Hoseok POV
Vigyorogva parkolok le a tömbház előtt, és az órát lecsekkolva állapítom meg, hogy még van öt kemény percem a megbeszélt időpontig. Kicsit se érdekel a tény, inkább ki is szállok a kocsimból, és az ajtóhoz érve keresem meg a névsokaság között a Park Yoongi nevet, majd miután rálelek, izgatottan megnyomom a gombot.
- Még van öt percem - veszi fel pillanatokon belül a kaputelefont, unott hangján pedig nem tudok nem mosolyogni.
- Akkor?
- Indulok - rak le, én pedig nevetve figyelem az utcát, amíg az idősebb le nem ér. Az ajtónyitódást hallva mosolyogva veszem tudomásul, hogy a szőke hajú újfent nem vitte túlzásba a kiöltözést, mégis észvesztően néz ki fekete bőrdzsekijében, az alatta lévő fehér pólóval, ezt pedig tetézi szintén fekete farmerja, ami hozzásimul hosszú, vékony  és nem mellesleg formás lábaira.
- Ismered a mondást, hogy jobb később, mint soha?
Muszáj nevetnem arckifejezésén és hanghordozásán, s kacajommal elérem, hogy ő is felfele görbítse ajkai szélét, és újfent elvarázsoljon cicás mosolyával.
- Ismerem, de ez a mondás nem a randikhoz lett kitalálva - lépek hozzá, hogy egy puszival köszönjek neki, de ő meglepetésemre szorosan magához húz, igaz, csak pár másodpercre, de megteszi, szívem pedig épphogy a helyén marad, olyan sebesen dobog.
- Mehetünk? - enged el, karórájára nézve, de én csak kukán állok, és magamban próbálok ráparancsolni a gyomromban élő víg pillangókra, akik makacsul repkednek továbbra is bennem. - Pontosan hat óra van.
- M-mehetünk - harapok alsó ajkamba, és nehezen, de sikerül egy kis magabiztosságot csempésznem bizonytalan lelkembe, miközben Yoongi után lépkedem, nehogy a végén úgy döntsön, hogy bepattanva a kocsiba a benne hagyott kulccsal elfuvarozza a saját formás seggét az étterembe, ahova asztalt foglaltam ma, és egyedül jelen meg, ugyanis engem ebben az esetben minden bizonnyal itt szándékozna hagyni. Nem a türelmes emberek táborát erősíti, ebben biztos lehet mindenki. Rápillantok a szóban forgó személyre, aki a válla felett mosolyogva néz engem, ezért egy halvány pír szökik arcomra, pedig úgy érzem, ennek fordítva kéne lennie. Nem szakítom meg a szemkontaktust közöttünk egészen addig, amíg a kocsihoz nem érünk.
- Madam - pattanok azonnal elé, és kinyitom a kocsiajtót, vigyoromat nem leplezve. Yoongi először meglepetten pislog rám, majd lehajtva a fejét küld el melegebb éghajlatra, de azért megindul beülni a kocsiba. Figyelem szapora lépteit, így amikor mellém ér, látom az arcán, hogy orcáit enyhe pír díszíti, és ajkaiba harapva próbál nem mosolyogni tettemen.
Itt büszke mosoly jelenik meg arcomon, mert Park Yoongi az az ember, akit nehéz megnevettetni, hát a pirulásról nem beszélve, szinte láthatatlan jelenség.
Nyert ügyem van nála, így változtatok a tervemen, és még ma lépést teszek felé, el nem szalajtva az esélyemet.
- Ma még beülsz és elindulunk, vagy vezessek én, de akkor te itt maradsz! - hangjára felébredek gondolataim közül, és mosolygós arcát látva azonnal elönti mellkasomat a melegség és magabiztosság.
Bizony, az enyém leszel, még ma, Yoongi hyung!

Ez csak egy kis elvegetáló rész, mert gondoltam ők is kaphatnak egy kis figyelmet :3