– Na, végre! – kiált ránk Bence, amint kiérünk a suli ajtaján. Az eszetlen tinilány énem oda meg vissza van a boldogságtól, hogy Bence örül, amikor meglát, de igyekszem minél jobban elnyomni ezt az oldalamat. Kissé megrémiszt. – Mi tartott ennyi ideig?

– Semmi – tagadja Kiara azzal egy időben, hogy vállat vonok, és Luca is a földet nézve hallgat. Senkinek nem kell tudnia a Vandával való konfliktusomról, maximum Kamillának.

– Mit csinálunk? – terelem el a témát és felváltva nézek rájuk.

– Hóháború – válaszol Gergő. Értetlenül meredek rá, majd szinte ösztönösen Kamillához fordulok, mint mindig, tőle számítok magyarázatra.

– Hóháborúnak neveztük el, de igazából majdnem számháború. De mégsem teljesen – magyarázza Kamilla. – Két csapat van, az a cél, hogy megszerezzük az ellenfél zászlaját, mint a számháborúban. De mivel mi nem tudunk zászlókat szerezni, jelen esetben két–két üveg tölti be ezt a szerepet – mutat fel két rikító fóliás üveget. – Úgy lehet kiejteni az embereket, ha hógolyóval háromszor megdobod a...

– Hasát – mondja hirtelen Balázs. Kamilla elég furán néz rá, de bólint.

– Oké, legyen, szóval, ha háromszor megdobod a hasát. És ugye az nyer, aki először megszerzi a másik csapat üvegét. Érted? – kérdezi végül.

– Igen – bólintok.

– Hogy legyenek a csapatok? – kérdezi Bernadett. – Fiúk a lányok ellen?

– Ti többen vagytok – jegyzi meg Dominik. – Valaki jöjjön át.

– Hogyne, és akkor meg ti lesztek többen – teszi csípőre a kezét Bernadett.

– Talán félsz, hogy legyőzünk? – vonja fel a szemöldökét Ádám, mire Bernadett egyből felkapja a vizet.

– Jó, tudod mit? Legyetek többen ti, annál jobban fogok röhögni, ha mégis vesztetek – jelenti ki és pislogás nélkül, rivalizálva néznek egymás szemébe. Bernadett és Ádám hiába mennek együtt a bálba, nem a legzökkenőmentesebb a viszonyuk. Főleg azóta, amióta Berni berágott Ádámra, amiért nem éppen a legmegfelelőbb módon hívta el a bálba.

– Oké, és ki lesz az, aki átmegy? – kérdezi Aliz.

– Majd én – vonom meg a vállam.

– Itt a zászlótok – nyomja a kezembe Kamilla az üvegét, amiben félig megfagyott a víz. – A játék öt perc múlva kezdődik, addig kell elrejteni az üveget az egész udvarrészen!

– Öt perc? – kérdezek vissza. – Nem kevés az?

– Sietni kell – tárja szét a karját Kamilla, mire megforgatom a szemeimet.

– Menjünk – fogja meg a karom Bence, miután Kamilláék elindulnak az egyik irányba. Tehát a mi csapatunkban van Bence, Gergő, Balázs, Ádám, Dominik meg én, a másikban pedig a öt barátnőm: Kamilla, Luca, Kiara, Bernadett és Aliz.

– Van valakinek ötlete, hová rejtsük? – kérdi Dominik futás közben.

– Amúgy meg milyen stratégiát kövessünk? Öt perc után rohanjunk nekik, vagy várjuk meg, hogy ők jöjjenek ide?

– Azzal eláruljuk, hol van a zászló. Szerintem, ha ők nem jönnek azonnal, menjünk mi – javaslom. Ebben egyet is értünk, csak azt nem tudjuk kitalálni, hova rejtsük az üveget. Letelik az öt perc, úgyhogy Kamilláék bármelyik pillanatban itt lehetnek.

– A kukába – szólal meg Bence hirtelen.

– Na, ne viccelj már, letelt az idő! – szól rá Gergő türelmetlenül.

– Nem vicc volt.

– Szerintem jó ötlet. A kukában nem hiszem, hogy keresnék, és azt sem, hogy belenyúlnának – gondolkodok, de valahogy sehogy sem tűnik valósnak a kép, hogy bármelyik barátnőm könyékig a kukában van.

– Ők lányok, nem fognak a kukában turkálni – mondja ismét Bence.

Így kerül az üvegünk a kukába.

– Mehetünk? – kérdezi Balázs.

– Persze. Most jól megdobálom Bernadettet – vigyorog Ádám gonoszul.

– De legalább a hasára célozz, hogy kiessen! – javasolom visszafojtva a mosolyom.

Gyaloglótempóban, és a lehető legcsendesebben indulunk el, mindenki hógolyóval a kezében, majd amikor feltűnik a másik csapat, a fiúk ordítva rohanni kezdenek. Nem csak mi hajítjuk el a hógolyókat, ők is felkészültek, az egyik rögtön szét is csapódik a kabátomon, pont a hasamnál. Még két életem van.

Rohannék tovább, így teljesen váratlanul ér, hogy az iskolafalhoz érve Bence minden előzmény nélkül megragadja a karomat és beránt a fal mögé. Hátamat egyből a falnak vetem, és miközben a zihálásomat próbálom csendesíteni kérdő tekintettel fordítom a fejem Bence irányába. Óvatosan kidugja a fejét.

– Most épp nagyon harcolnak. Várjuk meg, míg elmennek megkeresni minket és utána szerezzük meg az üvegüket – mondja el halkan a tervét.

– Jó – bólintok ösztönösen, majd leguggolok és újabb golyót kezdek gyúrni a friss hóból. Egy kicsit feszélyez a tudat, hogy kettesben vagyunk, erre rátesz még egy lapáttal, hogy a következő pillanatban visszahúzza a fejét, mintha félne, hogy meglátták, majd mellém lép és a tekintetünk találkozik. Még mindig guggolok, így mindkét kezét felém nyújtja. Egy pillanat alatt lemondok a hógolyóról, leporolom a kesztyűmet, megfogom a kezeit és hagyom, hogy felhúzzon. Mindkettőnkön kesztyű van, az érintésre mégis jóleső borzongás fut végig rajtam. És Bence nem engedi el a kezemet.

– Oké, nem fogok kertelni – kezdi, én pedig érdeklődve figyelem az arcát. És tényleg nem kertel. – Eljössz velem a bálba?

Harmadik napja csak erre várok, és számtalanszor elképzeltem, hogy milyen lesz a szituáció, milyen lesz, amikor megkérdezi, hogyan fogok én válaszolni. Most mégis annyira váratlanul ér ez az egész, hogy alig kapok levegőt, örülök, sőt annyira örülök, hogy legszívesebben sírnék. Nem képzelődtem, mikor engem nézett Korina kikosarazásakor. Minden porcikám egyszerre visítja boldogan a választ, a hangom mégis erőtlen a válasz közben. Természetesen igenlő válasz közben.

Ha az előbb meglepődtem, akkor ki kéne találni egy új szót arra, hogy mit csinálok akkor, amikor Bence az egyik kezével megfogja az arcomat, a másikkal a derekamat és hirtelen magához húz. Csók. Ilyen tehát egy csók. Eddig még sosem csináltam, sőt nem is tudtam, hogyan kell. Azonban mikor ajkai az enyémhez érnek, annyira természetes az egész, hogy azonnal viszonzom. De itt igazából nem is a csókon van a hangsúly. Az csak az érzelmeink közvetítésére való, nem többre. Én pedig érzem, hogy szeret, és nem szeretném elveszíteni ezt az érzést. A mellkasom konkrétan hullámzik a levegőhiánytól, de ez nem tud zavarni, ahogy Bencét sem zavarja az, hogy folyton belemosolygok a csókunkba. Érzem, hogy muszáj elszakadnunk, ha nem akarok elájulni, így lassan eltolom magamtól és a nyakát átkarolva nézek bele a sötétzöld szempárba.

– Miért nem mondtad korábban? – kérdezem zihálva, mire halványan elmosolyodik.

– Féltem. Miután Kamilla kikosarazta Gergőt, féltem, hogy te is ezt teszed – mondja, én pedig megdöbbenek. Kamilla nem is mondta. Vajon volt valami a legjobb barátaink között?

– És mikor jöttél rá, hogy én nem fogom ezt tenni? – mosolygok.

– Amikor kihallgattátok a beszélgetésemet Kamillával. Ma reggel.

Felnevetek, mikor eszembe jut az emlék.

– Ezek szerint nem hitted el a repülőt – mondom még mindig nevetve.

– Kamilla jobbat is kitalálhatott volna. De aranyosan színészkedsz – mosolyog, majd kesztyűs kezével megsimítja az arcomat. Úgy érzem, kicsattanok a boldogságtól.

Egy ideig hallgatunk, egészen addig bámulunk egymás szemébe, amíg lihegésünk el nem hal.

– Szerintem már keresnek minket – jegyzi meg sóhajtva.

Bólintok. Nehéz belegondolni, hogy rajtunk kívül más emberi lény is létezik ebben a pillanatban. Bence megpuszilja a homlokom, majd ellép tőlem a fal vége irányába.

– Várj! – szólok utána, mielőtt elindulna. – Most mi lesz?

Elég szánalmas kérdés volt, a fejemben azért máshogy hangzott.

– Mivel? A játékkal? Megkeressük a zászlót, és...

– Nem, nem a játékkal – sütöm le a szemem zavartan. – Kettőnkkel.

– Mi lenne? – kérdezi ártatlanul, de látom, hogy a szája sarkában ott bujkál a mosoly.

– Hát... – mondom szörnyen zavarban. – Oké, hogy bírjuk egymást, de... Akkor most... Most mi is van?

Ez még szánalmasabb volt, Bence azonban elvigyorodik.

– A barátnőm vagy – mondja ki, én pedig vigyorogva veszem tudomásul, hogy ez mennyire jól hangzik. – Futás!

Egymás kezét fogva gázolunk át a majdnem térdig érő havon. Hihetetlenül felszabadultnak érzem magam, ahogy zihálva szívjuk ki és be a friss, csípős hideget, és valamiért mindketten mosolygunk. Egy vastag fa mögé rohanunk, majd a törzse mögé lapulva elbújunk. Felfelé nézek, és épp azon töprengek, hova rejthették az üveget, amikor meglátom. Ott van fent a fán.

– Ott! – mutatok fel.

– Fenébe – hunyja le a szemét egy pillanatra. – De legalább nem a tetején van.

– Hanem a közepe felé – sóhajtok. A hópelyhek a szemembe hullnak, így hunyorogva nézem az üveget. Ötlet híján tanácstalanul nézek Bencére. Megvonja a vállát.

– Felmegyek érte, addig őrködj – mondja egyszerűen, de egyáltalán nem tetszik az ötlet.

– Nem, nem állok itt tétlenül, amíg te kockáztatsz.

– Miattam nem találtak még meg minket, úgyhogy úgy kerek, ha én megyek fel érte...

– Igen, miattad nem estünk ki, tehát már tettél valamit, így pontosan úgy kerek, ha én megyek fel érte – tiltakozok csípőre téve a kezem. A szemembe nézve gondolkodik.

– Menjünk mindketten.

– De ki fog őrködni?

– Nem kell. Messze vannak – pillant ki, és újra megfogja a kezem.

– Siessünk – bólintok megadva magam.

Bakot tart, felmegyek az alsó ágra és őt is felhúzom. Megint bakot tart, megint felmegyek, megint felhúzom. Tudjuk, hogy lombkorona híján semmi nem takar minket, a másik csapat bármelyik pillanatban itt lehet, így amennyire csak tudunk, igyekszünk felfelé. Mégis nagyon lassan haladunk, mert az összes ág havas és csúszik. Nem túl okos dolog télen fára mászni, de mi győzni akarunk. Érdekes, hogy ez csak egy játék, mégis mennyire komolyan vesszük. Elvégre ez a játék tehet róla, hogy összejöttem Bencével, így alap, hogy megteszek dolgokat a győzelemért.

Nem félek, hogy leesek, Bence mindig ott van mögöttem és biztos kézzel tartja a derekamat. Inkább miatta aggódok, hogy nem lesz elég erőm felhúzni őt, és visszacsúszik.

Már csak egy ág van hátra az üvegig, amikor mindenki odafut a fa alá. A mi csapatunkból rajtunk kívül mindenki kiesett, a másikból pedig csak Kamilla és Aliz maradt, akik dobálni kezdenek hógolyóval. Tudom, hogy gonosz vagyok, de magamban hálát adok az égnek, hogy Kamilla sosem volt jó kislabda–dobásból. Gergőék ordítva szurkolnak nekünk, a többi lány Kamilláékat biztatja, bár a „Jobban célozz" és „Nagyobbat dobj" tanácsokon kívül nem tudnak sokat tenni. Itt már csak rajtunk múlik minden.

Bencét eltalálja egy a lábán, de különben mindegyik golyó célt téveszt, mi pedig már az üveggel azonos ágon vagyunk. Bence a szemöldökét felvonva néz rám, majd az üveg felé int.

– Fogjuk meg egyszerre – tanácsolom, ő pedig mosolyogva bólint.

Úgy is teszünk, abban a pillanatban, hogy hozzáérünk, lent a fiúk győzedelmes kiáltást hallatnak. Bencével összenevetünk, és újra megcsókol, miközben egyik kezünkkel még mindig az üveget fogjuk. Tényleg nem tudok betelni ezzel a hirtelen jött, megrészegítő boldogsággal.

– Ez nagy volt – jegyzi meg Balázs Bencének, amikor leérünk és megállunk mellettük.

– Kösz. Nehéz volt felmászni.

– Én a csókra értettem – mondja Balázs vigyorogva, mire Bence megsemmisítő pillantással válaszol, rám pillantgatva, azt üzenve Balázsnak, hogy ezt ne a lányok előtt beszéljék meg, én azonban felnevetek.

– Amúgy hol van az üvegetek? – kérdezi Kiara.

– A kukában – nevetem el magam, mire Kamilla hitetlenül bámul rám.

– Eszünkbe nem jutott volna. És ti hol voltatok?

– Az iskolafal mögött – felelem.

– Ne már. Ott nem néztük.

– Tudjuk – vigyorodik el Bence.

Egy pillanatig csend van, ami annak a hatására lehet, hogy Bence többes számot használt. Azt hiszem, mindannyian ugyanarra gondolnak, de Ádám mondja ki először.

– Akkor ti most jártok, vagy mi? – kérdezi intelligensen.

– Ja – feleli Bence ugyanolyan intelligensen.

– De jó! – kapja a szája elé a kezét Kamilla, mint aki most fogja fel a dolgokat. A többi barátnőm is azonnal kapcsol, és egyszerre kezdenek lelkendezni. Az összes fiú furán néz ránk, nekik nem túl megszokott az ünneplésnek ez a sikongatós, ugrabugrálós formája, de azt hiszem, addig jó, amíg ez így is marad.

Miközben a lányok egymás szavába vágva csacsognak, Bence mosolyogva néz rám és megszorítja a kezem.

– Holnap találkozunk. Aludj jól!

Elszaladt az idő, a téli időpontnak köszönhetően már erősen kezd sötétedni.

– Nem jöttök le vacsorázni? – kérdezem.

Megrázza a fejét.

– A fiúkkal filmet nézünk.

– Akkor szia – mondom, és igyekszem elnyomni magamban a csalódottságot. Megpuszilja a homlokom, majd elmennek.

Az ebédlőben rajtunk kívül már nincs senki, így az a barátnőim beszélgetésétől zeng. Próbálok az összes kérdésükre válaszolni, azonban zsibbasztó fáradtság lesz úrrá rajtam.

Mostanában elég különösen reagál dolgokra a szervezetem. Sokkal fáradékonyabb vagyok, az órákra szinte egyáltalán nem tudok koncentrálni, sokszor fáj a fejem és annál is többször szédülök, és az a frusztráló hang...

Mindegy, ezekről most a lehető legjobban próbálok megfeledkezni. Nem akarok aggódni, hiszen most a teljes boldogságra lenne okom.