Fáj a fejem, így a ma délelőtt tartandó varázslás elmarad. Hiába mondtam, hogy jól vagyok, Vanda és Harcos szerint csak tiszta fejjel tudok bűbájt létrehozni, így ma szabad napunk van. Illetve csak nekem, Vanda ugyanis megígérte Harcosnak, hogy vissza tudja hozni az emlékeit, ebben mesterkednek jelenleg.

A délelőttömet teljesen magányosan töltöm az udvaron, de jólesik a magány, végig tudom gondolni az elmúlt pár nap történéseit, mert valljuk be, nem minden napi események voltak. Még jól is jön, hogy nem kell Harcos közelében lennem. Apropó, Harcos... Egy dolgot nem szeretnék végiggondolni, mégpedig a Harcossal kapcsolatos dolgokat. Igyekszem elterelni a gondolataimat róla, és mondanám, hogy sikerrel járok, de ez csak részben lenne igaz. Bár csak néha látom magam előtt a jól ismert sötétkék szempárt, attól még ezen alkalmakkor a szívem kétszeres gyorsasággal dübörög a mellkasomban, és különben sem változtatok semmin azzal, ha nem gondolok rá. Nem kerülhetem örökké, hiszen ő tanít varázsolni, ha pedig ott van mellettem, akkor teljesen mindegy, hányszor jutott eszembe. Volt és van néhány pillanat, amikor tudok úgy nézni rá, mint régen, legjobb barátomként, de ezekből a pillanatokból egyre kevesebb van. Úgy döntöttem, nem mondom el neki. Próbálok úgy viselkedni, ahogyan eddig, hogy átlát–e rajtam, nem tudom. Ismer, szóval van rá esély.

Az ebédlőbe érve sóhajtással fogadom a hirtelen jött meleg levegőt, az ebéd illatától pedig megkordul a hasam. Tétován álldogálok egy darabig az ajtóban, közben Kamilláék asztalát méregetem, a társaságot, amiben az utóbbi időben igen kevés időt töltöttem, a barátaimat, akikkel pár nap alatt barátságot próbára tevő mértékben eltávolodtunk. Lassan odasétálok az asztalukhoz.

– Szia! – köszön Kamilla döbbenten, amikor meglát, még az evőeszközeit is leteszi. – Te meg hol jártál?

– És tegnap? – érdeklődik Luca.

– Csak nem Bencével voltál?

Hű. Nem is gondoltam rá, hogy fogom kimagyarázni magam náluk. Pedig gyorsan ki kéne találnom valamit. Egy ideig még záporoznak a kérdések, aztán elhallgatnak, hogy szóhoz juthassak.

– Hát... – kezdem szaggatottan. – Tudjátok, mi... Bencével szakítottunk – nyögöm ki.

– Tessék? – kerekedik el Aliz szeme.

– De mikor? – kérdezi Bernadett elkeseredve.

– Még a bál estéjén – válaszolom lesütött szemmel.

– De hát miért? – kérdezi Kamilla, a tekintetéből csak úgy süt a szomorúság. Nyilván nem tudhatja, hogy azóta már újra megtalált a szerelem...

– Lili! – szólít meg valaki hátulról. Megfordulva szembetalálom magam Gergővel. Azzal a Gergővel, aki Bence legjobb barátja... – Nem tudod, hol van Bence?

Ettől tartottam.

– Ööö... Én nem... Most épp nem tudom, hol van.

– És mikor láttad utoljára?

– Hát... Nem olyan rég...

– Eltűnt! Egyszerűen eltűnt, senki nem tudja, hol van. Jelentettem az igazgatónőnek, de ő azt hiszem, teljesen megőrült, mert szinte tudomást sem vett arról, amit mondtam – meséli, az aggodalomtól ráncba szalad a homloka.

– Izé... Bence most nem tud itt lenni...

Ekkor meglátom Vandát az ebédlő ajtajában, és hivatalosan is bevésődik az emlékezetemben, mint életmentő. – Majd később jövök – pattanok fel, szinte rohanok az ajtóhoz, és Vanda karját megragadva kihúzom magammal az ebédlőből.

– Mi a francért rángatsz? – kérdezi összeráncolt szemöldökkel, a körülményekhez képest nyugodtan.

– Baj van! – toporgok idegesen. – Hogy magyarázzam ki Bence eltűnését, ha fogva tartod?

– Istenem – sóhajt Vanda. – Hogy lehettél ilyen hülye, hogy odamentél hozzájuk? Meg sem fordult a fejedben, hogy talán kérdezni fognak dolgokat?

– Nem gondoltam rá, sajnálom! De most mit tegyek? – kérdezem kétségbeesve, látva, hogy Vanda dühös.

– Megoldjuk – sóhajt egy újabbat. – Gyere, menjünk!

– Hova?

Nem válaszol, csak szélsebesen szeli a folyosókat és lépcsőket. Alig bírom követni. Miután rájövök, hova megyünk, megtorpanok.

– Én ide nem megyek be – cövekelek le az ajtó mellett. Vanda mélyet sóhajt és értetlenül néz rám.

– Erre tényleg nincs időnk – jelenti ki, majd beránt magával.

Bence az érkezésünkre felkapja a fejét, majd amikor megismer minket – pontosabban engem –, gúny és elégedettség ül ki az arcára. Na meg persze az az idegesítő, undok mosolya. A számat – túlságosan erősen – beharapva állok Vanda mellett, várva, hogy történjen valami. Bence kinyitja a száját, hogy "üdvözöljön" minket, de Vanda indulatosan beléfojtja a szót.

– Na, jó – tapsol egyet, jelezve, hogy hogy egyáltalán nincs sok ideje, amennyi van, azt pedig nem Bencére fogja pazarolni. – Nem érdekel milyen nehéz a felfogásod, egyszer mondom el, te meg tudomásul veszed.

– Nem értem, miért szükséges...

– Befogod – vág közbe Vanda. Nem parancsként, csupán tényként mondta, a hangsúlyától Bence mégis engedelmeskedik. Bármennyire is próbálja titkolni, tisztán kiül a megdöbbenés az arcára. Biztos azt gondolta, Vanda is olyan kedves lesz vele, mint én, csak mert hasonlítunk. Ettől valahogy felvidulok, és magamban biztatom Vandát, hogy adjon csak még nagyobb okot a megdöbbenésre. – Szóval. Az van, hogy ő – mutat rám – veszélyes helyzetben van, így te – fordul újra felé – mindent meg fogsz tenni, hogy segíts neki. Szépen elmész a barátaidhoz, mármint Bence volt barátaihoz, jó fiú leszel, elhiteted velük, hogy nincs semmi baj, beadsz nekik valamit, ami magyarázatot ad az eltűnésedre. Ennyi a feladatod. Csinálni, amit eddig. Színészkedni.

Bence egy ideig hallgat. Eddig nem tűnt fel, de lehet, hogy mégis nehéz a felfogása, még mindig csodálkozva nézi Vandát. Ettől valahogy röhöghetnékem támad, de aztán eszembe jut, hogy milyen szorult helyzetben is vagyok. Még jobban beharapom a számat, annyira, hogy nemsokára megérzem az enyhe fémes ízt.

– Szóval ezt meg kell csinálnom – vonja le a következtetést Bence.

– Igen – vágja rá Vanda, és én is bólintok. A kezem ökölben, a tenyerem izzad.

– Nem – közli végül egyszerűen.

– Hogy? – kérdezek vissza döbbenten.

– Ebben az a legjobb, hogy nem kényszeríthettek – mondja vigyorogva. – Nem fogok nektek szívességet tenni. Ha pedig mégis kényszerítenétek, akkor bántom őket.

– De aljas féreg vagy te! – csattanok fel, mérgemben még jobban szorítva az ujjaimat, mire elröhögi magát.

– Egy aljas féreg, akit szerettél... – kezdi, én pedig teljesen zavarba jövök. Folytatná is a piszkálásomat, de Vanda nemes egyszerűséggel pofon vágja.

– Nem találkozol többet az apáddal, nem tudsz neki információt szállítani, és mi le fogjuk győzni – sziszegi Bence arcába. – Menjünk innen – mondja nekem, megragadja a karomat, és ahogy befelé, kifelé is rángat magával. Tudom, nincs megoldva a probléma, de a terem fojtogatása után a folyosói hűvös levegőtől megkönnyebbülök. Bár lehet, hogy nem is a levegő teszi. Talán csak örülök, hogy elhagyhatok egy olyan termet, amiben egy ilyen ember ül.

– És most mi lesz? – kérdezem rögtön.

– Nekem mindig van egy B tervem – mondja, mire meglepetés nélkül nézek rá. Vandától nem is vártam mást: a pillanat töredéke alatt képes felállítani egy harmadik, vagy akár negyedik stratégiát. Nem akarok olyan előéletet élni, ami kiváltja ezt az állandó éber, védekező és veszélyelhárító hajlamot, de mindenesetre csodálom. – Csak a B tervvel az a gond, hogy gyengébb és kockázatosabb, mint az A terv.

– És mi lenne az?

– Felveszem Bence alakját és én hitetem el velük.

– Ez nem rossz ötlet. Biztos, hogy elhiteted velük – mondom Vanda színészi és hazudó képességeire célozva. Halványan elmosolyodik.

– Ebben én sem kételkedek. De az alakváltás nagyon nehéz, főleg ha másik emberré szeretnél válni. Kisebb termetű állatokká nem nehéz naponta többször átváltozni, de egy emberré... Elfáradnék, és nem tudnálak tanítani.

– És nem bírnád? – kérdezem.

– Egyedül nem. Ezenkívül... Furcsa, hogy ezt kell mondanom a testvéremre, de én nem ismerem Bencét.

Hát, én sem, válaszolok sötéten magamban, mert ki tudja, mi volt igaz abból, amit megismertem belőle. Ekkor beugrik valami. Nem kell, hogy az igazi oldalát ismerjem, elég, ha azt, amit a barátai előtt mutat. És azt hiszem, azt nálam nem ismeri jobban senki.

– És ha nem egyedül csinálnád? Bírnád?

– Harcosra gondolsz? Neki most elég baja van, tudod, az emlékek...

– Nem, nem Harcosra gondoltam.

Vanda egyből tudja, mire gondolok, de hitetlenül néz rám.

– Tudod te, mennyit kell tanulni az alakváltáshoz?

– Igen, sejtem. Nekem pedig van időm tanulni.

– Nem szeretnélek belekényszeríteni. Inkább hagyjuk.

– Vanda, hagyd már ezt abba! Mindenről le kell mondanom miattad, amiben van egy kis izgalom! Nem. Vagyok. Veszélyben. Ők emberek, nem bánthatnak. Így nem csak megtanulom a varázslatot, hanem alkalmazni is tudom, vagyis ez külön motiváció. Apád legyőzésén kívül végre van egy célom, ami közelebb van, és amiért érdemes dolgozni. Légy szíves, hagyd végre, hogy én döntsek, úgy, ahogy szeretnék, és ne tilts el gondolkodás nélkül valamitől, ami érdekel! – fakadok ki. Nem akartam Vandára zúdítani mindent, de kifejezetten utálom, ha anyáskodnak felettem. Vanda szerencsére nem veszi sértésnek. Csak pár másodpercig gondolkodik – bár lehet, hogy számára ez több fontos döntésre elég –, úgy érzem, végre meggyőztem, végre megnyertem egyet a kettőnk közötti sok csatából.

– Jó, talán lehetséges. De akkor ma is gyakorolsz.

A győzelem édes íze és érzése jár át. Valahogy mindenki olyan könnyű ellenfélnek tart, csupán azért mert vékony vagyok. Pont olyannak, aki tökéletesen jelentéktelen, akin simán át lehet gázolni, meg lehet győzni. De ki mondta, hogy egy kicsi, vékony ember nem lehet izmos? Nem lehet akaraterős? Nem lehet kőkemény?

De ahogy ránézek Vandára, megbizonyosodom róla: ő soha nem tartozott azok közé, akik jelentéktelen ellenfélnek tartanak. Elismerést látok a szemében, és azt, hogy igazam van. Mintha kitalálná a gondolatomat, a vállamra ejti a kezét.

– Igazad van. Nem vagy gyenge, meg tudod állni a helyed – sóhajtja. – Tudom, hogy nem kellene állandóan megvédenem téged, és tudom, hogy erős vagy. De... nem akarom, hogy bajod essen. Féltelek. – Vandától ilyet hallhatok? Úgy érzem, megtiszteltetés ért. De nem viccelhetem el a dolgot, egyszerűen azért, mert nem vicces. Nem haragudhatok rá többé azért, mert meg akar védeni. Nem azért nem akar megengedni nekem dolgokat, hogy irányíthasson valakit, hanem azért, mert félt engem. És be kell vallanom, az utóbbi időben Vandával közelebb kerültünk egymáshoz, az én utálatom is nyomtalanul eltűnt, Vanda pedig fontos lett számomra. Azt mondják, amikor barátságot kötünk valakivel, egy kést adunk a kezébe. Az már csak rajta múlik, hogy megvéd vagy hátba szúr vele. Én teljes nyugalommal adtam ezt a kést Vanda kezébe.

– Köszönöm – válaszolom halkan és halványan rámosolygok.

– Szóljunk Harcosnak – mondja, és együtt indulunk el.

***

– Pajzsbűbáj – jelenti ki Vanda, és úgy tűnik ezzel el is mondta, amit akart. Nem értetlenkedem, nincs szükségem további információra, világos mit kell tennem. Bólintok és Harcos korábbi tanácsát követve behunyom a szemem. Most más, mint legutóbb, mikor még nem volt varázserőm, és azt sem tudtam, mit csináljak, jelenleg teljesen céltudatos vagyok. Tegnap kaptam egy utasítást: képzeljek el egy pajzsot. Menni fog. A következő pillanatban már látom is. Majd még egy pillanattal később már azt, hogy túlnő rajtam. Egy ideig még hagyom, hadd vegyen körül ez a csodálatos burok, majd kinyitom a szemem. Vanda és Harcos mindketten elégedetten mosolyognak.

– Éreztétek? – kérdezem.

– Persze. Nagyszerűen csinálod – mosolyog Harcos. – Az erő, ami benned van... Nagyon sokat ígér.

– Próbáljuk meg még egyszer. Küldök rád egy bűbájt, de a feladatod ugyanaz – mondja Vanda, én pedig még a siker hatása alatt állva nem gondolkodok, így rögtön beleegyezem.

Ismét behunyom a szemem, látom magamon túl a pajzsot. Gyerekjáték. Aztán a következő pillanatban kipattan a szemem, ahogy meghallom a felém süvítő bűbájt. Az ösztöneim mentenek meg: az utolsó pillanatban ugrok félre, a bűbáj pedig átszáguld a pajzsom hűlt helyén, amelynek már nyoma sincs.

– Ez meg mi volt? – kérdezem emelt hangon, kerek szemekkel fordulok Vanda felé.

– Egy egyszerű fájdalmat okozó varázslat – feleli Vanda megdöbbenve a heves reakciómon.

– De jött felém!

– Ha nem ugrasz el, akkor még oda is ér.

– De eltalált volna! – vitatkozok tovább.

– Nem. Ha nem ijedsz meg, akkor a pajzsnak ütközik.

– Én ezt nem tudom megcsinálni. Megpróbáltam, senki nem mondhatja, hogy nem. De nekem ez nem megy.

– Ugyan már, Lili – mondja Harcos. – Már megcsináltad. A bűbájoddal semmi gond nincs, csak ki akarjuk próbálni, neked csak az a dolgod, mint eddig. Ügyes vagy. Legyél bátor is. – Nem lettem meggyőzve. Emlékeim szerint Harcosnak találkozásunk óta először nem sikerült meggyőznie. – Nem kell elugranod. Próbálj meg nem megijedni, a pajzs pedig meg fog védeni.

Továbbra is félve csukom be a szemem. A pajzsbűbáj megidézése – amivel továbbra sincs gond – után erősen összeszorítom a fogam, és elhatározom, hogy nem mozdulok a jelenlegi helyemről. Ez mind szép és jó, csak az a bökkenő, hogy a kemény elhatározás és az aggódás közben szertefoszlott a pajzsbűbájom, így teljesen mindegy, hogy elmozdulok–e, mert a következő pillanatban leterít Vanda bűbája. A földön fekve tapogatom a sajgó vállamat, plusz a sajgó tüdőmet, amibe az esés után épp vissza szeretne térni a levegő, de nem nagyon jár sikerrel.

– Cáfoljátok meg – nyöszörgöm –, de mintha épp az imént letarolt volna egy varázslat.

Ez olyan hihetetlenül hangzik, hogy a – továbbra sem múló – fájdalom ellenére elnevetem magam. Egy héttel ezelőtt még azt hittem, normális életem van, és ha akkor mondja valaki, milyen szürreális világban élek, biztosan nem hiszek neki.

Végül annyiszor gyakoroljuk a pajzsbűbájt, hogy miután egyszer tényleg megvéd egy átoktól – jó sok fájdalmat követően –, végig sikerül, amíg abba nem hagyjuk a gyakorlást. Sőt, még egy egyszerűbb támadó átkot is megtanulok utána. Amikor már tényleg jól megy, Vanda variálni kezd, nyitott szemmel kell varázsolnom, és úgy eltalálnom őt, hogy már nem álló célpontra célzok, tehát mozog. Ha jól megy, egyre gyorsabban mozog.

A gyakorlás végére kipirulok, teljesen átizzadtam a pólómat, de mindez jólesik, frissnek érzem magam tőle. Sőt, erősnek is. Csak akkor érzem meg az igazi fáradtságot, amikor a szobánkban lehuppanok az ágyamra. Nem csak az elmém fáradt, hanem az összes izmom is Vanda kergetésétől.

Egyedül vagyok: a többi lány nem tudom, hol van, de nem is bánom. Nincs szükségem a kíváncsiskodó kérdéseikre. Sőt, még azt is fontolóra veszem, hogy átmegyek másik szobába aludni, de ezt végül elvetem, nem akarom idegenekkel tölteni az éjszakákat. Vanda pedig Harcos emlékeinek visszahozására törekszik, ő ezért nincs itt. Azt mondta, ez egy bonyolult bűbáj és több részből áll, így eltart egy darabig, mire sikerrel járnak.

A jóleső egyedüllétem véget ér, amikor nyílik az ajtó. Összeszorul a torkom, bosszúsan veszem tudomásul, hogy átragadt rám Vanda paranoiája. Ekkor belép... Fenyvesi Korina.

– Mit akarsz? Nincs itt Norbi – mondom, vagy inkább dörrenek rá ellenségesen. És Bence sincs itt, sőt még az a valaki sem, akivel éppen jársz, teszem hozzá magamban, de végül csak ezt mondom: – Ha egyáltalán még tart a kapcsolatotok.

– Szia, éppen téged kereslek – válaszolja mosolygósan, figyelmen kívül hagyva a köszöntőmet.

– Miért, mit akarsz? – ismétlem meg türelmetlenül.

– Csak beszélgetni veled.

– Miért?

– Kissé zavar ez az ellenséges és vallató hangnem. Már ha nem veszed zokon – jegyzi meg, látszólag kezdi bosszantani a viselkedésem.

Gúnyosan elmosolyodom.

– Nem fogok veled könnyedén cseverészni az időjárásról.

– Nem az időjárásról van szó. Hanem a bátyádról – fonja össze a karjait maga előtt. A tekintetét fogva tartva leutánozom a mozdulatot.

– Erről végképp nem beszélek veled. Sem kedvesen, sem máshogy.

– Igen, gondoltam. És ezt szeretném kérdezni: Mi okod van rá, hogy utálj?

– Ezt találd ki magad. Ha te nem mész el innen, megyek én – jelentem ki, feltápászkodom, és az ajtóhoz megyek.

– Várj már! – szól utánam mérgesen. – Nem csak játszok Norbival!

– Ó, hát persze, hogy nem! – pördülök meg indulatosan. – Te a hosszú és tartós kapcsolataidról vagy híres, nem arról, hogy minden fiút két nap után megunsz. Csodálom, hogy Norbit még nem dobtad! – Fenyegetően közelebb lépek hozzá. – Csakhogy Norbi más, mint a többi egoista, akivel jártál. Vannak érzései, elhiszi, hogy szereted, és belebetegszik, ha eldobod. És nekem nincs kedvem végignézni, ahogy összetöröd a bátyám szívét, úgyhogy nagyon megkérlek, hagyj ki engem ebből!

Újra az ajtó felé fordulok, de nem hagy kimenni.

– Épp ezt akarom elmondani! Hogy Norbival más, mint a többi fiúval! Mi hasznom lenne nekem abból, az iskola legnépszerűbb lányának, hogy egy abszolút nem népszerű fiúval járok? Elmondom neked, hogy semmi!

– Igen, én is ezt mondom, ezért fogod eldobni...

– Fogd már fel, hogy nem erről van szó! – fojtja belém a szót indulatosan. Kis híján kiabál, amivel sikerül meglepnie. – Semmi hasznom nem lenne belőle, és nem is haszonból csinálom.

– Akkor miért csinálod? – szegezem neki a kérdést

– Mert szeretem! Szerelmes vagyok, érted?! Lehet, hogy életemben először, de attól még fel tudom ismerni! Én nem vagyok jó ember. Ő viszont igen. És ő meg tud változtatni engem, én viszont nem őt. Tudom, hogy önző vagyok, de nem tudok mit tenni, nagyon sajnálom, hogy Norbinak nem válik előnyére a kapcsolatunk. Semmit nem tudok felhozni mentségemre, hogy szerelmes lettem. Sajnálom – vonja meg a vállát. Csodálkozva nézem, de a gyanakvásom sem hagy alább. A hangjában nyoma sincs a megszokott libaságának, szinte esküdni mernék, hogy igazat mondott. Velem szemben egy érett, gondterhelt, és nem utolsó sorban szerelmes lány áll. Mégsem tudok maradéktalanul hinni neki.

– Ezt azért mondod el nekem – kezdem –, hogy meggyőzz, önző vagy és ártalmas Norbi számára a kapcsolatotok? Mert akkor...

– Azért mondtam el neked, hogy meggyőzzelek, szeretem Norbit és nem csak játszok vele.

– Szóval ez amolyan engedélykérés?

– Nem. Szeretem őt és ő is szeret engem, úgyhogy nem fogom az engedélyedet kérni. Csak hogy tudj a dolgokról, és ne képzelj bele semmi rosszat. És még valamire meg kell, hogy kérjelek.

– Te engem? Ez...

– Igen – szakít félbe határozottan. – Én téged.

– Mégpedig?

– Azt akarom, hogy ne utáld. Nem magamért mondom, engem utálhatsz – vonja meg a vállát. – De őt ne ásd el miattam.

Körülbelül egy percig hallgatok, majd hatalmasat sóhajtok.

– Ide figyelj – sóhajtom, és igyekszem magamra ölteni a legfenyegetőbb ábrázatom. – Ha bármivel meg mered bántani...

– Nem fogom – rázza a fejét.

– Vagy ha bármikor is szomorú lesz miattad...

– Nem lesz.

– Azt nagyon megbánod.

– Rendben.

– Jó. Akkor én ebbe többször nem szólok bele, azt csináltok, amit akartok, nem zavar – adom meg a burkolt engedélyt.

– Köszönöm – sóhajtja megkönnyebbülten, majd választ sem várva kilép a szoba ajtaján. Hirtelen – magam sem tudom, miért – megsajnálom, és utánamegyek a folyosóra.

– Korina! – szólítom meg, mire megfordul. – Nem vagy te rossz ember, mint mások, és bevallom, én is hittem. És a bátyám mellett csak még jobb lehetsz.

Óvatosan elmosolyodik, a szemei csak úgy ragyognak, majd megfordul és elmegy.

***

Ebben az álomban csak ketten vagyunk. Ő és én. A sötét fejedelem és én. A legrémisztőbb és legrosszindulatúbb élőlény, akit ismerek és én. Csak áll velem szemben, azt a hatást keltve, mintha már régóta itt állna, rám várakozva. Az egész karaktere fenyegető, mintha bármelyik pillanatban nekem támadhatna, de érzem, hogy erre e találkozás során nem fog sor kerülni. Nyugtathatnám magam azzal is, hogy egy álomban úgysem tehet kárt bennem, de a történtek után ebben már egyáltalán nem vagyok biztos.

A helyszínt nem tudom meghatározni, minden sötét, csak az ő sziluettjét látom tisztán. Mintha az egész szituáció azt sugallná: minden más lényegtelen, csak ő számít, a számomra kijelölt út végén mindenképpen ő áll, a célom ő maga. És az, hogy megállítsam őt. Mert én képes vagyok rá. Lehet, hogy senki más, csak én, ezt most már biztosan tudom. Meg kell állítanom az embert, aki megölte az édesanyámat, és vele együtt ki tudja még hány ártatlan embert.

– Gondolom sejted, mit akarok – szólal meg, és a hangjától akaratlanul is megborzongok. A kezeim ökölben, az állkapcsom összeszorítva, a tekintetemet nem szakítom el az övétől.

– Igen, azt hiszem, tudom.

– Nagyszerű. Akkor meg kell kérdezzem, miért is nem jöttél el eddig hozzám? Azt szeretnéd, hogy folytassam az áldozatszedést, ugye? Legközelebb majd figyelmesebben bánok Harcossal, hogy ne élje túl, rendben? – Bár a csuklya és a sötét fényviszonyok miatt nem látom, hallom a hangján, hogy nyájasan mosolyog.

– Nem – jelentem ki olyan határozottan, ahogy csak tudom. Nagyon igyekszem, hogy ne látsszon rajtam, félek tőle. Kihúzom magam, próbálom nem kerülni a tekintetét – ez nehéz feladatnak bizonyul, mert villogó és felbőszült tekintetekkel méreget, de megpróbálom, mert semmi kedvem alávetett szerepet játszani. – Erre nem lesz szükség. Úgy értem... el fogok menni hozzád, csak... más gondjaim voltak.

Felnevet – nem tudom megállapítani, milyen apropóból –, teljesen érzelemmentesen, egy cseppnyi vidámság nélkül.

– Drágám. – Gúnyosan ejti ki a szót, kiráz a hideg, ha csak arra gondolok, engem szólít meg így. – Engem nem érdekelnek a te gondjaid. Számomra te vagy maga a gond. Csak gyere el.

– És mi lesz, ha nem? – kérdezek rá meggondolatlanul. Igazából ez meg sem fordult a fejemben. El kell mennem, így el fogok menni.

– Én biztos vagyok benne, hogy meg fogod tenni. Van nálam valami, ami kell neked. Vagy talán valaki...

A vér kifut az arcomból, a lábaim pedig meginognak, hiába nem tudom még, hogy kiről beszélt. Anya halála óta a legnagyobb félelmem a szeretteim elvesztése. Rémálmaimban elragadják tőlem a bátyáimat és apát, kínozzák őket, és többé sosem látjuk viszont egymást. Ezek a rémálmok már nem csak rémálmok többé?

– Kiről beszélsz? – A hangom természetellenesen vékonynak hangzik.

– Az idősebb bátyád. Levi – tudatja velem, én pedig az addigiaknál is jobban megszédülök. – Én nagyon élvezem az ő társaságát, de abban már nem vagyok biztos, hogy ez fordítva is igaz...

– Ne merd bántani! – kiáltok rá hevesen, de nem szól, valószínűleg csak mosolyog rajtam. Ő határozottan azok közé tartozik, akik jelentéktelen ellenfélnek hisznek. De ha nem vigyáz, ezt könnyen előnyömre fordíthatom. Nem kérdezem meg, hogy került hozzá a bátyám, Vanda közvetítésével már volt szerencsém megismerni a sötétek fejedelmének módszereit, ahogyan azt is, ha akar valamit, el fogja érni.

– Akkor gyere el – feleli.

– Jó – sóhajtok és igyekszem szabályozni a légzésem. – Csak... adj egy hónapot.

– Sok – rázza a fejét.

– Akkor néhány hetet!

– Kettőt.

– Rendben.

– De mondd csak, Lili, mire kell neked ez a két hét?

Jaj, hazudj neki valamit! Nem tudhatja meg, hogy ezalatt varázsolni tanulok. Hiszen akkor egy napot sem engedne.

– Szinte még nem is éltem. Csak adj két hetet arra, amit igazán szeretek csinálni.

– Kettő hét múlva itt vagy, különben a bátyád bánja.

– De te pedig nem próbálod megölni a barátaimat addig.

– Áll az alku – egyezik bele és én is bólintok egyet.

– Két hét múlva ott vagyok – búcsúzok, majd felébredek.

Amikor először hallottam róla, hogy az erőm miatt akár le is győzhetem a sötétek fejedelmét, nem hittem el. Aztán amikor megtudtam, hogy az az ember ölte meg édesanyámat, tudatlan elhatározás született bennem. Megkértem a barátaimat, hogy tanítsanak varázsolni, előhívtam az erőmet, gyakoroltam, és ráléptem a fejlődés útjára. Ezt már mind abban az elhatározásban végeztem, amit ezidáig nem mondtam még ki: Én leszek az, aki legyőzi őt.

Két hét. Ennyi időm van megtanulni – nem is akárhogy – varázsolni. Utána készen kell állnom rá, hogy elsöpörjem a föld színéről a sötétek fejedelmét.