Ilyen a boldogság. Ez a határtalan boldogság. Felébredni, tudni, hogy van valaki, aki igazán szeret, érezni, hogy még az egész nap előtted áll, és bármi megtörténhet, amit szeretnél, amiben hiszel. Ilyenkor minden kerek. Talán anya halála előtt éreztem utoljára ilyet. Az egész előidézője Harcos, akit szeretek és ő szeret engem, az élet előttünk, a lehetőségek várnak.

Aztán az idill váratlanul elmúlik és félelem söpör végig rajtam a gondolatra, hogy el is veszíthetem. Egyszer már veszélyben forgott az élete miattam, amiatt, hogy a sötétek fejedelme hatni akart rám, és tudom, hogy bármikor megtenné újra. A sötétek fejedelme bármire képes, hogy elérje a célját.

Ezután kissé elszégyellem magam, hiszen nagyobb az esélye annak, hogy ő veszít el engem. Elmegyek, hogy legyőzzem a fejedelmet, és vagy visszatérek, vagy nem. Tudatában vagyok, hogy ez kétesélyes, mégis megteszem, mégis elhagyom Harcost.

Holnap éjfélig van időm, addigra ott kell lennem. Ez teljesen igazságtalanság: Én soha nem lehetek boldog? Ezt a kérdést azonban félre is teszem rögtön, nem választhatom a boldogságot a bátyám életéért cserébe. Elszántság költözik belém, ahogy kikelek az ágyból. A kezemben volt a döntés joga, és én döntöttem. El fogom hagyni Harcost? Ez sem ingat meg. Mindenkinél jobban szeretem, de meg kell tennem, Leviért.

– Szia – köszön Vanda, észre sem vettem, hogy mikor jött be. – Most éppen rózsaszín köd van a szemed előtt? Mert ha igen, mondd, a világért sem szeretném eloszlatni.

– Ma este – szakítom félbe komoran. Egy pillanatig furán néz, majd elkerekedik a szeme és elkomolyodik.

– Így érzed?

– Biztos vagyok benne, hogy így kell lennie.

– Harcos tudja?

– Nem. Holnap éjfélig van időm, szerintem azt hiszi, holnap indulok.

– Ezt is így érzed helyesnek? - kérdezi tétován.

– Teljesen – válaszolom halkan.

– Rendben – mondja, és a magabiztosságomat látva neki is megkeményedik az arca. – Tudd, hogy... Én támogatlak.

Ő is tisztában van vele, hogy a visszatérésemnek esélye nem túl magas. Egy pillanatig csak nézek a szemébe, majd odalépek hozzá és némán átölelem. Fokozatosan és tudat alatt úgy megszerettem Vandát, mintha a testvérem lenne, és tudom, ő is úgy tekint rám, mint a húgára.

***

– Szeretlek.

– Nem is tudod, milyen elképesztő ezt hallani - mosolygok Harcosra és megfogom a kezét. Az udvaron ülünk egy padon, az erőlködő nap néha aranyszínűre festi körülöttünk a havat. Az szituáció egyszerre sugároz kicsattanó boldogságot és borzasztó szomorúságot. Harcos őszintén visszamosolyog rám, majd közelebb húz magához és megpuszilja a homlokomat. Nem akarok elbúcsúzni tőle. Egyáltalán nem is akarom elhagyni. De erre nincs mentség, hiába, hogy jó cél érdekében, de én választottam, hogy elhagyom.

– Figyelj – kezdek bele a szemem előtt motivációként a bátyámmal. – Beszélnünk kéne.

– Rendben – mondja rám pillantva, majd szórakozottan félrenéz és így szól: – De figyelted már az időjárást? Már többet süt nap.

Az előbbi őszinte boldogsága átalakul valami mássá. Furcsán nézek rá, de azért felpillantok az égre.

– Igen, nos... ez igaz. Szóval. Mint mondtam beszélnünk kéne.

– És határozottan kevesebbet esik a hó.

Ó, már értem. Kerülni akarja a témát, nem akar arról beszélni, hogy legkésőbb holnap elmegyek. Sóhajtok, szembefordulok vele és előredőlök, hátha így jobban elérem, hogy a szemembe nézzen.

– Nézd – fogok bele újra. És ezzel el is mondtam, amit tudok. Fogalmam sincs, hogy folytassam. Végül valamit csak mondok: – Nekem sem könnyű.

Úgy tűnik ez nem volt a legjobb megoldás, mert ahogy hirtelen felém fordul, haragot látok az arcán.

– Neked nem könnyű? Neked?! És? Akkor tudod, mit csinálj? Semmit! A te kezedben van az egész, szabadon dönthetsz róla! Ha úgy érzed, neked nem könnyű, akkor ne menj, ha pedig tisztában vagy vele, hogy nekem nagyon nem könnyű, akkor meg főleg! Még hogy neked nem könnyű.

Megrémít ez a hangnem. Láttam már korábban dühösnek, de nem ennyire. És a fő különbség, hogy akkor másokra volt dühös, most pedig rám. Csak rám.

– Sajnálom. De komolyan.

– Ennyi véleményed van az egészről? – kérdezi hűvösen.

– Harcos, én tényleg nem tudom, mit mondhatnék – sütöm le a szemem. – Nagyon, nagyon sajnálom.

– Hát képzeld, én is. És dühös vagyok. Tehetnél mást is, de te eldobod az életed! Ugye tisztában vagy vele, hogy ha egyszer elmész hozzá, nem jössz vissza? – Kiabál velem. Utálom ezt a Harcost. – Hallod? Tudod, hogy meghalsz, ugye?

– Nem fogok meghalni – jelentem ki. Nem szól semmit, de a tekintetéből mindent értek. Egyikünk sem hiszi el a szavaimat. – Én mindent megpróbálok, és az edzések is jól mentek...

– Az edzések?! Ez most komoly? Ellenem harcoltál, Lili! Ellenem és Vanda ellen, nem a legerősebb varázsló ellen...

– Igen, Vanda ellen, aki a legerősebb varázsló lánya... – szakítom félbe, de ő meg engem szakít félbe:

– És szerinted van összefüggés? Elmondom, hogy fogalmad sincs, milyen erős, és milyen kegyetlen!

– Jó... – sóhajtok. – Pontosan miért haragszol?

– Ezt nem kérdezted komolyan – néz rám úgy, mint egy hülyére. – Elmész és kockára teszel mindent, de tényleg mindent... hoppá, de miért is? Eddig is minden rendben volt, akkor miért kell legyőznöd őt? Hogy minden ugyanúgy folytatódjon?

– Mi? Folytatódjon? Harcos, ha nem tudnám, hogy te vagy, azt hinném, semmi közöd a varázslathoz! Tudod, milyen szörnyűségeknek vetek véget ezzel? – jön meg hirtelen a hangom.

– Nem, Lili, egyedül a saját életednek vetsz véget – mondja keserűen mosolyogva.

– Harcos, én már döntöttem. Egyedül én tehettem meg, és meg is tettem. Már nem tudsz megakadályozni.

– Ez itt a baj. Hogy döntöttél. Csakhogy engem elfelejtettél megkérdezni – mondja csendesebben, de én ettől nem nyugszom meg, csak még jobban felhúzom magam. Felpattanok, és érzem, hogy a tekintetemmel fel tudnám őt nyársalni.

– Kíváncsi vagy rá, miért teszem? Vagy inkább kiért? Az édesanyámért! – kiabálom feltüzelve. – És Vanda édesanyjáért! – Majd halkabban hozzáteszem: – És a te édesanyádért. Megfogadtam, hogy meg fogom bosszulni ezeket a halálokat. Te tényleg nem érted...

Az én halk hangomra ő lesz dühösebb.

– Ők meghaltak, hallod? Nem tudsz mit tenni! Te csak követni fogod őket. – Gondolkodik, majd végül még valamit mond: – És különben is. Az én anyám halála ne a te gondod legyen.

És ezt csak úgy odavetette. Dühös és megbántott vagyok, tudom, hogy bármit mondok, csak rosszabb lesz. De nem hallgatok, kihúzom magam és harcolok tovább.

– Épp az imént közöltem, hogy talán a te szüleidért is áldozom fel magam, erre te...

– És még ezek után neked áll feljebb? – szakít félbe. A hangja nem dühös, hanem elkeseredett és gúnyos. – Kettőnk közül épp te vagy az, aki el készül hagyni a másikat a halott anyja miatt.

Puff. Ez volt a végzetes döfés rajtam. Lelki szemeim előtt látom, hogy megmerevedek, ahogy belém szúr, megforgatja a kést a szívemben, majd össze akarok esni, ahogy kihúzza. Már az összeesés folyamata zajlik bennem, de uralkodnom kell magamon. Nem sírhatok, itt és előtte nem. Az épületig ki kell bírnom.

– Tudod, csak annyi, hogy... – A hangom vészesen remeg, nyelek egyet, és egy pillanatra behunyom a szemem. – Szeretlek. Mindentől függetlenül. Vagy valami olyasmi...

Képtelen vagyok tovább a szemébe nézni száraz szemekkel, így elfordulok. Lehet, hogy most látom őt utoljára, sírja egy belső hang. Fáj, de nem törődöm vele, próbálok egyenletes tempóban sétálni, és nem hangosan zihálni. Csak az épületig kell eljutnom. Láttam Harcos szemében, hogy nagyon fáj neki a döntésem. Képes vagyok fájdalmat okozni valakinek, elhagyni egy olyan embert, akitől mindig csak a feltétlen szeretetet kaptam. Szörnyű ember vagyok.

Az épületbe belépve próbálom magamba fojtani a sírást, de ahogy pislogok, két forró könnycsepp gördül le némán az arcomon és hullik a földre. De miért, miért nem lehetek egyszer én is gyenge? Nem vagyok különb, mint a többi fiatal, vékony és törékeny lány, akkor meg miért várnak tőlem csodát? Ekkor rájövök talán az egész dolog mozgatórugójára. Nem ők várnak tőlem csodát, hanem én magam. Annyira bosszantott már, hogy mindig én vagyok az, akit el lehet felejteni, aki olyan jelentéktelen, hogy biztos nem fáj neki, ezért most bizonyítani akarok. Be akarom bizonyítani mindenkinek, hogy több vagyok ennél.

Nem érdekel, hogyan végződik, meg kell tudnom tenni, hogy elmegyek a sötétek fejedelméhez. Igazából nem az a dolog legnehezebb része, hogy amikor már ott vagyok, szembeszálljak vele, hanem az, hogy elinduljak. Mert ez bizonyítja, hogy tényleg komolyan is gondolom, innen többé nincs visszaút. Meg tudom csinálni. Mert meg kell, hogy tudjam csinálni. Dühösen letörlöm azt a pár könnycseppet az arcomról, ami akaratom ellenére is kifolyt.

Beérek egy mosdóba, és a falnak támaszkodva lecsúszok a padlóra. Ahogy ülök ott a sarokban, a lábaimat átölelve, egy büntetésben lévő kisgyerek látszatát keltem, aki dühös az egész világra és a szüleire, és elkeseredetten törölgeti a könnyeit, mert nem akar gyengének tűnni. Csak én nem a világra és a szülőkre vagyok dühös, hanem önmagamra. De ebben a helyzetben egyszerűen nincs jó döntés! Miért nem lehet ezt megérteni? Miért nem tudja ezt Harcos is megérteni? Ha elmegyek, akkor is haragszom magamra, mert elhagyom őt, de ha nem megyek, még jobban haragszom magamra, mert hagyom Levit meghalni.

Visszagondolva a veszekedésünk nem volt hosszú, én mégis legalább egy órának éreztem, és érzem most is. Egy csatában megsebesült harcos módjára, fáradtan bámulok ki a mosdó apró ablakán. A percek csak peregnek, de én nem mozdulok, csak ízlelgetem a keserűséget a számban, hallgatom a szívverésemet, de leginkább érzem az ürességet.

A következő pillanatban aztán kellően összezavarodom. Miért sajnáltatom magam, ha úgy is tudtam, hogy Harcos nem fogja túl boldogan fogadni a hírt? Mire számítottam, ha nem erre? És ha jól tudom, hogy hamarosan útnak kell indulnom, miért ülök itt az „önsajnálat" szót megtestesítve, ahelyett, hogy cselekednék?!

Ez. Az. Utolsó. Napod. Szedd össze magad most azonnal! – parancsolom magamnak. – Még ma este el kell indulnod! Erősnek kell lenned!

Norbi! Tőle is el kell búcsúznom! Ez a gondolat pánikszerűen tölti ki az agyamat, de szerencsére az előbbi magabiztos hangom most sem hagy cserben:

Annál inkább cselekedj! Búcsúzz el tőle, ezzel is teszel egy lépést az erősség felé!

Rendben. Erő, erő, erő. Erre kell gondolnom, ehhez az egészhez erő kell. Ha egy ilyen kicsi dolgot nem vagyok képes megcsinálni, akkor sosem jutok el a végső célomig.

Jól van, állj fel! – utasítom magam. Engedelmeskedem, de akadnak nehézségeim. – Remeg a lábad. Uralkodj rajta. Nem kell félned.

Kezdek megőrülni. Egy képzeletbeli másik énemmel vitatkozok a vécében.

Nem igazán érdekel, hogy vörös a szemem a sírástól, a hajam csapzott, és alapból is egy eszelős látványát keltem, kimegyek az ajtón. A kíváncsiskodó tekintetekkel sem törődöm. Én ma elmegyek, és valószínűleg soha nem térek vissza. Kit érdekel, hogy mit gondolnak rólam?

Elmegyek az ebédlőbe és megnézem a falra kitűzött lapon, melyik szobában van Norbi, majd céltudatosan indulok a szoba felé.

Mikor nagy lendülettel kitárom a szobaajtót, két embert találok bent: Norbit és Korinát. Gondolhattam volna. Viszont pozitívum, hogy látszólag nem egy személyes jelenetet szakítottam félbe, a földön ülnek egy társasjáték mellett, és a lendületes belépőmnek köszönhetően elkerekedett szemekkel néznek engem. Cseppet sem jövök zavarba, amikor kiküldöm Korinát, aki viszont annál inkább zavarban távozik. Ahogy ketten maradunk, nem gondolkodom, egyből odalépek Norbihoz és olyan szorosan átölelem, hogy érzem, kiszorul belőle a szusz. A meglepettséget is érzem rajta, amit teljesen megértek, ugyanis legutoljára akkor találkoztunk, amikor pofátlanul közöltem vele, hogy Bencével járok. Egyáltalán miért tettem azt? Miért akartam megbántani a bátyámat? Hogy tiltakozna, ha tudná, mire készülök... És hogy fog sírni, ha majd megtudja, mi történt velem.

– Akkor... Nem haragszol már? – kérdezi tétován.

– Miért? – kérdezem a gyászoló Norbira gondolva, teljesen elfelejtve, hogy két másodperccel ezelőtt még én is azon gondolkodtam, amit kérdezett.

– Hát... Azt pontosan én sem tudom, miért haragudtál. Tudod, a múltkor.

– Dehogy haragszom – szorítom magamhoz még jobban. – Hogy is haragudhatnék?

Meglepetten eltol magától.

– Lili... Mi történt? Mi ez az egész? Te... te sírtál?

– Nem... Dehogyis.

Lehajtom a fejem és a padlót kezdem nézegetni, de nem hagyja, megfogja az állam és akaratom ellenére felemeli.

– De igen. Mi a baj? Mi történt?

– Nyugodj meg, semmi bajom. Egyszer meg fogsz tudni mindent – próbálom lenyugtatni, és csak magamban teszem hozzá, hogy mégsem. Nem szabad tudnia a varázslatról. De jogunk van-e arra, hogy eltitkoljuk valaki elől, hogyan halt meg a testvére? – Csak ígérd meg, hogy vigyázol magadra.

– Mi...?

– Hallgass kérlek – szólok rá. – Ha elmegyek...

– Hová mész?

Nem fogok hazudni. De nem mondhatom el neki, egyszerűen nem.

– Nem mondhatom meg – sóhajtok. – Szóval, ha elmegyek, arra kérlek, hogy ne add fel, mert... – Mert miért? Mi oka lenne rá, hogy engedelmeskedjen, és ne hulljon szét? – Mert én megkérlek rá – fejezem be.

– Oké, figyelj – mondja. – Van egy kérdésem, amire őszintén nagyon szeretnék választ kapni. Csak őszintén. – Tart egy kis szünetet. – Mi van?? Mi az, hogy elmész? Mi az, hogy nem árulhatod el, hova és egyáltalán miért? Ez... Mi van? Tanár tud róla? Mikor jössz haza? Egyáltalán... Mi van?

Az általában csendes Norbi most emelt hangon, teljesen összezavarodva beszél, és látszik rajta, hogy vibrál az idegességtől.

– Pár napon belül biztos visszajövök – mondom, és magamban hozzáteszem, hogy csak abban a kivételes esetben, ha túlélem. Furcsán néz, gondolom kitalálta, hogy a többi kérdésre nem akarok válaszolni. Istenem, hogy fogom őt itthagyni? – Norbi... Fogadd el, hogy nem lehet, nem szabad elmondanom.

– Lili, kérlek... – kezd el könyörögni. És ahogy ránézek kétségbeesett arcára és elkeseredett szemére, hirtelen elegem lesz. Mi ez a nagy felhajtás a varázslat körül? Ki tiltotta meg, hogy szóljak róla Norbinak? És egyáltalán miért? Biztos vagyok benne, hogy Norbi nem fogja szétkürtölni. Ő a testvérem, joga van tudni róla. Joga van tudni rólam. És tudni is fog, mert elmondok neki mindent. Mindent arról, hogy boszorkány vagyok, a legelső varázslócsaládról, arról, hogy történetesen mi is ennek a tagjai vagyunk, Vandáról, Vanda apjáról, Harcosról, Bencéről és az összes többi zűrös dologról. Az anya haláláról szóló résznél nem képes megmozdulni, úgy látszik, nem képes ezt elfogadni, ahogy először én sem voltam képes. És amikor a jóslatról beszélek, azt hiszem vége az erejének, és a következő pillanatban megtelik a szeme könnyel, de nem így történik. Ez az egy pillanat, amikor búsan leszegi a fejét, egyébként feszült figyelemmel hallgat.

Mikor végzek, úgy látszik, nem kell emésztenie a hallottakat, rögtön kérdez.

– Mikor mész?

– Még ma este.

Bólint.

– És le tudod győzni, ugye?

Ó. Már értem, miért nem sírta el magát. Ő biztos benne, hogy le fogom győzni. Az általam elmondottak alapján miért ne? A sötét fejedelem nagyon erős, de én még a lányát is legyőztem...

– Persze – mondom könnyed hangon, pedig belül óriási kő van a szívemen. De hazudnom kell neki, csak így tud elengedni. Még ha nekem nehezebb is így.

Hallgatunk, mert elfogyott s mondanivalónk. Tudom, hogy még valamit meg kell tennem. Ha elmegyek, Norbi minden bizonnyal beszélni akar majd Harcossal, aki el fogja mondani az esélyeimet a sötétek fejedelmével szemben. És akkor Norbi utánam akar majd jönni. Ez pedig nem történhet meg.

– Figyelj, Norbi. Amíg távol leszek, Harcostól meg fogsz tudni valamit, amit nem kéne, amit nem szeretném, ha megtudnál. És ha megtudod, akkor utánam akarsz majd jönni, de én ezt nem akarom. Ez az oka annak, amit csinálni fogok. Kitörlöm az emlékezetedet, hogy elfelejts mindent, ami itt elhangzott. De ez csak átmeneti felejtés lesz, visszatérnek ezek a dolgok, ha visszatérek – vagy a holttestemet hozzák vissza, teszem hozzá komoran magamban ­–, mert jogod van tudni mindezt. De addig is nem fogsz emlékezni ezekre, így nem fogod keresni Harcost, amíg elvagyok, és nem tudod meg azt a dolgot. Most pedig csak arra fogsz emlékezni, hogy bocsánatot kértem a múltkori miatt, és utána meséltél nekem Korináról, én pedig neked Bencéről, merthogy Bencével a kapcsolatunk felhőtlen. Szóval az a lényeg, hogy minden rendben van. Korina és közted, Bence és köztem. És köztünk is, Norbi. Szeretjük egymást és ez mindig is így marad.

Amíg elvégzem a bűbájt, Norbi elkerekedett szeme fokozatosan lecsukódik, majd amikor kinyílik, látom, hogy boldogság és az általam elmondott „minden rendben van" hangulat tükröződik benne.

– Hát akkor, majd nemsokára beszélünk, Lili – mondja mosolyogva.

Én is kénytelen vagyok mosolyt erőltetni az arcomra.

– Persze – mondom halkan. Intek egyet, majd kimegyek az ajtón.