Egy hete és öt napja beszéltem vele. Ez egy nagyon fontos időszak volt számomra, szó szerint a túlélést, és az erre való felkészülést jelentette. Az elején az oktatóim – most már nyilván nevezhetem így őket, ők tanítottak meg varázsolni – azt mondták, hogy ilyen rövid idő alatt képtelenség a varázslásban járatos boszorkánnyá fejlődni, Vanda egyenesen kiakadt, amikor közöltem, két hetünk van. Nekem viszont plusz motiváció volt, hogy olyat csinálhatok, ami tökéletesen lehetetlen, és amit eddig senki nem csinált meg, sőt, talán senki nem is volt rá képes.

Nekem mégis sikerült. Erre csak akkor döbbentem rá, amikor tegnap délelőtt párbajban legyőztem Vandát. És az volt benne a legmeglepőbb, hogy nem is sok idő alatt. Igaz, erre a párbajra kifejezetten koncentráltam, és nem volt olyan könnyű, de összeszorítottam a fogam és megcsináltam. Az elmúlt időben nem csináltam mást, csak varázsoltam, gyakoroltam és tanultam. Ez annyira igénybe vette a koncentrációmat, hogy minden este nyolc körül, egy szó nélkül, agyilag zokniként feküdtem le, majd minden reggel a nappal együtt keltem, és mentem az udvarra. Azzal biztattam magam, hogy legyek erős, ne adjam fel, csak ezt a napot kell túlélnem, és pihenhetek, kizártam a fejemből azt a gondolatot, hogy holnap ugyanez vár rám.

Viszont van rá bizonyítékom, hogy sikerrel jártak az erőfeszítések, mert elsajátítottam az alakváltó bűbáj megidézését is, ami nem a legegyszerűbb. A tanulásom mellett ugyanis Vandával felváltva változtunk Bencévé, és többé-kevésbé elhitettük Kamilláékkal, hogy minden rendben. Így viszont miattam kezdtek aggódni, de mivel korábban feküdtem és keltem, mint ők, nem volt alkalmuk faggatni. Harcos nem szállt be a színészkedésbe, Vanda emlékvisszahozó varázslataitól esténként ő is olyan fáradt volt, mint én.

Ha már Harcosnál tartunk, folytatom is itt. Bár szerettem volna, mégsem mondhatom el, hogy javult a helyzet, sőt. Továbbra is nagyon, és megváltoztathatatlanul szerelmes vagyok belé. A gyakorlás során bármikor hozzám ért, egy érintéssel megszüntetett körülöttem mindent, és sosem tudtam megmagyarázni neki figyelmem lankadásának miértjét. Még mindig érzem a derekamon a libabőrt, ahol megsimított, és még mindig elpirulok, ha eszembe jut, ahogy súgott valamit a fülembe biztatásként. Vanda mindezt nagyon ferde szemmel nézte – és nem csak azért, mert Harcos közelében nem tudtam koncentrálni –, ugyanis szerinte el kéne neki mondanom, mert tisztességtelen az Harcossal szemben, hogy azt kell hinnie, én még mindig a legjobb barátomként tekintek rá. De nem merem, azzal vége lenne a barátságunknak. Bár annak az én részemről már sajnos vége van. Szerelem lett belőle.

Ha minden igaz, Vanda délután befejezi a műveletet, és visszahozza Harcos emlékeit. Akarom én ismerni Harcos múltját? Akarok én bármit tudni még róla? Csak hogy még jobban szerelmes legyek?

***

Harcos

Nem, nem, nem, nem, nem!! NEM!

Ordítozok a fejemben, ordítozok a valóságban. Ordítok, mert elárultam őt.

Ne, ne, ne, ne, ne, ne!

Egy idő után nem formálok szavakat, artikulálatlanul üvöltök. Túl sok a fájdalom, túl sok, nem bírom elviselni! Nem akarok emlékezni, nem akarom tudni ezeket, nem akarok emlékezni rájuk sem! Miért?! Miért kellett ezt kérnem?! Érzem, hogy fáj, fájok belül, fájok kívül, gyötröm magam.

Már visszatért minden emlék, tudom, hogy nem jön több, de a fájdalom nem akar múlni. Gyűlölöm magam!

Feltápászkodok. Most döbbenek rá, hogy eddig a földön fetrengtem. Egy kicsit kitisztul a fejem, de csak minimálisan, annyira, hogy már nem csak fájni és üvölteni tudok. Elindulok kifelé az ajtón, de csak nehezen találom meg, teljesen homályos a látásom – folynak a könnyeim. Ha valaki most meglát, biztosan azt hiszi, megőrültem. De nem érdekel, nem érdekel más, csak, hogy odaérjek hozzá, mert joga van tudni. Joga van tudni, minél előbb meg kell tudnia! Akkor pedig el kell mennem innen, itt kell hagynom, hogy ne okozhassak több kárt neki.

Nem emlékszem, hogy jutottam ide, de kint vagyok az udvaron és meglátom őt. Meglátom friss, kipirult arcát, intelligens, csillogó szemét, erős, de mégis nőies alakját, az izzadságcseppeket a halántékán, a koncentráló arckifejezését. Nincs találóbb szó erre: gyönyörű. Ez a lány egyszerre erőtől duzzadó és tiszta, ártatlan, akit meg kell védeni. És én a halálba sodortam. Alighogy meglátom, újult erővel tör rám a fájdalom.

***

Lili

– Most csak párbajozunk – mondja Vanda. Délután négykor keresett meg, hogy sikerült a bűbáj, így magára hagyta Harcost gondolkodni. Tudtam, hogy nekem ettől még gyakorolnom kell, és Vanda is támogatta az ötletet.

– Oké – felelem nyugodtan.

– Mindent beleadok – jelenti ki, mintha nem tudnám. Vanda mindig mindenbe mindent belead.

– Oké – ismétlem könnyedén. Nem érzem fáradtnak magamat, reggelente mindig eltűnik belőlem, és friss leszek. Bár szellemileg kicsit az vagyok. Néha úgy érzem, már nem tudok több információt befogadni, holott a varázslatok tanulásához nem kell megjegyezni semmit. De szerintem ez normális, a túlterheltség egyik jele, nem szabad vele foglalkoznom. Ha mindig az előttem álló feladatra összpontosítok, kizárhatom. Ez a feladat éppen a Vandával való párbajozás, amire teljesen készen állok, a reflexeim kihegyezve.

A párbajozás nehezebb minden varázslatnál, hiszen varázslatok sorozatából áll. Nem lehet csak minimális koncentrációval csinálni, mert ha nem figyelsz az ellenfeled minden mozdulatára, minden rezdülésére, akkor könnyen lehet, hogy telibe talál egy bűbájjal.

Ahogy elkezdjük, egyáltalán nem találom furcsának, sem nehéznek, mint első alkalommal Vanda és Harcos párbaját. Igazából olyan, mintha labdáznánk: küld egy átkot, ha kivédem vagy nem talál el, oké, én küldhetem a következőt, vagy ha gyorsabb nálam, akkor egy újabbat ő. Vigyáznom kell, hogy ne lepjen meg egy hamis mozdulattal, vagy egy túl erős, az éppen készített pajzsomon áttörő bűbájjal.

Hopp... Nem állt készen elég gyorsan a pajzsom, csak a szerencsémen múlott, hogy Vanda varázslata a fülem mellett süvített el. Ettől kellően összezavarodik, azt hitte, eltalált. Leengedi a karjait, leáll a védekezése, túl későn fogja fel, hogy mi a helyzet, én pedig nem habozok, telibe találom. Felkiált és hátratántorodik. Nem akartam durva lenni, ugyanazzal a fájdalomkeltő bűbájjal taroltam le, amivel ő akart, csak túlságosan fellelkesültem a lehetőségtől, így egy kicsit erősre sikeredett.

– Te jó ég, bocsánat! – futok oda hozzá.

– Küldhetted volna szelídebben is – néz fel rám a hasát fogva.

– Nem akartam ilyen durva lenni. Bocsánat – ismétlem. – Nagyon fáj?

– Igen – válaszol őszintén, de tudom, hogy túloz.

– Azta! Megint legyőztelek – lelkesedtem.

– Ez valóban pompás – nyögi fájdalmasan, de nem tudom annyira sajnálni, ennél jobban örülök. – Miért pont ezt küldted rám?

– Miért? Szeretnél inkább kiütéseket?

– Tudod, hogy nem ötféle bűbáj létezik. Találhattál volna jobbat! Az ilyeneket tartogasd apámnak – dohog, miközben feltápászkodik.

– Ez jött úgy hirtelen! Nem akartam lekésni a lehetőségről, ha egy pillanattal később varázsolok, simán kivéded. Bocsánat – ismétlem harmadszorra. – Hogy vagy?

– Mondjuk, hogy elmúlt.

– Milyen voltam?

– Durva – mondja gondolkodás nélkül.

– Azon kívül?

– Figyelmetlen – néz rám szigorúan. – Szerencséd, hogy nem találtalak el.

– És azon kívül? – kérlelem.

– Azon kívül... Jó – enyhül meg az arca. – Egész jó.

– Éés? – húzom ki belőle.

– Ha ez a varázslatod nem is ért volna célt, idővel úgyis erősebb lettél volna nálam. Azt hiszem, engem már álmodból keltve is le tudnál győzni.

– Azért ne túlozz – mondom boldogan.

– Te meg ne hazudj. Azt akartad, hogy kimondjam – lát át rajtam, de én csak vigyorgok.

– Bizonyítani tudom, hogy eltaláltalak.

– Na, mutasd.

– Ott egy fekvő Vanda – mutatok a friss hóba, ahol tényleg ott van egy fekvő ember alakja. Felnevet. Ő is többet nevet mostanában. Lehet, hogy jót tettünk egymásnak. Jobban érzem magam a varázslók között, Vandával és Harcossal, mint bármikor életemben. Úgy értem, mint bármikor életemben, mióta meghalt anya... Azért nem ugyanaz.

Ezután gyakorlunk még, és Vanda számára kevésbé fájdalmasan, mint először, de legyőzöm őt minden alkalommal. Már nem lankad többet a figyelmem, koncentrálok. Elfáradok, de jól érzem magam.

Este hat körül, mikor elkezd sötétedni, Harcos lép ki az udvarra, számomra teljesen ismeretlen állapotban. Esetlenül és dülöngélve közeledik hozzánk, és valahogy olyan hatást kelt, mintha nem tudná, mit csináljon magával: elfusson vagy ne. Már a megjelenéséből sugárzik az idegesség, de a szeme... Nem a könnyeire gondolok, amelyek az egész arcát áztatják, hanem a tekintetére. Ahogy rám néz, abból tudom meg, hogy baj van.

– Mi történt? – kérdezem azonnal, bár a választ nem akarom hallani. Szinte rettegek tőle.

– Te sem emlékszel rám, ugye? – kérdezi minden bevezetés nélkül. Természetesen fogalmam sincs, miről beszél.

– Mi van?

– Nem nyáron találkoztunk először.

– Micsoda?

– Hanem hét éves korodban. Egy évvel anyukád halála után.

– Mi... – kérdezném újra.

– Ne kérdezz! – szakít félbe. – Csak hallgass meg! Neked jogod van tudni.

– Jó – egyezek bele tehetetlenül. Megpróbálom lecsillapítani magam, lehet, hogy nincs is baj. Csak el szeretne valamit mondani.

– Hét éves voltál és nyár volt, egyedül csatangoltál, mint most nyáron is, én pedig rád találtam. Minden értelemben. Kisgyerekek voltunk még, mégis megtaláltuk egymásban azt az személyt, akit már régóta kerestünk. Legjobb barátok voltunk, de az más volt, nem titkolóztam, elmondtam neked mindent a varázslatról, és hogy varázsló vagyok. Miután közölted, hogy te is az akarsz lenni, csak nevettem és megígértem, hogy az leszel, ekkor még nem tudtam, hogy valóban boszorkány is vagy.

Eközben a sötét fejedelemnek jósoltak valamit. A jóslatban rövid leírással egy lány szerepel, aki majd egy nap olyan erős és tiszta varázserővel rendelkezik majd, amivel legyőzheti a sötéteket. Titokban akarták tartani a jóslatot, a szüleim is csak egy kémkedő ismerősüktől tudtak róla, én pedig egyáltalán nem is hallottam a létezését. A sötét fejedelem elküldte az embereit mindenfelé, többek között felénk is. Reménytelen próbálkozásnak látszott, mégis mennyi volt az esélye, hogy eléri a célját, és pont rátalálnak a jóslat alanyára? Nullához közeli, mégis megtörtént.

Szokás szerint éppen veled töltöttem az időmet, majd amikor hazaértem, elmeséltelek a szüleimnek. Beszélgettünk rólad, és ahogy egyre többet mondtam, anyáék egyre csendesebbek lettek. Végül anya keze egyszer csak megállt a levegőben és azt mondta apának: ő az. Először apa megdöbbent, majd rémülten körülnézett – épp mintha attól tartana, hogy valaki hallgatózik – és nagyon ideges lett. Utána végig ez járt a fejemben.

Másnap ezen gondolkodva mentem iskolába, amikor is találkoztam egy férfival, semmi különleges nem volt benne, a csupa fekete ruháit leszámítva persze. Utólag már tudom, hogy miért futottunk össze: anyáék kém ismerősei lebuktak, ki tudtak szedni belőlük információkat, ezáltal gyanúba keveredtek a szüleim is. Mi sem egyszerűbb, mint a fiukkal felvenni a kapcsolatot. A férfi megkérdezte, hogy mi bajom van, mi az, ami miatt szomorkodom. Naiv voltam és kisgyerek, képtelen voltam a gondokat magamban tartani, így... Elmeséltem neki. Elmeséltelek neki téged, mert nem tudtam az átkozott jóslatról!

Még aznap este feketébe öltözött férfiak rontottak be a házunkba. – Hirtelen abbahagyja a mesélést, mintha az emlék szörnyűségével viaskodna. – Mindhármunkat elvittek magukkal, a sötét fejedelemhez kerültünk. Kihallgatott minket. Vagyis inkább megkínzott... – elcsuklik a hangja. A kezét ökölbe szorítva próbál úrrá lenni magán. – Az az ember kínozta a szüleimet! – fakad ki hirtelen. Megrémülök a hangerőtől, főleg az eddigi halk beszéd után. A legerősebb érzelmek, amik bennem munkálnak, mégis a sajnálat és a részvét, a szemembe könnyek gyűlnek Harcos fájdalmától. Késztetést érzek, hogy azon nyomban odarohanjak hozzá és megnyugtassam. De nem teszem, azzal teszek legtöbbet, ha meghallgatom. – Kínozta őket, hogy megtudja tőlem, ki vagy és hol vagy! Lili, én... Annyira nagyon sajnálom. – Újabb könnyek kezdenek lefolyni az arcán. – Én nem akartam... De látni, hogy mit művel a szüleimmel feldolgozhatatlan volt. Elmondtam neki. Mindent, amit csak tudtam rólad, részletesen elmeséltem, kitálaltam neki mindent.

Tessék, megkaptátok a kérdésetekre a választ. A sötét fejedelem onnan tud rólad, és azért akar megölni, mert én elárultalak neki. Elárultam a legjobb barátomat. – Meg szeretnék szólalni, de nem hagyja. – És tudod mi az egészben a legszemetebb? Hiába áldoztalak fel téged, nem volt miért. Ugyanis megölte a szüleimet. – Az arca kifejezéstelenné válik, de a könnyek továbbra is áztatják. – Azután engem elengedett. És a kegyességére fogta. Hát persze, milyen könyörületes megoldás: Gyerünk, fiam nem öllek meg, elmehetsz meghalni a bűntudatban, amiért elárultad a legjobb barátodat, amire nem volt okod. Tényleg meg is haltam volna a bűntudattól, ha nincs az oktatóm. Ő kitörölte az emlékeimet, különben nem tudom elviselni a fájdalmat. A te emlékeidet nem törölte ki, sem a múltadat, csak engem és a varázslat létezésének tudatát belőle. Utóbbit azért, hogy ne félelemben teljenek a napjaid, engem pedig azért, mert megkértem rá. Nem akartam, hogy keress. Nem bírtam elviselni, hogy ezt tettem veled.

Ezzel úgy látszik, befejezte. Lehajtott fejjel áll, de a tekintetéből látom, hogy nem a havas földet nézi, emlékek peregnek le a szeme előtt. Odalépek hozzá és óvatosan megérintem a karját. A vártnál hevesebben reagál: egy hirtelen mozdulattal leráz magáról és hátraugrik.

– Ne érj hozzám! Jobb, ha távol maradsz, csak ártani tudok neked.

Elkerekedett szemmel nézek rá. Hátrál egy lépést, majd még kettőt. Egyfolytában távolodik, minden értelemben. El akar távolodni tőlem, el akar futni, ki az életemből. Fellángol bennem harag.

– Tudod te, milyen nevetséges dolgot mondtál?! – förmedek rá. – Ezt egy reményveszett, gyenge alak mondatja veled...

– Igen, Lili, ez vagyok én. Egy reményveszett, gyenge alak, akitől jobb távol maradnod. Tessék, most is bántottalak.

– Ez nevetséges, nem bántottál!

– De igen, hiszen sírsz!

Észre sem vettem a könnyeimet. Nem érdekel, nem törlöm le őket. Mérges vagyok és most betelt a pohár. Nem fogok titkolózni.

– Meghallgattalak, most te hallgatsz meg engem! Ezt meg neked van jogod tudni!

– Szerintem meg éppen eleget voltam a közeledben...

– Te teljesen bolond vagy?!

– Igen, ez lehet...

– Tudod, mit jelentenek ezek a könnyek? – folytatom, nem törődve vele. – Azt, hogy sajnálom! De nem azt, hogy megtudta, ki vagyok, hanem azt, hogy nem tudsz úgy nézni rám, mint régen! Egyáltalán sehogy nem nézel rám, mert félsz, hogy a tekinteteddel bánthatsz. Én téged sajnállak, a szüleidet, és hogy ennyi fájdalomban volt részed. Tudod, mit jelent nekem az, ami miatt ennyire bűntudatod van? Semmit! Tökéletesen nem érdekel, hogy kitől tudta meg a fejedelem a létezésem. Megtudta és kész, tehetek ellene? Azzal okozol fájdalmat, hogy így viselkedsz velem. Tudod milyen rossz érzés látni, hogy undorodsz tőlem?

És ha már itt tartunk... – Egy pillanatra megállok, elgondolkodom, hogy megéri-e belevágnom. Aztán már ez sem izgat, készen állok rá, hogy elmondjak mindent, és szabadjára engedem az érzéseimet.  – Tudod te, milyen érzés szerelmesnek lenni? Nem, persze, hogy nem tudod. Nem tudod, milyen érzés olyat szeretni, akit sose kaphatsz meg! Nem tudod milyen érzés, amikor rád néz, és neked le kell sütnöd a szemed, hogy el ne áruld magad. Nem tudod, milyen érzés titkolni előle, úgy, hogy hatalmába kerít a tekintete, és lebénít az érintése. Nem tudod, milyen érzés azért titkolni, hogy ne hulljon szét a barátságotok, esetleg szívességből vagy szánalomból mégis veled maradjon! Nem tudod, milyen érzés, amikor az egész testedet átjárja a félelem, attól tartva, hogy meg fog halni! Nem tudod, milyen érzés nap, mint nap küzdeni önmagaddal, és megpróbálni kiirtani magadból valamit, ami veled született, és ami hozzád tartozik! Fogalmad sincs, milyen érzés, amikor tudod, hogy sohasem fog úgy érezni irántad, ahogyan szeretnéd. Nekem elhiheted: Én az átlagembernél több dolgot sajnáltam életemben, kezdve anya halálával. Igaz, küzdöttem ellene, de egy valamit soha nem sajnáltam, és soha nem is fogok. Nem sajnálom, hogy szeretlek, Harcos! – kiabálom.

Végre őszintén beszéltem. Végre elmondtam. Annyi érzelem kavarog bennem, annyi düh, annyi bánat, annyi öröm, annyi kétségbeesés, annyi elszántság, annyi megkönnyebbülés, annyi szeretet, és olyan mennyiségű szerelem, hogy nem tudom melyiktől, de sírok. Sírok, mert dühös vagyok, hogy távol akar lenni tőlem, sírok, mert szomorú vagyok, hogy ezzel vége a barátságunknak. Sírok, mert örülök, hogy végre abbahagytam a küzdést magammal, és beismertem, hogy szeretem, sírok, mert kétségbe vagyok esve, hogy elveszíthetem. Sírok, mert elszánt vagyok mindenre, hogy itt tartsam, sírok, mert megkönnyebbültem, hogy tudja, végre tudja, és sírok, mert szeretem őt.

***

Harcos

– Nem sajnálom, hogy szeretlek, Harcos! – kiabálja Lili.

Annyi érzelem munkál bennem, hogy képtelen vagyok fékezni a könnyeket. Abbahagyom a hátrálást, nem megyek sehová. Nem megyek sehová, már tudom, hogy akkor okozok neki fájdalmat, ha elmegyek. Nem szabad több szót fecsérelni, akár egy másodpercet sem, az egyetlen vágyam, hogy a karjaimban tarthassam és letörölhessem a könnyeket az arcáról. Mialatt ez eljut a tudatomba, rájövök, hogy a testem már régóta tudta ezt. És most, miközben gondolkodom, a testem már cselekszik.

***

Lili

Harcos kereken két másodpercet habozik, majd elindul felém. Én meg felé. Ahogy egymáshoz érünk, nem várunk egy pillanatig sem, az eszünk és az elménk összehangoltan tudják, mit kell tennünk. Úgy csókol meg, mintha már régóta várna erre, rám, és én úgy csókolom vissza, hogy kétsége se lehessen afelől, hogy mit érzek. Olyan szorosan tartja a derekamat, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetnék. De nem fogok eltűnni, nem akarok, őt akarom. Az jár a fejemben, hogy szeret engem, de vajon mióta? És én mióta szeretem őt? Aztán hirtelen még a gondolataim is elvesznek. Ahogy a keze végigsimít a derekamon. Ahogy belemászik az orromba az imádnivaló Harcos-illata. Ahogy az ujjaim alatt érzem a selymes, szőke haját. Ahogy az ajkaimon érzem az ő meleg, puha ajkait és elveszek a csókokban, amiket kapok tőle...

Szeretem. Mindennél és mindenkinél jobban ezen a világon.

Végül kinyitom a szemem, a homlokomat az övének támasztva nézem a csukott szemét.

– De igen, pontosan tudom, milyen érzés – suttogja, engem pedig határtalan boldogság tölt el. Halkan felnevetek, de a sírástól végül inkább csuklásszerű hang jön ki a számon. Ő is felnevet, és még jobban magához húz. A fejemet a vállába fúrom, még ha ezzel egy kicsit össze is könnyezem. – Szeretlek.

– Én is – felelem.

– Ez undorítóan romantikus – szólal meg egy hang a hátunk mögött, ami valahogy nem illik ebbe a pillanatba. Hátranézek – de közben a világért sem engedném el Harcost –, és meglátom szegény Vandát, aki Harcos megjelenésével el is lett felejtve. Unottan mondta, de látom rajta, hogy örül. – A két elkeseredett szerelmes egymásra talál.

– Két szerelmes? – vonom fel a szemöldököm.

– Várj... – kezdi Harcos ugyanilyen zavartan. – Ezek szerint te tudtad, hogy Lili szerelmes.

– Te mindvégig tudtad, hogy Harcos szerelmes? Egész végig tudtad, és egy szót sem szóltál róla nekem?! – förmedek rá Vandára, és elengedve Harcost teszek egy lépést felé. A könnyeim azon nyomban felszáradnak.

– Ja – vonja meg a vállát, nekem meg tátva marad a szám. – Már akkor sejtettem, amikor ti még csak barátokként gondoltatok egymásra, amikor pedig Harcos előhívta a képességeidet, biztos lettem benne.

– Tudtad, és nem tettél semmit? Egy mondattal elintézhettél volna mindent!

– Nem az én dolgom volt. Néha már fájt látni a szenvedésetelet, de hagynom kellett, hadd oldja meg az idő és ti. Vagyis inkább csak az idő. Ti nem tudtátok megoldani.

– Hé, álljunk csak meg! – szólok közbe. – Ugye tudod, hogy azért derült ki minden az imént, mert bevallottam, hogy szerelmes vagyok belé?

– Csak a szituáció hozta így. Normál körülmények között nem mondtál volna semmit.

– Nem igaz!

– Hé, mindegy, miért. De megtörtént – mondja Harcos békítően. Elmosolyodom és közelebb húzódom hozzá.

– Ismétlem, ez undorító. Hivatalosan is ti vagytok a rózsaszín világban élő álompár, akik mindenben egyetértenek, még ha körülöttük a világ nem is csak napfény és szivárvány.

– Hogy mindenben egyetértenénk? – tűnődött Harcos. – Hát nem tudom, Lili nem arról híres, hogy könnyen meggyőzhető.

Mosolyogva vállat vonok, Harcos megfogja a kezem, Vanda pedig unottan felsóhajt.

Már rég besötétedett, és elkezd szállingózni hó, így közös megegyezés alapján elindulunk befelé. Mielőtt belépünk az ajtón, még egyszer hátranézek a friss porhóval borított udvarra. Úgy érzem, más emberként lépek be az épületbe, mint kijöttem onnan. A kétségbeesett szerelem elmúlt, egy nagyon is reményteli szerelem vette át bennem a vezető szerepet. Fáradt, de annál boldogabb sóhaj szakad ki belőlem, mielőtt Harcost átkarolva belépünk a suliba.