Jungkook POV
Miután megérkezek a kávézóba, el is foglalok egy asztalt, közvetlen az üvegfal mellett, hogy kilátásom legyen az utcán sétáló emberekre, és ne unatkozzak annyira, amíg partnerem meg nem érkezik.
- Hozhatok esetleg Önnek valamit? - lép az asztal mellé a pincérlány mosolyogva. Visszamosolygok rá, de egy pillanatra megállok. Honnan ismerős nekem?
- Öhm, nem, még nem, köszönöm. Nem egyedül leszek.
- Értem, akkor később visszajövök - mosolyog továbbra is, majd megfordul, és elsétál a pulthoz. Összeráncolt szemöldökkel vizslatom a lány arcát, ahogy a falap mögé lépve valamit írkálni kezd. Nem rossz se a név-, se az arcmemóriám, de ő valamiért nem ugrik be, hogy miért, és honnan ismerem.
Még tovább filóztam volna a dolgon, de a telefonom megcsörren, így felveszem azt, elszakítva tekintetem a pult mögött állóról, hogy utána felváltva az asztalt és az utcát nézzem.
- Igen?
- Szia, Jungkook - szólal meg anya a telefon túlvégéről.
- Szia, anya! - vigyorodok el. - Hogy vagy? Milyen Gwangmyeonban? Hogy vannak a bátyámék? - bombázom meg azonnal kérdésekkel, amin ő csak nevetni tud.
- Oh, minden szép, minden jó. A testvérednek most esett le igazán, hogy apa lett, szóval rajta van a tipikus kezdő-apa-pánik.
- Hát igen, ilyen ez, ha az embernek gyereke születik - kuncogok fel.
- Amúgy mindannyian jól vannak. A pici egy egészséges Jeon fiú. Jeon Jeongin.
- Add át nekik gratulációmat, és hogy majd valamikor mi is meglátogatjuk őket Hyerinnel.
- Átadom.
Édesanyám még valamit mond, de azt már nem hallom, ugyanis minden figyelmemet az éppen a kávézóba lépő Taehyungnak szentelem.
Amikor megtalál tekintetével, tipikus mosolya felkúszik ajkaira, és úgy indul meg felém. Szinte lassított felvételben látom az egészet. Csak egy vörös ing van rajta, fekete farmerral, de ez az összeállítás is csak azt éri el, hogy minél több tekintet tapadjon vékony testalkatára. Ugyanis ez a ruha nagyon kiemeli vékony, szinte már karcsúnak mondható alakját, amit nevezhetünk akár nőket megszégyenítőnek is. Haja megszokottan, kissé kócosan terül el fején, frufruja leér szemöldökéig, de ez egy cseppet sem zavarja, ez pedig egy ártatlan hatást ad neki, ha a hatalmas boci szemei nem lennének elegek, amik most is csillogva néznek le rám.
- Jungkookie? Itt vagy még? Halló?
- I-itt - válaszolok végre a telefonba, de szemeim továbbra is a velem szembe leülő angyalt pásztázzák. - Mit is mondtál?
- Hogy szerintem most egy ideig leverem itt a sátrat. Nagyfiú vagy már, tudsz gondoskodni Hyerinről. A bátyádéknak nagyobb szüksége van most rám.
- Okés - sóhajtok, már most elfáradva. - Figyelj, dolgom van. Később még beszélünk, oké? Szia!
Kinyomom a telefonom, és az asztalra helyezem, hangosan kifújva a levegőt.
- Minden oké? - teszi le Taehyung is az asztalra a telefonját, és kezeire támasztja állát.
- Igen, csak...áh, nem lényeg - legyintek mosolyogva, ő pedig egy aprót bólint. - Nem kértem még semmit, ha nem gond. Nem tudtam, mit hogy szeretsz, vagy akármi, szóval...
- Nem gond. Inkább meg is köszönöm.
Nagyjából három másodpercig mosolygunk egymásra ok nélkül, amikor a lány újra visszatér, megkérdezve, mit rendelünk.
- Én egy Lattet kérnék - leadva rendelésem Taehyung felé biccentek, így a lány a leírás után ránéz.
- Én egy csokis capuccinot.
A  felszolgáló aprót meghajol, utána már siet is egy másik asztalhoz. Újra utánanézek, egyszerűen nem hagy nyugodni a tény, hogy biztos ismerem őt, csak azt nem tudom, honnan.
- Esetleg...
- Oh, bocsáss meg! - nézek az idősebbre, akin látszik, félreértette, hogy a lány után néztem. - Valahonnan ismerős a lány, de nem tudok rájönni, honnan.
- Hol is dolgozol? Talán ott láttad.
- Annyira nem lényeges. Ráérek ezen gondolkodni otthon - legyintek újra egyet, majd a kiérkező italainkat bámulom. Elkezdjük kevergetni a meleg italainkat, miközben mind a ketten csendben kinézünk az ablakon. A beállt csend sajnos nem múlik. Már a kávéink felét elkortyolgattuk, de még mindig csendesen ülünk egymással szemben, és ez már kezd lassan kényelmetlen lenni.
- És...- nyitom ki a számat teljesen meggondolatlanul. Taehyung a szemeit rám vezeti, kérdő tekintettel veszi a szívószálat ajkai közé, hogy egy újabb korty kávét küldjön le torkán. - Csokis capuccino?
- Nem éppen a kedvencem a kávé - húzza el a száját, nyammogva egy sort.
- Hát akkor miért kávézni akartál? - nevetem el magam.
- Nem tudom. Mondhatom, hogy felnőttnek akartam tűnni? -neveti el magát ő is, a saját bakiját átgondolva.
- Egy felnőtt nem akkor felnőtt, ha kávét iszik.l - rázom meg a fejem. - Sütit is kérhettél volna, vagy egy rendes vacsorát. Úgyis én állom.
- Pont ezért elég csak egy kávé. Még ezt is soknak érzem azért a pár óráért, amit Hyerin nálam töltött.
- Hyung, ne viccelj! - forgatom meg szemeimet.
- Jó, befogtam! - emeli fel az idősebb a kezeit, ezzel jelezve, én nyertem a csatát. - Váltsunk témát! Nem akarok tolakodó lenni... 
- Ez már rosszul hangzik. - vigyorgok rá, a szavába vágva, mire most ő forgatja meg szemeit. - Mondd csak, hyung.
- Megkérdezhetem, hogy Hyerin édesanyja hol van?
A kérdés hirtelen ért, a kezem is megállt a keverésben, és teljes testemmel megdermedtem egy pillanatra.
- Ő, nos, nem éppen a környezetünkben, az biztos -mosolygok kissé keserűen. - Sajnos ő elhunyt.
- Ó! - kapja szája elé egyik kezét Taehyung, mire én felkuncogok. - Nagyon sajnálom! Nem akartam érzékeny témát felbo...
- Nem gond, ne aggódj emiatt. Szívesen mesélek róla.
- Ha nem gond, meghallgatnám - néz rám még mindig csillógó szemekkel, és az asztalon megfogja a kezemet, hogy aztán rászorítva egy pillanatra bíztasson, hogy nekikezdjek.
- Hyerin anyukáját Minjeenek hívták. Lee Minjee. Igazából sose voltunk együtt. Legjobb barátok voltunk, nem is, inkább testvérek. Közel álltunk egymáshoz, de sose mentünk tovább a barátságon, testvéri szereteten. Egyikünknek se jutott ez eszébe.
Ha mondhatom úgy, átlagos, mégis a tömegből kitűnő lány volt. Mindig alkalomhoz illően öltözött, csinosan, de nem kirívóan.
A viselkedésével se volt gond; nem volt olyan nap, hogy ne mosolygott, és nevetett volna. Bohókás volt, de ha muszáj volt, egy korát meghazudtoló, érett lány volt.
És én vele tengettem minden napomat. Szóval, mindent Minjeevel csináltam. Egyidősek voltunk, egy osztályba jártunk, egy utcában laktunk, mi kellett még?  Kiskölyök korunk óta ismertük egymást. Viszont, hyung. Ismered azt a szólást, hogy az alkohol és a drog nem játék? - megvárom, míg az idősebb bólint egyet, majd folytatom a mesélést. - Mi is megtapasztaltuk ezt sajnos, még ha nem is önszántunkból. A tizennyolcadik születésnapunkkor elmentünk egy szórakozóhelyre ünnepelni; barátok, pia, jó zene, másra nincs is ilyenkor szüksége az embernek. Arra viszont nem számítottunk, hogy valaki drogot fog csempészni az italunkba. Teljesen kiütöttük magunkat.
Akkor volt életem egyik legrosszabb reggele is; a rádöbbenés, hogy lefeküdtem a legjobb barátommal, hidd el nekem, nem a legjobb élmény. Ennek ellenére Minjeevel meg nem történtként kezeltük a múltat. Nem hoztuk fel soha. Megbeszéltünk mindent, de egymás felé a kapcsolatunk nem változott.
Csak aztán jött a következő meglepetés az életünkben: terhes lett. Minjee terhes volt tőlem. Viszont, ezt se kezeltük pánikolva. Igaz, akkor volt talán életünk legnagyobb veszekedése, de miután lecsillapodtak a kedélyek, tiszta fejjel beszéltünk meg mindent, mint mindig. Utána a szüleinket is beavattuk. Hogy hogy lett a lány terhes, és mihez fogunk kezdeni. Minjee hozzám költözött, mert nálunk több hely volt. Én eljártam dolgozni, hisz akkor már befejeztük mindketten az iskolát, ő pedig otthon maradt, és vigyázott magára, na meg a babára. De nem voltunk együtt. Akkor is testvérekként viselkedtünk; én voltam a féltő báty, aki bármijét odaadná, hogy ők ketten jól legyenek. Ez egészen az utolsó hónapig sikerült is. Ám akkor...
Nagy levegőt veszek, és szemeimet is összeszorítom egy pillanatra, ahogy az emlékek újra megrohamoznak. Taehyung csendesen vár, hogy összeszedjem magam, ami rövid időn belül sikerül is.
- A szülés jól ment egy ideig, de aztán komplikációk léptek fel. Minjee elkezdett vérezni, és bármit csináltak az orvosok, nem állt el. Túl sok vért vesztett, miközben küzdöttek az életéért. Nem élte túl.
- Istenem, szegény lány - Taehyung szemei most szomorúan csillognak, amit muszáj megmosolyognom.
- Hát igen, elmúlt, ami volt. Szerencsémre sokan mellettem voltak, és segítettek. Szó szerint a földről rángattak fel, hogy nem adhatom fel, hisz most már van egy lányom, akiért harcolnom kell, és igazuk volt.
- Nagyon sajnálom a történteket - konyul le Taehyung szája sarka. Biccentek egyet, majd mindketten megisszuk a maradék italainkat.
- Hyung, most kérdezhetek én valamit?
- Persze - dől hátra a székben kényelmesen, és végre újra mosolyog.
- Miért választottad az óvódai nevelőt, mint szak?
Azt hiszem ezt nem kellett volna.