– Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! – sziszegi.

– De megmondom, mert te nem tudod jól megítélni – vágok vissza hajthatatlanul. Ebben az ügyben nem fogok engedni, Vandának kell feladnia, mert én nem vagyok hajlandó. – Vanda... Hideg fejjel kell gondolkodnod. Tudod, hogy erősebb nálam. És ha mindketten elmegyünk, mindketten meghalunk. Ne halj meg azért, amiért nem érdemes.

– Érted érdemes meghalni, Lili – mondja halkan, már láthatóan tudatában annak, hogy nem tud meggyőzni. – Én kész vagyok rá – bizonygatja elkeseredetten, és olyat látok a szemében, amit először el sem hiszek. Mikor egy-egy könnycsepp kicsordul a szeméből és lefolyik az arcán, akkor látom, hogy tényleg sír.

– Ide figyelj – lépek oda hozzá és könyörgőn nézek a szemébe. – Ne tedd ezt, ne gyengíts el még engem is! Értem már mindegy, értem nem érdemes ezt tenni, jól tudod, hogy a fejedelemnek sokkal több esélye van. Semmi értelme, hogy feláldozd magad. Kérlek!

Vanda lesüti a szemét, lehorgasztja a fejét. Egy darabig a földet nézi, majd egyszer csak összeráncolja a szemöldökét és a könnyfátylon keresztül csodálkozva rám emeli a tekintetét.

– Lili, ennek nem kell így lennie – suttogja lassan. Szinte látom, ahogy az agyában kigyulladt a villanykörte, ami az enyémben egyelőre még nem.

– Minek?

– Te... úgy beszélsz, mint aki beletörődött a sorsába.

– Vanda – mosolyodom el szomorkásan. – Eszemben sincs idő előtt feladni, de te is tisztában vagy vele, hogy a visszatérésemnek kevés az esélye...

– De én ilyet soha nem mondtam! Honnan vesszük? Harcos honnan veszi?

– Mi van? Hogy érted ezeket? – zavarodok össze.

– Figyelj, most találkozni fogsz az apámmal. Aki nagyon erős.

– Igen – bólintok jelezve, hogy eddig én is tudom. – Megküzdünk, és mivel tagadhatatlanul erősebb nálam...

– Ez a kérdés. Hogy honnan veszed? – tárja szét a karját Vanda.

– Hogy erősebb nálam? Ez a kezdetektől nem is volt kérdés...

– De miért nem volt az?

– Mire akarsz kilyukadni, Vanda? – vesztem el a türelmem. Igazából sejtem, mit szeretne, de teljes képtelenségnek tűnik még csak belegondolni is.

– Lili, gondolj csak bele! Én soha nem mondtam, hogy erősebb lenne nálad, és ugyan Harcos állítja, hogy milyen erős, de téged sem látott még ellenség ellen harcolni. Mi csak úgy elkönyveltük, hogy meg fogsz halni, és te úgy állsz a dolgokhoz, hogy biztosra veszed, nem jössz vissza. Ez az, Lili! – ragadja meg a kezem, és mint akibe új élet költözött, megszorítja. – Te le tudod győzni! Emlékszem, mit éreztem, mikor előhívtad az erődet. Azt, hogy ennyi erővel én még soha életemben nem találkoztam! Még az apámnál sem...

– Az sok éve volt, könnyen lehet, hogy csak nem emlékszel rá...

– Négy évet töltöttem vele, négy évet az apámmal! Hogy ne emlékeznék rá? Négy év alatt volt szerencsém megtapasztalni az erejét. És ha ebben nem hiszel, higgy a jóslatban. Azt mondja...

– Tudom, mit mond – vágok közbe. – Ha kibontakozik az erőm, akkor legyőzhetem, de mi van, ha még nem...

– Lili, csúcsformában vagy, ennél már nem lehetsz erősebb, maximum tapasztaltabb. Higgy már nekem! Esküszöm, képes vagy legyőzni!

– De mi van, ha még nem állok készen? – kérdezem bizonytalanul. Újra megragadja a kezem és mélyen a szemembe néz.

– Készen állsz. Hidd el, nagyon is készen állsz.

Ahogy látom Vandán, milyen őszintén beszél, milyen vakon bízik bennem és az erőmben, természetesen félek, de halovány reménysugár költözik belém. Mégiscsak ő az oktatóm. Ő tudja a legjobban, mikor állok készen.

– Akkor... Lehetséges, hogy sikerülni fog – mondom, mire Vanda elégedetten elmosolyodik.

– Ez az, higgy magadban. Ha elbizonytalanodsz, gondolj a jóslatra. Az nem tévedhet.

– De nem azt mondja, hogy kibontakozik az erőm, legyőzöm a sötéteket, hanem, hogy legyőzhetem a sötéteket. Nem biztos, hogy én győzök.

– De megvan hozzá az erőd, alkalmad. Ha lesz egy kis szerencséd, és ami a legfontosabb, ha elhiszed, hogy győzni fogsz, akkor menni fog.

Pár másodpercig töprengek, majd bólintok.

– Rendben. Nem így állok hozzá, nem adom fel már most, ugyanannyi esélyem van, mint neki.

– Helyes. De ha mégsem sikerülne... – kezdi Vanda, és megváltozik az arckifejezése. Hirtelen felemeli a kezét és felém fordítja. Túl későn jövök rá, hogy mit csinál, így nem tudok védekezni. – Megígéred, hogy amint olyan helyzetbe kerülsz, amikor már nem tudnál magadon segíteni, akkor valamilyen módon értesítesz.

Ismerem ezt a varázslatot. Ezzel bármire rá tud kényszeríteni. Az ajkaim maguktól kinyílnak, hiába harapom be őket újra meg újra, a varázslatnak nem tudok ellenállni.

– Megígérem – mondom, vagyis mondatja velem a varázslat.

– Magadtól nem ígérted volna meg – szabadkozik Vanda.

– De te is megteszel nekem valamit – válaszolom, és hozzám hasonlóan ő is túl későn kapcsol, varázslatra emelem a kezem. – Megígéred, hogy minden tőled telhetőt megteszel annak érdekében, hogy Harcos ne tudja meg az eltűnésem. Nem árulod el neki. Még véletlenül sem. Ha mégis megtudná, mindent megteszel, hogy ne jöhessen utánam.

Látom, hogy ő is megpróbál küzdeni a szavak ellen, de nem hagyom neki.

– Megígérem – mondja végül.

Némán nézünk egymás szemébe. Haragudhatnánk egymásra, és haragszom is rá, de érzem, hogy valahol nagyon mélyen és titkoltan talán örülök annak, hogy ezt teszi. Bizonyítja, hogy bármennyire is hisz bennem, sosem hagyná, hogy meghaljak.

És most ki tudja mióta – vagy talán legelőször – jót érzek a lelkemben, és látom, hogy egy kis fénysugár hatalmas tűzzé alakul és szétterjed a testemben, erőt és önbizalmat adva. Ez a tűz a remény tüze.