– Ne pislogj már! – utasítja Kamilla, miközben azon fáradozik, hogy szemceruzával kihúzza a szememet. El sem tudom képzelni, hány hosszú percen át győzködött, mire végre beadtam a derekam és megengedtem, hogy kisminkeljen. Fél óra múlva kezdődik a bál, a mosdóban készülődünk. Kamilla nagyon szép a piros ruhájában, és valószínűleg nagyon sokat vesződött vele, mire elérte, hogy teljesen kivasalja göndör haját, majd szabályos és szoros kontyba tudja rakni. Az én ruhám sötétzöld, az ujjánál és a derekánál arany csipke van. Kamilla adta kölcsön ma estére, nekem még egy sima szoknyám sem volt.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy a szemceruzázás és a szemspirálozás ilyen bonyolult és természetellenes művelet.

– Mondtam, hogy még soha nem csináltam.

– Akkor épp itt az ideje, hogy elkezdd.

– Jó, csak az ember természetes tulajdonsága, hogy pislog.

– Ne nyafogj már, szép leszel! – csitít el Kamilla. Én igazán nem akartam nagy felhajtást, ez is az ő ötlete volt. Viszont igaza van, a szemspirál tényleg nem áll rosszul: az eredetileg halványbarna szempilláimat duplán kiemeli és meghosszabbítja a fekete festék. De a szemceruzával egyelőre nem tudok megbarátkozni.

Épp elkezdem szokásomhoz híven fonni a hajam, mire elkapja a kezem.

– Ne fond be!

– Miért? – kérdezem értetlenül.

– Legyen különleges a mai nap! És különben is, annyira szép hajad van, most az egyszer hagyd így! – mondja. Eleinte egyből tiltakozni akarok, mert ez a haj anyára emlékeztet. De aztán eszembe jut, hogy tulajdonképpen semmi akadálya, hogy kibontva hagyjam. Anya megmondta, ő mindig itt lesz, és különben is itt az ideje, hogy kitaláljam a saját stílusom, és úgy nézzek ki, ahogy igazából szeretnék.

– Rendben – egyezek bele. Az állandó fonattól a hajam most hullámosan omlik a vállamra. Annyira más az a lány, akit a tükörben látok. Szoknya, smink, divatos haj. És bizonytalan mosoly az ajkán. Szabad, boldog. Ez tetszik.

A többi öt lánnyal együtt megyünk le a diákok gyűrűjében az ebédlőhöz. A lányok ruhái minden színben pompáznak, mindenki izgatottan és jókedvűen beszélget, a hangulat már majdnem családiasnak nevezhető. Az ebédlő előtt már ott vannak a fiúk, Bence mosolyogva lép oda hozzám.

– Micsoda stílusbeli változás! Nagyon szép vagy – neveti el magát, majd nyom egy puszit az arcomra.

– Köszi – sóhajtok hálásan.

– Nagyon eltűntél az elmúlt két napban.

– Itt voltam, csak... dolgom volt – mondom zavartan, majd meglátom Vandát egyedül álldogálni. Nem nehéz észrevenni, kitűnik a sok színes ruha közül az ő feketéjében. Ez jó alkalom arra, hogy kihúzzam magam a párbeszédből hazudozás helyett. – Bocsi, mindjárt jövök – mondom, és otthagyom Bencét. Mi ütött belém? Miért nem akarok vele lenni?

– Szia – érek oda Vandához. Rátérnék a lényegre, azonban nem tudok elmenni a kinézete mellett. Az éjfekete ruhája meglepően testhezálló, főleg a felső része, szőke haja a sötét szín miatt még világosabbnak hat, és hullámosan omlik a vállára, épp, mint nekem. – Hű, Vanda, nagyon jól nézel ki – dicsérem meg.

– Köszönöm – biccent kifejezéstelen arccal. – Soha nem vettem volna fel ezt a göncöt, ha nem muszáj.

– Nyugodj meg, én sem – nevetem el magam. Hát igen. A kinézetünk mellett ez mindenképpen közös bennünk, utáljuk a felhajtást, a túlságosan lányos dolgokat. – Igazságszérum a poharakban?

– Igen.

– Én komolyan izgulok. Nem hiszem el, hogy tényleg vallatnom kell Bencét – toporgok idegesen.

– Tudom, de nem kérném, ha nem lenne fontos. Ha nem bűnös, akkor nem lesz semmi baja, de biztonsággal mehetsz a közelébe.

– Rendben – sóhajtok megadóan.

– És nagyon fontos, hogy ne szegezd neki rögtön a kérdést, hogy az apám szolgálatában van–e itt.

– Miért ne?

– Mert ha ártatlan, akkor gyanakodni fog, el kell mondanunk neki mindent, viszont nem szabadna tudnia a varázslatról, emlékeket törölni pedig bonyolult, szóval...

– Oké, értem. Tehát óvatosan vallatok – mondom. – Tudom, hogy már megbeszéltnek tekintjük az ügyet, de maradt még néhány kérdésem a tegnapival kapcsolatban.

– Kérdezz nyugodtan, ezt valószínűleg nem lehet egy délután alatt megemészteni.

– Az apád csak levelekkel próbált üzenni nekem?

– Hát ez... bonyolult. Például varázslatokkal is. Számos bűbájt hatástalanítottam az utóbbi időben – sóhajt keserűen.

– Hogy érted? Milyen varázslatokkal?

– Az volt például a legszadistább és legdurvább, amikor szerzett egy ártatlan embert és összeköttetett vele. Ez azt jelenti, hogy amit ő érzett, azt érezted te is.

– És mit csinált vele?

– Megkínozta, természetesen.

– Kínzással akarta elérni, hogy elmenjek hozzá? – szörnyedek el.

– Igen.

– De miért nem éreztem?

– Mert az apám nem számolt azzal, hogy itt vagyok én, és az egyik neked írt levelében megemlítette, hogy ezt fogja tenni, ha nem mész el hozzá. Így időben hatástalanítani tudtam a bűbájt.

– Nem is tudja, hogy nem a sötétek oldalán állsz?

– Azt sem tudja, hol vagyok, élek–e még. Viszont ez előnyünkre válik, mert nem tudja, hogy segítek neked.

– Mennyi idős voltál, amikor otthagytad? – teszem fel a következő kérdésemet.

– Négy éves. De az apám ellen harcolók között voltak, akik befogadtak, lett egy oktatóm és varázslóiskolába kezdtem járni.

– És az apád nem is keresett?

– Nem tudok róla.

– Sajnálom – mondom szomorúan.

– Én nem – mondja cseppet sem szomorúan. – Nem volt és nem is lesz rá szükségem. Attól, hogy az apámként emlegetem, még nem tekintem is annak.

– Érthető miért – bólintok. Bár nem erre mondtam, hogy sajnálom. Csak azt sajnálom, hogy normális, szerető édesapa nélkül kellett felnőnie. Nem említem meg neki. Már rájöttem, hogy Vanda nem igazán szereti, ha sajnálják.

– Idő van, a legtöbben már bementek. És a lovagod már egy ideje vár.

Hátranézek. A többiek már bementek, csak Bence álldogál az ebédlő előtt magányosan és elbambulva nézi a hóesést.

– Őt nevezted te gyanúsnak? – kérdezem mosolyogva.

– Igen, mert annyira nem gyanús, hogy az már gyanús – magyarázza Vanda (szerinte) logikusan.

– Akkor megyek kihallgatni – intek egyet.

– Sok sikert!

– Neked is!

Zavartan odasétálok Bencéhez.

– Bocs, csak... beszélgettünk – legyintek

– Ilyen jó barátnők lettetek Vandával? – kérdezi mosolyogva.

– Mi? Nem, dehogy. Nem tudnék a barátnője lenni.

És soha nem tudok hitelesen hazudni.

– Aha. Bemehetünk?

– Persze! – vágom rá, megörülve a témaváltásnak. – Sajnálom, hogy miattam kellett várnod.

– Semmi gond. Egyébként nem vagy ideges kicsit? – méreget.

– Nem – válaszolok talán túl gyorsan is. Tisztában vagyok vele, hogy ez így nem jó, a hitelesség érdekében megfogom a kezét és hozzáteszem: – De tényleg. Menjünk be!

– Jó – mosolyog rám. Ahogy elindulunk, alig hallhatóan – legalábbis remélem – kifújom a levegőt.

Bár eddig nem nagyon jutott eszembe, hogy szenteste van – nem igazán volt időm ilyeneken agyalni –, az ebédlőbe lépve mégis elkap a karácsonyi hangulat. Az asztalokat eltűntették, csak egy hosszút hagytak a helyiség másik végében, amire az ételt és az italt pakolták. Az asztal két végénél két nagy és feldíszített karácsonyfa villódzik a színes égősoroknak köszönhetően. Olvadt viasz, mézeskalács és pulyka illata keveredik a levegőben. Mikor beérünk, az igazgató ellenőrzi, hogy párban érkeztünk–e, aztán tovább enged. Nem tetszik a tekintete, olyan kifejezéstelen, alig pislog, és mintha senkit nem ismerne fel.

– Nekem adod az első táncot? – kérdezi Bence kiszakítva az igazgató tanulmányozásából.

– Persze – felelem könnyedén. Bár nem vagyok képes felengedni a szorult helyzet miatt, azért belül magamban jól szórakozok. A bál, a lányok hosszú szoknyái, a „Nekem adod az első táncot?" kérdés mind olyan érzést keltenek, mintha visszamentünk volna jópár évet az időben. Nem mindennapi feeling, az biztos.

Bemegyünk a táncoló diákok közé, és mi is bekapcsolódunk. Nem kell sokat várnunk arra, hogy Kamilla megtaláljon minket, öt perc múlva már együtt ugrálunk. Nagyon hálás vagyok neki, hogy elrángatott Bencétől, mielőtt kicsúszott volna valami olyan információ a számon, aminek nem kellene. Akár jól is érezhetném magam, ha nem aggódnék amiatt, amit tennem kell. Minden szám végén reménykedem, hogy a többiek kifulladtak és úgy döntenek, menjünk el inni. Az azt jelentené, hogy Bence inna az igazságszérumból, én pedig minél gyorsabban túleshetnék a vallatáson.

Két óra tánc után magamban hálát adok Lucának, amikor felsóhajt:

– Szomjan halok. Menjünk el inni!

– Menjünk mi is, oké? – kérdezem Bencétől, aki csak megvonja a vállát.

Az asztalon poharakban felszolgálva áll az ital, és közelebbről felismerem, hogy limonádé.

– Komoly, hogy egy bálon limonádét szolgálnak fel? – kérdezi Ádám. – Miért nem pezsgőt?

– Te már iszol alkoholt? – vonja fel a szemöldökét Bernadett.

– Gyerek pezsgőre gondoltam.

– Az ciki – csap a vállára Balázs.

– Miért, te talán rendes pezsgőt iszol?

– Nem. De az mindegy.

Szórakozottan hallgatjuk végig a párbeszédüket, majd mindegyikünk elvesz egy poharat, kivéve én. Vagyis mégsem. Bence sem.

– Te miért nem iszol? – kérdezem az ijedtség és a hisztérikusság keverékén.

– Nem szeretem – vonja meg a vállát értetlenül.

– A limonádét? – kérdezi Kamilla. – Te sem, Lili?

– De... Csak én nem vagyok szomjas – hazudom átlátszóan. Ki ne lenne szomjas két óra ugrabugrálás után? Az az igazság, hogy nagyon is szomjas vagyok, de nem szeretnék egész este a titkaimról csevegni.

A tekintetemmel kétségbeesetten keresem Vandát, de úgy látom mégsem tudott bejutni pár nélkül.

– Mindjárt jövök – mondom a többieknek. Tudom, hogy tényleg feltűnő a viselkedésem, de most túlságosan bepánikoltam ahhoz, hogy ne keressem meg Vandát.

– Hová mész? – szól utánam Kiara. Ez nem igaz. Miért kell ezt megkérdezni?

– Én... Igazából sehová – mondom akadozva, majd rátalál a szemem a limonádés poharakra, és a szomjúságon kívül egy ötletem is támad. – Illetve mégis. Hozok Bencének vizet – mondom, miközben felkapok két limonádés poharat és elmegyek.

Az ebédlő fülledt levegője után jól esik a kinti hűvös, és nagyjából lenyugtat. Jaj, csak sikerüljön! Persze Vandának is pont most kell eltűnnie!

Az ivókúthoz érve az egyik poharat megtöltöm vízzel.

– Kinek lesz a limonádé? – kérdezi Bence hangja mögülem. Először összerezzenek, majd az égre emelt tekintettel tudomásul veszem, hogy ma igazán peches napom van.

– Nekem.

– Nem azt mondtad, hogy nem vagy szomjas? – kérdezi, mire kinyögöm a lehető legidegesítőbb választ.

– Hát, akkor még nem is voltam.

Szórakozottan elmosolyodik, majd elkezd hátrafelé nézegetni. Eljött az én időm: kicserélem a két kezemben lévő poharakat, és az egyiket odanyújtom neki. Így hozzá kerül a limonádé, benne az igazságszérummal, hozzám pedig a víz.

– Kösz – mondja, majd végleg megkönnyebbülök, amikor bele sem nézve inni kezdi. Igaz, hogy a következő pillanatban köhögni kezd, és vissza akarja köpni, de már késő, lenyelte.

– Jól vagy? – kérdezem a bűntudattal küszködve.

– Limonádé... – krákogja.

– Bocsáss meg, azt hiszem véletlenül rossz poharat adtam – sziszegtem a számat beharapva.

– Semmi baj. Jól vagyok – mondja felegyenesedve.

– Tessék – nyújtom át neki a vizet.

– Idd meg nyugodtan, én ezek után már nem vagyok szomjas – válaszolja mosolyogva. Vállat vonva megiszom a vizet. Sikerült. És még vízhez is jutottam...

– Egyébként mit nem szeretsz a limonádéban? – kérdezem, miközben visszafelé indulunk.

– A citromot. Nem szeretem a savanyú dolgokat.

– De cukor is van benne.

– Igen, de citrom is. És azt nem szeretem – ismétli meg. Hát rendben.

– Gyere, Lili, imádom ezt a számot! – ragadja meg a karom Kamilla és húzni kezd a tánctér és a többi négy lány felé. Tudom, hogy a nehezén még nem vagyok túl, de a kezdeti sokk után nagyon megkönnyebbültem, így szeretném a bálnak ezt a részét kiélvezni. Majd este megkérdezem Bencét, addig is Kamillával és a többiekkel leszek.

Biztos eltelik újabb egy óra, mire Kamillához fordulok.

– Kamilla?

– Igen?

– Kérdezhetek valamit?

– Nyugodtan, bármit – válaszolja önfeledten. A kezeit a magasba tartva táncol.

– Miért nem mondtad el, hogy Gergő elhívott a bálba?

Kamilla abbahagyja a táncolást és elkomolyodva rám néz.

– Honnan tudod? – kérdezi sokkal halkabban.

– Bence említette.

– Bence miatt nem mondtam. Hogy az, hogy én nem fogadtam el a meghívást, ne befolyásolja a te döntésedet.

– Azt hitted, ha megtudom, hogy nem mész el Gergővel, akkor én is visszautasítom Bencét? – kérdezem meglepetten.

– Akkor talán igen, ha tudod, hogy Gergő nem csak a bálba akart elhívni.

– Ó.

Tehát Gergőnek bejött Kamilla, aki visszautasította, és aztán nem avatott be, hogy én ne utasítsam vissza Gergő legjobb barátját. Mellesleg ez nem történt volna meg akkor sem, ha elmondja, de meg tudom érteni az aggodalmát.

Kamilla nagy levegőt vesz, de aztán becsukja a száját. Ezt megcsinálja még egyszer. Olyan, mintha mondani akarna valamit. De nem, inkább olyan, mintha titkolni akarna egy dolgot. Ekkor rájövök: van valami, amit titkol, de az igazságszérum miatt késztetést érez rá, hogy elmondja.

– Mi az, Kamilla? Van még valami?

– Hát... lenne – mondja habozva.

– Mi az?

– Eredetileg igent akartam mondani – hadarja el ezt a pár szót, mintha túl akarna esni rajta.

– Miért? – kérdezem csodálkozva. – És miért mondtál végül nemet?

– De hiszen tudod. Tudod, hogy nekem nem ő tetszik. Vagyis... nem csak ő.

– Nem csak ő? – ismétlem meg az eddigieknél is jobban meglepve. – Neked tetszik Gergő? Mármint... Gergő is? Mióta? Vagy... hogy?

– Én sem tudom. Egyszerűen észrevettem, hogy egyre többet néz engem, aztán én is egyre többet néztem őt, végül egyre többször beszélgettünk. De én akkor már Balázzsal jártam...

– Te jársz Balázzsal?? És ezt miért nem mondtad el? – kérdezem, és bár úgy érzem, a meglepődést ennél jobban nem lehet fokozni, nem kizárt, hogy Kamillának vannak még ehhez hasonló meglepetései.

– Ne hibáztass, kérlek szépen! Annyira nehéz volt, nem tudtam, mit akarok. Nekem már olyan régóta tetszik Balázs...

– Egész pontosan mióta is?

– Úgy... másfél éve.

– Másfél év?? – kérdezem egyik meglepődésből a másikba sodródva.

– Igen... Elmondtam volna korábban is, csak... nem voltam benne biztos. Aztán megkérdezte, hogy járunk–e, és ekkor mondtam el neked, hogy tetszik, azt még nem mertem, hogy együtt vagyunk. Tudom, hülye voltam és hülye vagyok, tudom, hogy bízhatok benned. El is akartam mondani, hogy járunk, de akkor jött Gergő...

– És akkor most mi van Balázzsal?

– Balázs annyira jól néz ki, és nagyon menő, meg kedves is de... néha olyan öntelt. Erre jön Gergő, akinél szerényebb és kedvesebb ember nincs, de minden amellett szólt, hogy őt akár most rögtön el is felejthetem. Hiszen ugye Balázzsal járok, meg tudtam, hogy Lucának tetszik Gergő... Szóval nem szakítottam Balázzsal, azóta is járunk.

– És Gergővel mi van most?

– Vele semmi – sóhajtja. – Megkérdezte, hogy mit érzek iránta, megmondtam neki, hogy nem érezhetek többet, mint baráság, ő elfogadta, és most ennyi. Itt tartunk.

– De miért utasítottad vissza Gergőt? – kérdezem lehangoltan, mert őt sokkal szimpatikusabbnak találom Balázsnál.

– Utálom, ha valaki egyszerre két vasat tart a tűzben. Nem vagyok híve a „ha ló nincs, szamár is jó" játéknak. Nem akartam megbántani Balázst, így nemet kellett mondanom Gergőnek.

– De így neked rossz. Balázs boldog, mert ott vagy neki, Gergő most már boldog, mert túltette magát a dolgon, és meghívta Lucát. Csak te nem vagy boldog – emlékeztetem, mire szomorúan elmosolyodik.

– Ebben az ügyben muszáj volt valakinek rosszul járnia. Nem lehet mindenki boldog.

Szomorúan hallgatok. Nem tudok beletörődni abba, hogy Kamilla ejtett egy kedves fiút, akit kedvel, azért, hogy ne bántson meg egy másikat, aki valószínűleg nem tette volna meg ugyanezt Kamilláért...

Kettő embertől akartam megtudni dolgokat, amíg az igazságszérum hatása alatt állnak. Az egyik az igazgató, a másik Kamilla. Mert nem vagyok benne biztos, hogy Kamilla magától elmondta volna. Nem azért, mert nem bízik bennem, hanem, mert olyan kedves, hogy – magával mit sem törődve – mindenkinek a legjobbat akarja, és nem akar belekeverni, amíg nincs minden rendben.

Bencét nem sorolom Kamilla és az igazgató közé, mert őt nem akarom kihallgatni. Hanem őt ki kell hallgatnom.

Ekkor egy lassú szám kezdődik, a fiúk pedig megérkeznek. Mindenki a párjával kezd el foglalkozni – Kamilla természetesen Balázzsal –, így alkalom nyílik rá, hogy kikérdezzem Bencét. De nem akarom. Odajön hozzám. Most vagy soha. Pedig nincs kedvem.

– Bence, kijönnél egy kicsit az udvarra? – kérdezem.