– Szóval legyél óvatos! – figyelmeztet Vanda ezredszerre, miközben a folyosón sétálunk Harcos felé. Ha bárki más lenne a helyében, biztos vagyok benne, hogy a mellettem haladó személy megőrülne idegességében. De Vanda mindig is profi volt az érzelmei palástolásában, így az aggodalma ellenére is szigorú arccal és minden mozdulatával határozottságot sugározva lépked. Már vagy két perce folyamatosan tanácsokkal lát el, csak innen tudom, hogy nem valami nyugodt.

– Jó – felelem szűkszavúan.

– Nagyon fontos, hogy nem tudhatjuk, mennyire van összezavarodva. Úgyhogy mielőtt bármit is magyaráznál neki, szólj, hogy te Lili vagy – magyarázza tovább, és addig nem nyugszik, amíg ránézve egy bólintással jóvá nem hagyom, tökéletesen felfogtam.

– Jó – ismétlem.

– Érthetően beszélj, és lehetőleg győzd meg, hogy a te oldaladon állok.

– Jó – sóhajtom.

– Ha bármi gond van, vagy rád akar támadni, csak kiálts.

– Jó.

Közben a terem elé érünk.

– Itt leszek az ajtó mellett, ha...

– Vanda – vágok közbe. – Csak Harcoshoz jövök. Ismerem Harcost, ő a legjobb barátom. Semmi baj nem lesz.

– Oké – egyezik bele sóhajtva. – De tényleg, csak, hogy tudd. Ha mégis lenne valami – tudom, tudom, nem lesz, de ha mégis lenne –, én nem megyek sehova, itt vagyok kint...

– Vanda – szakítom félbe újra. – Tudom, hogy itt leszel, tudod, hogy bízom benned, és tudjuk, hogy nem lesz semmi baj. Kell ennél több?

Türelmesen megvárom, amíg beleegyezését jelezve biccent, addig egy lépést sem teszek az ajtó felé. Kíváncsi lennék, hogy vajon mi az, ami matt Vanda ennyire aggódik? Az én épségem miatt? Azt kétlem. Igaz, nem vagyunk már ellenségek, mint az elején, és az is világos, hogy egy oldalon állunk, de nem hiszem, hogy Vanda számára ennyire fontos lenne a biztonságom. Vagy izgul, hogy vajon Harcos elvállalja–e az oktatói feladatokat, hogy ne rá háruljon egyedül ez a teher? Lehetséges, hogy ez van a dologban.

Miután Vanda a beleegyezését adta, odalépek az ajtóhoz és benyitok. Egy szertár az, valószínűleg az egyik fizikaszertár, a kis helyiség polcait kísérletieszközök borítják, és az asztalon egy halom függvénytáblázat hever. Amikor megpillantom az asztalnál mozdulatlanul ülő és engem figyelő Harcost, akkor... Talán életem legfurcsább élményét élem át.

A szívem dobban egy erőteljeset, és szinte érezni vélem, hogy egy másik szív ugyanerre a ritmusra dobog ezekben a pillanatokban. Itt ül előttem a fiú, a legjobb barátom, akit miattam kis híján megöltek, de most mégis itt van. Úgy nézek bele a sötétkék szempárba, mintha először tenném ezt, az emlékezetembe akarom vésni a színét és a csillogását is, emlékezni akarok rá akkor is, ha többé már nem látom, és akkor is, ha már semmi emlékem nem marad ezen kívül. Veszélybe keveredett miattam, majdnem meghalt, bántották. Többször ez nem fog megtörténni, soha többé nem engedem kicsúszni a kezeim közül. Az idő elveszti jelentőségét, fogalmam sincs, hány másodperce, netán perce bámulom mozdulatlanul, és minél tovább nézem, annál jobban tör rám a megkönnyebbülés. Ekkor jövök csak rá, hogy mennyire fontos nekem. Ha elveszíteném őt, az olyan lenne, mintha elvennék tőlem a jobb karom, a jobbik felem, a kirakósdarabot, amivel az én kirakósdarabom kiegészül. És a szívünk még mindig együtt dobog.

– Khm.

Hallom Vanda köhintése hirtelen ragad ki az álomvilágból, a hangjára összerezzenek, lesütöm a szemem, és hiába keresem, képtelen vagyok megtalálni a ritmust, amire a szívem nemrég olyan természetesen vert. A varázs hirtelen tűnt el, mintha nem is létezett volna.

Ahogy megbeszéltük, becsukom magam után az ajtót, hogy nyugodt körülmények között kettesben beszélhessek Harcossal.

– Lili vagyok – jegyzem meg halkan, betartva Vanda követelését, holott pontosan tudom, hogy felismert. Látom a szemében.

– Tudom – feleli le sem véve rólam a szemét. Az a sötét mélykék... Egyből a biztonságérzet, a harmónia, és az otthon jut róla eszembe. Olyan kötelékek fűznek ehhez a fiúhoz, amelyeknek a létrejöttét még csak észre sem vettem, mégis erősebbek, mint azt lehetségesnek gondolnám.

– Hogy érzed magad?

– Egész jól. Sokkal jobban, már csak a fejem fáj kicsit. De azért remélem, egyikőtök sem fog leütni többet. – A hangjából szemrehányást vélek kihallani.

– Nagyon sajnálom, de tényleg – harapom be az alsó ajkam és sajnálkozva nézek rá. – Haragszol rám?

– Kéne. De igazából nem.

Elnyomok egy megkönnyebbült sóhajt.

– De hidd el, volt rá okom. Hadd bizonyítsam be!

– Hogyan?

– Csak hallgass meg! Elmondok mindent.

Mivel nem ellenkezik, beszélni kezdek. Elmesélek neki mindent, amit Vanda mesélt nekem, a bált, az álmaimat és az összes többi képtelenséget.

– Ezt azért mondtad el – kezdi, mikor befejezem –, mert Vanda megkért, hogy győzz meg arról, hogy a mi oldalunkon áll?

– Igen – vallom be. Jól ismer, semmi értelme hazudnom neki. – De nem csak ő, én is akartam. Tudom, hogy nem bízol Vandában, de...

– Te talán bízol benne? – A pillantása az arcomat fürkészi.

– Igen. Bízom benne – válaszolom gondolkodás nélkül. – Megmentett engem, megmentett téged, és egy csomószor megvédett mindkettőnket. Ő nem ellenség. Elhiszed ezt?

– Talán igen.

– Akkor jó.

– De nem bízom benne – szögezi le, mire vállat vonok.

– Ezen nem tudok segíteni. Majd az idő megoldja. Sikerült már összeszedned magad valamennyire? – váltok témát.

A fejét félrebillentve méreget.

– Ti valamit akartok tőlem – állapítja meg.

– Talán igen. De nem muszáj elvállalnod, ha nem akarod. Ha addig nem gyógyulsz meg, akkor nem kell...

– Teljesen egészséges vagyok. Miről van szó?

– Boszorkány akarok lenni. Vanda szerint megvan hozzá az erőm, csak elő kell hívni. Kell nekem egy oktató. Vanda egyedül nem vállalta el, ehhez kéne a segítséged – vázolom fel dióhéjban.

– Tehát azt kéred tőlem, hogy legyek az oktatód Vandával, azzal a lánnyal egyetemben, akinek az apja megtámadott engem, és akinek a testvére meg akart ölni téged? – összegzi Harcos a szerinte lényeges dolgokat.

– Vanda nem rossz ember! Egyáltalán nem olyan, mint az apja, vagy Bence.

– Ezt nem tudhatod.

– Pontosan tudom – vágom rá. – Annyiszor bizonyította, ahányszor csak lehet.

– Rendben – feleli egyszerűen, én pedig csodálkozva nézek rá.

– Mi rendben? Akkor benne vagy?

– Benne. Mikor kezdünk?

– Holnap – felelem megkönnyebbülten.

– Addigra jól leszek.

Hirtelen elfogy a megbeszélnivalónk, és beáll a csend. Újra rá kell jönnöm, hogy Harcos az egyetlen ember, akinek társaságában még a csend sem kellemetlen soha. Csak nézem őt, és azon gondolkodom, mi lett volna, ha a sors úgy hozza, nem futunk össze az élet érthetetlen kavalkádjában? Mi lett volna, ha kivételesen uralkodni tudok az indulataimon, nem hagyom faképnél Ropit, és nem tévedek el, hogy aztán megismerjem Harcost? Egyszer már majdnem megtapasztaltam, milyen elveszteni őt, ezzel pedig magamat is sikerült jobban megismernem: rájöttem, hogy semminek nem örülök jobban, mint hogy azon a napon otthagytam Ropit.

– Akkor holnap – töri meg a csendet. Óvatosan bólintok. Az elmúlt percek nem várt módon zavartak össze, hirtelen azt sem tudtam, miért jöttem egyáltalán ide. Csak egy valamit éreztem: egy szikrát és az általa létrehozott melegséget a mellkasomban. Nem tudtam mire vélni.

– Igen.

– Rendben.

– Akkor, szia – mondom és kinyitom az ajtót.

– Lili! – szól utánam, én pedig visszafordulok. – Örülök, hogy jól vagy. És... annak is örülök, hogy Vanda megvédett téged. Hálás vagyok neki.

Elmosolyodom, Harcosnak láthatóan nehezére esett kimondani a szavakat, amelyekkel beismerte, hogy nincs ellenére, ha Vanda ott van mellettem.

– Megmondom neki.

Amikor becsukom magam után az ajtót és a folyosó felé fordulok, szembe találom magam Vandával. Mozdulatlanul és izgatottan várakozva néz rám.

– Nem volt semmi gond – előzöm meg a kérdését –, hisz nekünk, és hálás neked, amiért megvédtél.

Vanda elképedve néz rám.

– Hálás nekem? Hű... Erős váltás ez ahhoz képest, hogy nemrég meg akart ölni. Azt gondoltam, hogy erős a barátságotok, de hogy ennyire... Nagyon jól tudsz hatni rá.

– Erős bizony. És különleges – teszem hozzá töprengve. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mit érzek.

– Rendben. Akkor készülj fel – közli Vanda és komolyan néz rám.

– Mire? – ráncolom a homlokom.

– Holnaptól boszorkánynak fogsz tanulni.

***

– Mint mondtam, nem lesz könnyű – kezdi Vanda. A délelőtti órában hárman – Vanda, Harcos és én – állunk az iskolaudvaron, a többi diák szeme elől láthatatlanná tévő bűbájjal eltakarva. Ma van az első órám az oktatóimmal, de koránt sem az utolsó. Több tucat ilyen alkalom után nevezhetem majd csak magam boszorkánynak. Jó esetben.

– Nem számítottam rá, hogy egyszerű lesz – felelem.

– Helyes – bólint Vanda alig láthatóan, mégis jelentőségteljesen. Tekintélyt parancsoló? Á, kicsit sem... – Akkor lássunk is hozzá, már eldöntöttem, hogy mivel kezdjük...

– Szóval eldöntötted – dünnyögi Harcos Vandának címezve a szavait. Vanda a szemöldökét felvonva néz rá, én pedig figyelmeztető pillantást küldök felé. Ugyan Harcos megígérte nekem, hogy megpróbálja visszafogni a Vanda iránti ellenszenvét, de azért azt mégsem várhatom el, hogy semmilyen ellentét nem feszül majd kettejük között. – Nem gondolod úgy, hogy esetleg megvárhattál volna vele?

– Minek vártalak volna meg? Egyedül is képes vagyok egy ilyen súlyos döntés meghozatalára...

– Mivel jobb vagy nálam? – mordul fel Harcos ingerülten. Meg akarom védeni Vandát, hogy nem, ő semmi ilyesmit nem akart mondani, de aztán meglátom az elégedettséget a szemében. De igen, pontosan ezt akarta mondani... – Ezt hiszed?

– Nem hiszem. Tudom – húzza Vanda lenéző mosolyra a száját.

– Szóval biztos vagy benne. Majd kiderül, ha megküzdünk – jelenti ki Harcos összefonva a karjait.

– Hagyjátok ezt abba, kérlek! – szólok rájuk óvatosan. – Mindketten az oktatóim vagytok, és ugyanolyan jók.

– Nem, Lili, igaza van. Meg kell küzdenünk. Talán akkor mindenki fejében helyrebillennek a dolgok az erőviszonyokat illetően – egyezik bele Vanda, szemét Harcoson tartva. Elképedve kapkodom köztük a fejem.

– Normálisak vagytok? Egymásért kellene harcolnotok, nem egymás ellen! Egy oldalon álltok, az ellenségetek közös, az, aki az én ellenségem is, és történetesen az lenne a dolgotok, hogy megtanítsatok harcolni ellene!

– Nyugi, Lili, ez csak gyakorlás – int le Harcos, de közben rám sem pillant, ahogyan Vanda sem.

– De... Egyikőtöknek sem lesz semmi baja, ugye? – kérdezem vonakodva.

– Ez nem olyan harc, mint amilyet apámtól láttál. Neked pedig jó is, ha látsz egy varázsló párbajt. Még ha nem is fog sokáig tartani – jegyzi meg magabiztosan. A piszkálódás eléri a célját, Harcos keze ökölbe szorul.

Beállnak egymással szemben, látszólag teljesen kizárnak engem és a külvilágot, minden figyelmüket egymásnak szentelik. Ezután nem nagyon értem, mi történik. Valószínűleg röpködnek a varázslatok, legalábbis a kezük és a testük mozgásából erre következtetek. Vanda lazán mozog és kecsesen, mintha egyfajta táncot járna, Harcos mozdulatai ezzel szemben pedig hevesek, így rajta sokkal feltűnőbben mutatkoznak az erőlködés jelei. Vandának igaza volt: alig fél perc múlva Harcos a földre kerül, Vanda pedig elégedetten mosolyog.

– Hogy lehetsz ilyen erős? – kérdezi Harcos enyhén lihegve, csodálkozva néz fel Vandára, még azt is megkockáztatom, hogy a szemében csodálat csillan.

– Van szerencséd ismerni az apukámat? – billenti oldalra a fejét Vanda. – Tudod, vörös a szeme, és a kedves arcát fekete csuklya mögé rejti.

– Igen, találkoztunk már – dünnyögi Harcos.

– Örököltem tőle pár kivételes képességet. Harcos... – mondja furán. – Milyen név ez? Ez az igazi neved?

– Miért, neked talán a jelenlegi az igazi neved, Vanda? – kérdez vissza Harcos.

– Nem tudom. Nem emlékszem, négy éves korom előtt hogy szólítottak, de azóta mindig így – von vállat Vanda, így Harcos is kénytelen őszintén válaszolni.

– Nekem nem ez az igazi nevem. Kitörölték az emlékezetemből, ahogy sok minden mást is.

– Kitörölték? – szólok közbe értetlenül. – Nekem azt mondtad, beütötted a fejed.

– Amikor elmondtam ezt, még nem tudtál bizonyos dolgokról, amikről most már igen. Varázslattal törölték ki az emlékezetemből.

– Én visszahozhatom az emlékeidet – ajánlja fel Vanda.

– Komolyan? – csodálkozik Harcos. A tekintetében vágyakozás ül, valószínűleg már nagyon régóta vissza akarja kapni az emlékeit. – Hogyan?

– Az apámtól nyúltam le a módszert.

– És meg is tennéd?

– Meg is tenném – bólint Vanda, és a kezét nyújtva felhúzza Harcost a földről. Úgy érzem, végre eljött a pillanat, amikor már nem tekintik ellenségnek egymást.

– Mit találtál ki, mivel kezdjen? – bök felém Harcos.

– Te mit javasolsz? – sóhajtja Vanda.

– Mielőtt bármilyen bűbájt megtanul, amivel támadhat, talán előbb próbálja meg kivédeni őket.

– Én is így gondoltam – biccent Vanda, majd felém fordul. – Először csak bemutatom, hogy is néz ki.

– Oké.

Látszólag semmi sem történik, csupán annyi, hogy Vanda felemeli a kezét. Ekkor Harcos is követi a példáját, tűzcsóvát küldve Vanda felé. Sikoly kezd formálódni a torkomban, azonban meglepetésemben nem tör ki belőlem. Mikor odaér a tűz, Vanda előtt láthatóvá válik egy burok, amiről hirtelen visszapattannak a lángok, majd a levegőben semmivé válnak. Vandának eközben a szeme sem rebben, és a haja szála sem görbül.

Nyugtalanul fújom ki a levegőt.

– Kizárt, hogy képes leszek egy helyben állni, mint a cövek, és várni, miközben röpül felém egy tűzcsóva.

– Ugyan – legyint Harcos. – A bűbáj egyszerű, csak koncentrálj.

– Hogy csináljam? – kérdezem.

– Meg kell érezned az erődet. Ez az első lépés.

– És azt hogyan?

– Ezt nem lehet igazán megfogalmazni – veszi át a szót Vanda.

– Örülnék, ha megpróbálnád – feszengek. – Anélkül nem nagyon fog menni.

– Hinned kell, hogy boszorkány vagy, és tudsz varázsolni.

– És aztán?

– Aztán elképzelsz egy pajzsot, mint egy előtted elterülő burkot. A lényeg, hogy higgy benne, hogy létre fog jönni, és higgy magadban is, hogy létre tudod hozni.

– Ennyi? Semmi varázsszó?

– Beszéd nélkül varázsolunk.

– Komolyan? – csodálkozok.

– Hahó, ez nem valami tündérmese! – forgatja a szemeit Vanda. – Nem támaszkodhatsz a szavakra, csakis az erődre!

– Ami nincs?

– Van, csak elő kell hívni – mondja Harcos nyugtató hangon.

– Kezdjük is el – jelenti ki Vanda.

– Úgy könnyebb, ha behunyod a szemed – teszi hozzá Harcos.

Engedelmeskedem, így mostantól csukott szemmel csinálom... a semmit?

– Bocsi, de még mindig fogalmam sincs, mit kéne csinálnom – nevetem el magam zavartan. Vanda hitetlenül felsóhajt, hallani lehet a hangjában a lemondást, mire Harcos lecsendesíti és mellém lép.

– Csak hidd el, hogy varázsló...

– Ne mondd el ugyanazt, amit Vanda! – vágok közbe. – Felfogtam, értem is, csak nem vagyok képes rá!

– Hé, csak próbáld...

– Te hogyan csináltad? – szegezem neki hirtelen a kérdést.

– A pajzsbűbájt?

– Igazából nem, hanem az erőd előhívását.

Felnevet.

– Fogalmam sincs, az oktatóm elérte.

– Akkor érd el! Az oktatóm vagy. Bízom benned.

Kék tekintetét az enyémbe fúrja, és először bizonytalanságot és kételkedést látok benne. Majd végigfuttatja a tekintetét az arcomon, mintha minden porcikámat szemügyre akarná venni. Ekkor zavarba jövök. Észre sem vettem, hogy mennyire közel vagyunk egymáshoz, az arcunkat pár centi választja el egymástól, szinte egy levegőt szívunk be és lélegzünk ki. Késztetést érzek, hogy felemeljem a kezem és hátrasimítsam a haját a homlokából. Érzem, hogy a pír felkúszik a nyakamon és megszínezi az arcomat, de nem szakítom el a tekintetem az övétől. Nem tudom, hány némán és erősen szívdobogva töltött másodperc után bólint, és kissé meglepődöm, amikor odalép hozzám és átölel.

– Próbáld meg most – suttogja a fülembe, amitől libabőr borítja be a karjaimat és meghatározhatatlan forrású bizsergést érzek a testemben..
A kelleténél kissé hevesebben ver a szívem, de azért sóhajtva behunyom a szemem. Koncentrálni Harcos ölelésében? Normális estben azt mondanám, lehetetlen, és ha valaki mégis erre kérne, biztosan csalódnia kellene. Most azonban Harcos az, aki kéri, és bízik benne, hogy meg tudom csinálni.

Tehát. Én egy boszorkány vagyok. De annyira hihetetlen, miért pont én? Mindegy miért, muszáj elhinnem. Ha hinni nem is tudom, akkor nézzük az észérveket, amik ezt igazolják, például a rokonokat. Anya boszorkány volt. Vanda is a távoli rokonom és szintén boszorkány, ahogy a testvére és az apja is rendelkezik varázserővel. Ha igaz, hogy minden női felmenőm kivétel nélkül boszorkány volt, miért ne lehetnék én is az? Anya is úgy gondolja, az vagyok. Mikor álmomban megkérdeztem, láttam az arcán, hogy tudja. De miért én, pont én lennék az, akinek esélye van legyőzni a sötétek fejedelmét? Megint mindegy, hogy miért, de meg kell csinálnom. Helyettem nem fogja megtenni senki, ez az én feladatom.

Na, de most nagyon előreszaladtam, nem azt kell terveznem, hogyan győzhetném le a fejedelmet, most csak az lenne a dolgom, hogy előhívjam azt a nyomorult erőmet! Nyugalom, sikerülni fog. Sikerülni fog. Menni fog. Hirtelen minden porcikám kezdi ezt sugallni, de legjobban az engem ölelő fiúból áradó bizalom. Kettő, számomra nagyon fontos ember van velem, akik bíznak bennem és abban, hogy menni fog. Én nagyon kedvelem Vandát, viszont ekkor, ebben a pillanatban, amikor sikerül, egyetlen ember motivál csak. Harcos, aki még mindig is engem ölelve áll, és akitől érzésem szerint az erőmet kaptam. Döbbenten nyitom ki a szemem.

– Mi volt ez? Hogy csináltad? – kérdezem tőle.

– Micsodát? – nevet fel. – Ezt te csináltad.

– De akkor sem értem... Mi történt velem? – kérdezem kábán. – Éreztem valamit, valami furcsát, de... De mit?

– Az erődet, azt a képességedet, ami eddig benned bujkált, de most előhívtad – magyarázza Vanda immár türelmesen, és amennyire látom, elégedetten. – Egy érzelem hatása alatt könnyebb varázsolni, mint nélküle. Viszont a kezdő erőhíváskor csak egy nagyon mély érzelem hat.

– Az oktatómnak sikerült hatnia rám, és úgy tűnik, nekem is rád – mosolyog Harcos. A boldogsága nagyon könnyen átragad rám, bár még mindig nem értem az egészet.

– Úgy tűnik? – kérdez vissza Vanda. – Ez biztos! Nem volt semmi, Lili! Tisztán éreztelek.

– Ti érzitek egymás varázserejét?

– Ezután te is fogod.

– Rendben, azt hiszem, sikerült elhinnem, hogy boszorkány vagyok. De meddig élhetek ebben a hitben úgy, hogy nem tudok varázsolni?

– Hamar meg fogsz tanulni, ne aggódj. De nem ma. Majd holnap folytatjuk, elfáradtál – mondja Harcos.

– Honnan tudod? – kérdezem. Abszolút igaza van, úgy érzem magam, mintha legalább félmaratont futottam volna. – Ezt is érzitek?

– Nem. Látszik rajtad – nevet fel Vanda.

A sulihoz érve, amíg Vanda bemegy, Harcos megérinti a karom és visszatart.

– Köszönöm – mondja halkan, ugyanúgy mélyen a szemembe nézve, mint az előbb.

– Micsodát?

– Hogy ennyit jelentek neked. Mint ma kiderült, nagyon sokat.

– Harcos ez, természetes... – kezdek magyarázkodni, de megrázza a fejét.

– Nem! Nekem nem az. Szüleim, családom és otthonom nem volt, és bár az oktatóm mindent megtesz értem, soha senki nem adott még nekem olyat, amit te ma.

– Barátok vagyunk, Harcos. Nem azért adok bármit, legyen az szeretet, vagy a bizonyíték, hogy fontos vagy, mert akarom, hogy megköszönd, esetleg visszafizesd...

– De én ezt akarom. Vissza fogom fizetni, mert te is fontos vagy nekem. Azt akarom, hogy érezd azt, amit most én. Hogy szeretnek.

Érzem, ahogy a lábujjamtól a fejem búbjáig elpirulok, és lesütöm a szemem. Tudja, hogy szeretem. De vajon azzal is tisztában van, hogy milyen módon és milyen mértékben szeretem? De hát nem mindegy? Azt mondta, fontos vagyok neki!

– Gyere ide – mondja. Magához húz és átölel. Fejemet a vállába fúrom, közben érzem, hogy ez nem lesz így jó.

***

– Te figyelj! – állít meg Vanda a lépcsőn felfelé menet.

– Igen? – fordulok felé kiszakadva a gondolataimból.

– Őszintén beszélek, úgyhogy szeretném, ha te is úgy válaszolnál. Csak érdeklődöm.

– Miről van szó?

– Mint mondtam, az erőd hívásához nagyon erős érzelemre volt szükséged. De... ehhez nem lehetett elég egy barátság – böki ki a lényeget. Egy pillanatig állom a tekintetét és gondolkodom, aztán leesik, miről beszél. Eddig igyekeztem nem gondolni erre ilyen nyíltan, de nem lepődöm meg, nagyon is tisztában vagyok a dolgokkal. Már akkor tudtam, amikor ma délelőtt találkoztam Harcossal, a gyanúm pedig csak erősödött az erőm előhívásakor. Egyszerűen olyan dolgokat érzek a közelében, amit egy legjobb barát iránt nem szabadna. Lesütöm a szemem és a földet kezdem bámulni.

– És? – kérdezem úgy téve, mintha semmit sem tudnék.

– Egy barátság nem lehet elég, de egy... szerelem...

Vanda várja a reakciómat, de én még jobban lehajtom a fejem.

– Nem tudom, nem értek hozzá, biztos igazad van – mondom halkan, de olyan nevetségesen hangzik, hogy Vanda helyében én sem hinnék magamnak.

– Lili! – szól rám élesen. – Mondtam, hogy őszintén!

Hirtelen felemelem a fejem, és a szemébe nézek.

– Mi lesz akkor, ha őszintén válaszolok? Nem változtat semmin – sóhajtok lemondóan.

– Mi? Nem értem.

– Minek mondjam ki, ha már úgy is tudod? Az nem változtatja meg az érzéseimet. A francba is, szerencsétlen vagyok!

– Miért? – kérdezi Vanda értetlenül.

– Miért? Miért?! – kérdezek vissza dühösen.

Ezután a nap hátralevő részében azon gondolkodom, hogy milyen rémes ember is vagyok. Életem szerelméről kiderült, hogy talán mégsem életem szerelme, ugyanis konkrétan meg akart ölni, ennek ellenére a dolog finoman szólva nem vitt padlóra. A következő pillanatban pedig már bele is szerelmesedek a legjobb barátomba. Mert hiába is próbálnám ferdíteni, ez az igazság. Szeretem Harcost, teljes szívemből, igazán.