Egy idő után futni kezdek. Úgy érzem magam, mintha vízben, egy hatalmas örvényben lennék, bekerültem a gondolataim és Ropi nyugtalanító mondatainak visszhangzó kavalkádjába, tehetetlen vagyok, amíg az örvény valamilyen szerencse folytán ki nem taszít magából.

Szörnyen mérges vagyok Ropira. De miért vagyok ilyen ideges? Miért háborodtam fel? Lehet, hogy megértőbben kellett volna viselkednem vele... Csakhogy erre nem vagyok képes gondolni. Sokkal könnyebb lett volna, ha egyből elmondja. Miért nem mondta el? Állítása szerint félt. Tőlem. És ez engem eléggé bánt. Úgy gondolkodott, hogy neki legyen jó.

Megpróbálom javára fordítani a dolgot, az ő szemszögéből végiggondolva. Tegyük fel, hogy elmondta nekem a felvételi után. Vajon tényleg végigaggódtam volna a nyarat? Ő így gondolta. Már most is ideges vagyok, pedig már van gimije, mennyire lettem volna az, ha akkor tudom meg, amikor még nem volt neki? Ebből a szempontból nem magához igazodott, hanem hozzám. Az is lehet, hogy csak elfelejtett nekem szólni, de ez még bántóbb. Nem, még nem tudok nem haragudni rá.

Kifulladva megállok. Szúr az oldalam és perzsel a tüdőm, annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem. Hirtelen rájövök: fogalmam sincs hova futottam. És hogy még jobb legyen, nem is az ösvényen. Riadtan fordulok körbe–körbe, hátha valahol elkezd ritkásodni az erdő vagy meglátom a város egyik épületének ablakáról visszaverődő napsugarakat, aminek segítségével tájékozódni tudok, de hiába, minden irányban ugyanolyan sűrűn állnak a fák.

Ahogy így forgolódom, az egyik fa mögött meglátok valamit. Valakinek az arcát, akinek a tekintete találkozik az enyémmel. Visszahúzza a fejét a törzs mögé. Nem Ropi az.

– Ki vagy? – kérdezem megremegő hangon, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az illető meghallotta. Válasz mindenesetre nem érkezik. Megismétlem hangosabban.

A valaki kilép a fa mögül. Egy fiú az, alig pár centivel magasabb nálam. Velem egykorú lehet, bár ezt az arcáról nem igazán tudom leolvasni, mert a vonásai egyszerre még gyerekesek és komolyak, felnőttesek is. Szalmaszínű haja van, és sötétkék szeme. Haja a tetején égnek meredezik – nem úgy tűnik, mint aki reggel fésülködött. Bő nadrágot és pólót hord, és hozzám hasonlóan vékony. Teljesen átlagos, semmi figyelemfelkeltő nincs rajta, azonban az egész megjelenése mégis valamiféle titokzatosságot és megfejthetetlenséget sugároz. Ez egyszerre nyugtalanít és kelt biztonságérzetet bennem, valahol mélyen.

– Miért bujkáltál? – kérdezem.

– Nem tudtam, ki vagy – válaszol. A hangja kellemes, nem mély, inkább olyan, mint a langyos tavaszi szellő simogatása.

– És most már tudod?

– Igen.

Meglepetten és halkan nevetem el magam.

– És? Ki vagyok? – Ez olyan, mint valami ostoba találóskérdés, olyan játék, amit csak az óvodában játszanak. Képtelenség, hogy ez az ismeretlen fiú tudja a nevemet.

– Takács Lili.

Megdöbbenek – én ezelőtt még sosem láttam őt. – Mielőtt megkérdezed, honnan tudom, válaszolok is rá – mondja nyugodt hangon.

– Oké – vonok vállat, mert nem mondja rögtön, gondolom a reakciómra vár.

– Sokszor láttalak már.

– Mi? Ez minden? Innen tudod a nevemet? – kérdezem szemöldökráncolva.

– Jó megfigyelő vagyok – jelenti ki, mire felnevetek. Most már felszabadultan és kétségek nélkül. Ez az ismeretlen pillanatok alatt elérte, hogy én, Lili, a bizalmatlan lány nyissak felé.

– Én még sosem láttalak, ez hogy lehet?

– Nem nyíltan figyeltelek, egyszerűen csak szoktalak látni, amikor hazafelé jössz az iskolából.

– Hát oké. – Ez kicsit meglepett, furcsa belegondolni, hogy ez a fiú a fák között áll, amikor hazasétálok, és figyel. Magamra sem ismerek az előítéleteim hiányában, ugyanis még ettől sem bizonytalanodtam el vagy lettem zárkózott vele szemben. – Te tudod, ki vagyok én, de nekem fogalmam sincs róla, hogy te ki vagy, szóval...

– Harcos – szakít félbe. Meglehetősen értetlenül bámulok rá.

– Tessék? Azt hiszem rosszul hallottam.

– Harcos vagyok – ismétli meg.

– Harcos. Ez az igazi neved?

– Nem. De nem tudom, mi az igazi.

– Az hogy lehet?

– Én egy kicsit más vagyok az átlagnál... Legyen elég annyi, hogy még kisgyerekként bevertem a fejem, és elég súlyos emlékezetkiesést szenvedtem, kiesett például a nevem is. A Harcost az oktatóm adta, mert így biztonságosabb...

– Biztonságosabb? És milyen oktató? – kérdezem, mire Harcos lefagy, mintha egyszerre két titkos dolgot is elárult volna. – Iskolai oktató?

– Nem, nem iskolai – válaszolja megfontoltan, de továbbra sem árul el többet. Hát, akkor én sem erőltetem.

– Hova jársz iskolába? – kérdezem, megtörve a kínossá váló csendet.

– Nem ide, ahová te, hanem a városba.

– Értem. És... Milyen? – kérdezem. Erről az jutott eszembe, talán ha mesél róla, tudom, milyen lesz Ropinak. Egy parányi megnyugvást legalább jelentene, ha tudnám, Harcos ott jól érzi magát.

– Igazából jó. Csak sokat kell mennem, mire odaérek – feleli.

– Akkor nem a városban laksz – állapítom meg.

– Nem. Itt a bal oldali erdőben.

– Az erdőben? – kérdezek vissza. Pár perce tartó beszélgetésünk alatt Harcos szinte csak számomra megdöbbentő dolgokkal tudott előrukkolni.

– Igen. Miért, furcsa?

– Őszintén? Eléggé. Az ösvény mellett?

– Nem, bent az erdőben.

Még jobban megdöbbenek.

– És sosem tévedsz el?

– Nem, tudom, merre van az ösvény.

– Nagyon furcsa vagy – mondom halkan, de csodálattal.

– Tudom – mosolyodik el szomorkásan. – Sokan mondták már. És a többség a különcségem miatt nem is nagyon ért meg engem.

– Tessék? Nem, dehogy, nem erről van szó – tiltakozok, meggyőzve, hogy nincsenek előítéleteim. – Mindig kedveltem a különcöket. Én is közéjük tartozom.

Békésen elmosolyodik, én is rámosolygok. Tudja, hogy igazat mondtam, és tényleg megértem őt. Pár pillanatnyi hallgatás után eszembe jut egy mondata.

– Azt mondtad, tudod, merre van az ösvény. Oda tudnál vezetni?

– Persze. Egyáltalán mit keresel itt?

– Komolyan érdekel? – kérdezem reménykedve, érzem, hogy a sok panasz és mondanivaló ki akar szakadni belőlem. Harcos érdeklődve rám pillant és játékosan felhúzza a fél szemöldökét.

– Miért ne?

Nagy levegőt veszek és elmesélem neki. De előtte mesélek neki Ropiról. Majd utána a családomról, Leviről, Norbiról és apáról. És ami engem is megdöbbent, még anyáról sem hallgatok. Nagyon rég beszéltem valakivel ilyen nyíltan az életemről, magamról, így most valósággal dől belőlem a szó, és ez nagyon jól esik. Szükségem volt már valakire, aki meghallgat, és nem csak hogy meghallgat, hanem meg is ért. Harcos nagyon kedves. Bár úgy látom nem szívesen, de ő is beszél az életéről. Tizenöt éves, és a városban egy olyan iskolába jár, ahol hat évtől tizennyolcig lehet járni, elmondása szerint ez az iskola más, mint az enyém. Minden diáknak van egy oktatója, és nem rendeződnek osztályokba, hanem mindenki kettesben tanul az oktatójával. Nem csak elméletet, hanem gyakorlatot is tanulnak, bár erről Harcos nem volt hajlandó többet beszélni. Ilyen iskoláról még életemben nem hallottam, de nagyon érdekesnek találom.

Olyan hosszú ideig beszélgetünk, hogy miután a házunk elé érünk, még fel–alá sétálgatunk az ösvényen. Megtudtam róla sok lényeges és lényegtelen információt is. Kedvenc színe a narancssárga, kedvenc állata a nyúl, és még sok más is, mivel kimondottan állatvédő. Soha nem eszik halat, de nincs allergiája. Csak vizet és teát iszik, azt is ízesítés nélkül, a szénsavas dolgokat és az alkoholt pedig ki nem állhatja. Nem szeret tanulni, de van esze, így jók a jegyei, pont mint nekem. Hobbija a festés, és irtó jó kézügyessége van, meg is mutatta, hogy unalmában legutóbb miket firkálgatott filctollal a kézfejére, a miniatűr madarak egészen lenyűgöztek. És általában csendes, csak a barátainak nyílik meg. És ennek örülök. Mert nekem megnyílt, én pedig kedvelem.

– Hát akkor... Azt hiszem, megyek – mondom, mikor vagy századszorra érünk a házunk elé. De ekkor eszembe jut még valami. – Nem meséltél még a családodról.

Harcos csak néz rám. Olyan hosszan és némán, hogy már én jövök zavarba tőle. Látszólag nem szeretne válaszolni.

– Bocsánat. Úgy látom ez kényes téma...

– Nem, semmi baj. Ez nem titok. Szóval mondtam, hogy beütöttem a fejem. Rájuk sem emlékszem. Ők pedig nem kerestek meg.

– Ó. Nagyon sajnálom – sütöm le a szemem szomorúan. – Nem tudod, hol vannak, és mi van velük?

– Nem. Ha tudnám, akkor sem keresném őket. Ők megtehették volna, megkereshettek volna, mert ők velem ellentétben emlékeznek rám, mégsem tették. Nem akarnak engem – vonja meg a vállát, mintha nem jelentene semmit. Pedig én tudom, hogy igenis rengeteget jelent a családunk valamelyik – Harcos esetében az összes – tagja nélkül felnőni. Úgy érzem, mindjárt meghasad a szívem.

– És nincs testvéred?

– Nem tudom. Ő sem keresett.

Hallgatunk. Neki rosszabb élete van nálam.

– Egyedül élsz? – kérdezem, bár már nem igazán van kedvem a faggatózáshoz.

– Nem. Az oktatómmal.

– Akkor rendes az oktatód.

– Nem is tudod mennyire. Nagyon sokat köszönhetek neki – miközben ezt mondja, a távolba néz, mintha emlékek peregnének a szeme előtt.

– Köszönöm, hogy elmondtad – mondom, és tényleg hálás vagyok. Úgy érzem, tényleg bízik bennem. Mert én száz százalékosan bízom benne.

Mielőtt Harcos elmegy, még elkéri a címemet, hogy tudjon írni nekem. Vonakodás nélkül megadom, teljes mértékben megbízom benne.

Ma szereztem egy új barátot. Csak azt remélem, hogy nem vesztettem egyet.