Végre kaptam egy kis nyugalmat, ami nálam azt jelenti, hogy megyek nyugodtan végezni a házimunkát. Nyugodtan: nincs a gyerek a fenekemben, nem kell jártatnom a számat feleslegesen, és nem kell senkit kerülgetnem. Bár nem mondanám én időnek, de azért haladósabb így.

A nappaliból érdekes beszélgetés szűrődik fel a fiam és az apja között.

- Apa, ha megöregszel, te majd akarsz játszani?

- Gondolom igen.

- És akkor majd velem akarsz játszani? - faggatja tovább a gyerek.

- Igen, akkor majd játszunk együtt.

- Jó. Mert tudod, ha majd játszani akarsz, akkor én is azt fogom mondani mindig neked, hogy mindjárt.

Magamban felkacagok. Valóban sokszor küldte el az apja azzal, hogy mindjárt játszanak, de mentségére szóljon, sokat dolgozott mostanában.

Mire a nappali ajtajához érek, még mindig elhűlten ül, az állát vakarja.

- Ezt jól megkaptad - somolygok.

- De nyugi, néha azért fogok veled játszani - veregeti meg a vállát vigasztalón a kicsi.