Amikor az udvarra érünk, szállingózik a hó, a levegő csípi az orromat belégzéskor, egyszerre érzem tőle jéggé fagyottnak és tisztának a tüdőmet.

– Mit csinálunk itt?

– Beszélgetünk – válaszolom meg idegesen Bence kérdését. Háttal állok neki, mégis érzem a tekintetét a hátamon. Eszembe jut, hogy úgy, mint Kamillánál, kérdezhetnék más dolgokat is, például Korináról... Ezt a gondolatot megpróbálom minél messzebb hajítani, az elmém legmélyére. Feladatom van. És el fogom végezni.

– Miről szeretnél beszélgetni? – kérdezi Bence. Úgy fordulok szembe vele, mintha a végzetemmel tenném ezt. Már nincs visszaút.

– Sok mindenről. Te másik suliból jöttél át, igaz? – csapok bele a közepébe minden átmenet vagy bevezetés nélkül. A múltjából bármilyen utalás a sötétek fejedelmére hasznos információ lehet, ha tudni akarom, van vagy volt–e vele bármiféle kapcsolata.

– Igen. Amikor másodikasok voltunk. De nem értem, ez...

– Figyelj, tudom, hogy ez kicsit fura, de kérlek, legyél őszinte – szakítom félbe idegesen. Igazából nem tudom, miért kérem arra, hogy legyen őszinte, hiszen most úgysem tudna hazudni. Bánt ez az egész, azt akarom, hogy saját akaratából mondja a dolgokat, és ne kelljen erre kényszeríteni.

– Rendben – feleli vonakodva.

– Miért váltottál iskolát? A te ötleted volt?

– Az apámé.

– És miért akarta ezt?

– Mert itt praktikusabb.

Ez így nem jó. Igazak a válaszai, de ennek ellenére túl tömörek és rövidek, semmit nem lehet belőlük megtudni. Kezdek az este folyamán másodszor is pánikba esni. Másfelől kell tapogatóznom. De honnan? Vagy nem is tapogatóznom kéne?

– Lehet, hogy ez kicsit furának fog hangzani, vagy nem fogod érteni, miért kérdezem, de nem kényszerítettek erre? – kérdezem. Esetleg ha azt a logikát vesszük, hogy a sötét fejedelem keze van a dologban... Azt hiszem, kezdek megőrülni. Mindenbe őt képzelem bele.

– Kényszeríteni? Dehogy. Szeretek apám kedvében járni.

Igyekszem, hogy észrevétlen legyen a bosszús sóhajtásom. Én ezt nem tudom jól csinálni. Vanda, hol vagy? Miért kellett ezt rám bíznod?

– Nem láttál valaha is valakit, aki fekete köpenyben volt és vörösen villanó szemei voltak?

Türelmetlenül szaladnak ki a szavak a számon, amikor ijedtemben beharapom az ajkam, már tudom, hogy késő. A kérdés túl nyílt volt, az akciót temethetjük.

– Ami azt illeti... De igen. Láttam – feleli lassan a szemembe nézve, mire felszalad a szemöldököm.

– Tényleg? Biztos vagy benne, hogy jól láttad? – kérdezem visszafojtott lélegzettel, és azt kívánom, bár azt mondaná, nem nem biztos benne, sokkal valószínűbb, hogy tévedett.

– Persze, beszéltem is vele.

– Mikor?

– Utoljára tegnap.

– Mi van? – ráncolom a homlokom. Tegnap éjfél után támadta meg Harcost Vanda apja. – Utoljára tegnap? Ezek szerint már többször is beszéltél vele?

Egy ideig hallgat, és úgy látom, gondolkodik.

– Jól van – mondja végül. – Nem húzom tovább az időt, Lili, tudom, hogy igazságszérum hatása alatt vagyok.

– Honnan? – Teljesen elsápadok. Bence válaszai megrémisztenek, az egész viselkedése megrémiszt. Ösztönösen hátrálok egy lépést. Bence szórakozottan nézi végig a mozdulatot.

– Láttam Vandát, amikor belerakta az italba.

– Szóval ezért nem kértél limonádét.

– Ezért is. De nem is szeretem – von vállat. Nem tetszik a szinte már kaján vigyor a szája sarkában. Érzem, hogy a sápadtság helyét pír veszi át az arcomon.

– Nagyon vicces vagy – rázom a fejem dühösen. Utálom, ha szórakoznak velem, és van egy olyan érzésem, hogy Bence épp ezt teszi.

– De tényleg. Azt már az igazságszérum hatása alatt mondtam.

– Nagyszerű. Tehát nem szereted a citromot. De beszélnél végre világosan? – teszem csípőre a kezem, mire csak vigyorog. – Nem neked van okod vigyorgásra. Én tudok várni, előbb, vagy utóbb úgyis elmondasz mindent.

– Nyugalom, Lili – nevet fel. – Igaz, talán én vagyok szorultabb helyzetben, mégis te vagy beparázva. – Ökölbe szorul a kezem, legszívesebben pofon vágnám.

– Én nem félek! – vágom rá. Bence nem szól semmit, csak mosolyogva néz. Mintha teljesen más személyiség lenne, más, mint aki kijött velem az ebédlőből. Ez az új éne olyan... Taszító. És bár nem szívesen vallom be, egy kicsit azért mégis tartok tőle. Csendben várom, hogy megszólaljon, és nemsokára meg is nyílik a szája.

– Bár ezekről a dolgokról még nem szabadna beszélnem, elmondok mindent. Úgy sem tudnék semmit elhallgatni.

– Örülök neki, hogy feltűnt! – vágom rá dühösen. – Rajta, mondj el mindent, már nagyon kíváncsivá tettél!

– Miért vagy ilyen dühös? A későbbiekben lesz még rá alkalmad bőven – húzza halvány mosolyra a száját. – Bár nagyon jól áll...

– Te totál hülye vagy! – nevetem el magam bosszúsan. – Komolyan, mi történt veled?

– Igen, ezt az oldalamat eddig sikeresen eltitkoltam előled.

– Mondasz is valamit?

– Persze – mosolyog. – Csodálkoztam, hogy meg sem kérdezted, miért praktikusabb itt. Ezek szerint nem is érdekel?

– De igen – sóhajtom. – Miért praktikusabb itt, Bence?

– Azért, mert így szemmel tudok tartani egy személyt – tart egy kis szünetet. – Na, szerinted kit? Vajon kit?

– Ne szórakozz velem – dünnyögök.

– Téged – közli ünnepélyesen.

– Miért kell szemmel tartanod?

– Mert az apám azt kérte.

– Válaszolj már kicsit kifejtettebben! – förmedek rá.

– Mi a varázsszó?

– Hagyjál már!

– Hát, ez nem talált – röhög fel a saját poénján. – Hé, hé, nyugi! – tiltakozik, amikor dühösen közelebb lépek hozzá. – Kérdezz okosabban, ha meg akarsz tudni valamit!

Mélyet sóhajtok, közben fohászkodom, hogy hadd törölhessem le az arcáról azt a kaján vigyort.

– Miért kért meg az apád, hogy szemmel tarts engem?

– Na, így kell kérdezni – jegyzi meg elismerően – Nyugi! Válaszolok! – védekezik újra. – Az apám arra kért, hogy figyeljem, mikor bontakozik ki a varázserőd – mondja ki végre, bennem pedig egy pillanatra megáll az ütő.

– Szóval te... Te tudod, hogy...

– Persze, hogy tudok a varázslatról. Varázsló vagyok – árulja el.

– De hát apád... Miért akar tudni a varázserőmről? Várj... – dermedek le, és gyanú kezd éledezni bennem. – Hol van az anyád?

– Anyám meghalt – mondja közömbös hangon. Ekkor rájövök. Tudom, hogy ki ő. Vanda gyanúja helyes volt, de Bence még rosszabb, mint gondoltuk volna.

– Van valami közöd Vandához?

– Vandához? Már hogy lenne? – kérdezi értetlenül.

Tehát ő nem tud róla. Nem tudja, hogy Vanda a testvére.

– Te a sötét fejedelem fia vagy, igaz? – kérdezem szinte suttogva, nem tudok felülkerekedni a hangomba keveredett borongáson.

– Okos kislány – bólint, én pedig levegő után kapok.

– De ha azért küldött ide, hogy megölj, miért nem vagyok halott már hat éve? Miért vártál eddig?

– Először is azért, mert meg kellett tanulnom varázsolni. Hat évvel ezelőtt képzetlen voltam. Másodszor pedig azért, mert az, hogy én teszlek el láb alól, az a B terv. Az A terv az, hogy apám végez veled, miután magához csalt.

– Miért férkőztél a bizalmamba? Miért tettél úgy, mintha kedvelnél?

– Az a B tervhez kellett, hogy ne gyanakodj. És mivel egyre jobban úgy látszott, hogy az apámnak nem sikerül magához csalnia, vagyis az A terv befuccsol, ebben az évben nagyon igyekeztem közelebb kerülni hozzád.

– Értem – mondom. – Akkor már csak azt mondd meg, miért? Miért állsz egy kegyetlen, gyilkos ember mellett?

– Kettő dolog. Egy: azért, mert én is az vagyok. Kettő: mindenki maga választ. Én őt választottam, az ő oldalát, a varázslás sötét rejtelmeit, így küzdök értük és legyőzöm az utunkba álló akadályokat.

– Ez alkalommal én vagyok az akadály – bólintok és magamat is meglepem a nyugodt hangszínnel, amit megütök.

– Pontosan.

– A régi Bence nem ilyen. A régi Bence nem tenne ilyeneket.

– Nem is szerettem azt a srácot. Túl jófiú volt – ingatta a fejét.

– Csak megjátszottad, hogy szeretsz, ugye?

– Így van – közli ünnepélyesen, majd elvigyorodik. – Most összetörtem a szívedet, igaz?

Gúnyosan felhorkantok.

– Ezen csodálkozom és is, hogy nem. Ezek szerint nekem sem jelentett semmit ez a kapcsolat – vonom meg a vállam. Úgy látom, dühíti, hogy ezt mondtam.

Ekkor sikerül meglepnie: villámgyorsan elém kerül, pár centire az arcomtól, ezúttal csak a tekintetével röhögve.

– Meg fogsz halni – suttogja a fülemhez hajolva, majd újra – ma este már nem tudom, hányadjára – kibírhatatlanul elmosolyodik. A következő pillanatban ellök magától, én pedig hátraesek a hóba. Elindul felém. Gondolom, varázsolni akar, mert meglepődik, amikor felpattanok, és az öklöm az arcán csattan. Hátratántorodik, de nem esik el, nagyon hamar visszaszerzi az egyensúlyát. Ezt a kis időt kihasználva megfordulok, hogy elfussak, per pillanat okosabb döntés menekülni, mint harcolni, ugyanis nem túl rózsásak az esélyeim. Gyors futó vagyok, de alig teszek öt lépést, amikor két kéz kapja el hátulról a derekam és erőteljesen visszaránt. Újra hátraesek, de most ő is velem együtt, ugyanis ráesek. A könyökömet hátrafelé mozgatva próbálom eltalálni az arcát, és azt hiszem, ez sikerül is, mert lazul a szorítás a derekamon. Azonnal felkelek, de elkapja a szoknyámat, ami recsegve elszakad, és visszaránt a földre. Ekkor erős kezek mentenek meg, felrántják mellőlem Bencét. Vanda rángatja össze–vissza, amíg talpra nem áll. Nem számítok rá, de elkezd kiabálni Bencével:

– Normális vagy te?! Így győzöl le valakit, ez te zseniális módszered, bántani egy varázserő nélküli lányt?! – Bence varázsolni próbál, de Vanda azonnal reagál valamit, mert Bence elesik. – Akkor legalább egy hozzád hasonlóval kezdj ki! – kiált rá dühösen, Bence pedig már eszméletlen. Pár másodpercig még szitkozódik, aztán rám téved a pillantása, mintha eddig elfelejtette volna, hogy itt vagyok. – Hogy hagyhattam, hogy te hallgasd ki? – rázza meg a fejét. – Bele sem gondoltam, hogy esetleg megtámad. De hogy így támad meg? Sajnálom, Lili, jól vagy? – kérdezi, miközben a kezét nyújtva felhúz.

– Persze, semmi bajom – nyugtatom meg, bár igenis fáj a hátam és a derekam a hátraesésektől. – De el kell mesélnem pár dolgot.

– Később elmeséled. Mára elég volt ennyi.

– Tényleg jól vagyok. Neked sikerült kihallgatnod az igazgatót?

– Igen. Sikerült – bólint Vanda bosszúsan. – A testét megszállták, apám belerakott egyet közülük. Sejtettem, hogy valami sántít vele kapcsolatban, normális ember nem rendeli karácsonykor az iskolába a gyerekeket.

– Azt akarta, hogy közel maradjak Bencéhez – döbbenek rá, és én is elmesélek mindent. A tekintete egy pillanatra sem téved el rólam, feszülten figyel.

– Mit szólsz? – kérdezem megelőzve a hallgatását.

– Nem tudja, hogy a testvére vagyok?

– Nem – rázom a fejem.

– Van egy ikertestvérem – csodálkozik rá.

– Nem is tudtál róla?

– Nem, egyáltalán nem.

– De négy évet az apáddal töltöttél, ő nem volt ott?

– Biztosan nem. Emlékeznék rá – ráncolja a homlokát, látszólag lázasan kutat az emlékeiben.

– Azt hittem előnyben vagyunk, mert az apám nem tud rólam, de mégsem, mert mi meg Bencéről nem tudtunk.

– De most már tudunk – nyugtatom meg – Előnyben lehetünk, ha megakadályozzuk, hogy beszéljen az apjával. Akkor senki nem tud közvetíteni neki rólam.

Egy ideig hallgatunk, aztán zavartan megkérdezi:

– Hogy vagy?

– Miért?

– Hát ez az egész...

– Az a fura, hogy nem is visel meg – vallom be, mire értetlenül néz rám. – Úgy értem, természetesen megvisel – helyesbítek. – De nem úgy... Nem szerelmileg. Érted?

– Próbálom. Pedig úgy tekintettél rá, mint életed nagy szerelmére.

– Tudom, de... mégsem. Ezzel a fordulattal inkább egy barátomat érzem elveszíteni, nem a barátomat – magyarázom.

– Aha – mondja kételkedve.

– Mi legyen Bencével? – váltok témát.

– Berakom egy terembe – válaszolja egyszerűen.

– De hogyan? Ő is varázsló, ha varázslattal zárod be, ki fog tudni jönni.

– Tudok az ajtóra olyan bűbájt rakni, amit egyedül én tudok feloldani – magyarázza. – Múltkor Harcoséra nem ilyet raktam, ezért tudott kijönni.

– Tényleg, hogy van Harcos? – Kicsit elszégyellem magam, amiért nem jutott hamarabb eszembe, hogy kérdezzek felőle. De annyi minden történt ma este, hogy teljesen kiment a fejemből.

– Délután ébren volt. De... Sajnálom, de le kellett ütnöm – vallja be, én pedig elkerekedett szemekkel nézek rá.

– Hé! Miért bántottad? – háborodok fel.

– Miért, mit gondolsz, mit kellett volna csinálnom? Meg akar ölni!

– Jó, igaz, de elmagyarázhattad volna neki...

– Mert szerinted meghallgatott volna? Hát nem!

– Jó, igazad van, na! Csak azt mondom, hogy amióta az apád bántotta, szinte még semmit nem volt ébren, mert valaki mindig leüti – tárom szét a karom.

– Akkor mondd el neki te. Téged valószínűleg meghallgat.

– Oké – felelem vonakodva. – Mikor?

– Minél hamarabb. Holnap. És arról is meggyőzheted, hogy segítsen nekem varázslatra tanítani téged. Holnapután kezdjük – közli nyugodtan.

– Holnapután? Két nap múlva? Harcos addigra nem gyógyul meg.

– Harcosnak semmi baja nincs már, a sebei begyógyultak, csak meg kell erősödnie. Két napja van rá.

– A sebei begyógyultak? – ismétlem csodálkozva.

– Nem emlékszel? Meggyorsítottam a gyógyulását. Többször is.

– Mindig elfelejtem, hogy boszorkány vagy – bólintok.

– Ha te is az leszel, akkor valószínűleg már nem felejted el.

– Már ha az leszek – jegyzem meg kétkedően, mire Vanda halványan elmosolyodik.

– Biztosan az leszel. Szerintem csak elő kell hívnunk az erődet. Igazából már benned van, hogyan kell varázsolni, csak még nem próbáltad.

– Akkor holnap beszélek Harcossal.

Elindulunk vissza az épületbe, de az út már csendesen telik. A gondolatainkba mélyedünk, azt hiszem, mindkettőnk számára akad agyalnivaló.