Taehyung POV
Vasárnap reggel fél tíz van. Normál esetben az emberek ezen a napon ilyen időtájban még az otthonukban pihennek, esetleg készülődnek valahova, vagy még alszanak, ahogy én is tenném, ha a csengőmre tenyerelő vendégem hagyná. Ötletem sincs, ki lehet az, de elég rossz időpontot választott a zaklatásra, hisz így is morcosabb vagyok a szokottnál, mert tegnap késő este még álmatlanul forgolódtam az ágyban, ismeretlen okokból. Lehet, az aznapi elmenekülős manőverem miatt volt mindez, de nem hinném, hogy ez lenne a probléma.
Vagy mégis?
- Megyek már, megyek! - lököm ki magam az ágyból nehezen. Csoszogva teszem meg az ágyam és a bejárati ajtó közötti távot, végigmászva a lakáson, majd az ajtó előtt a fogas mellé szerelt tükörben még utoljára végignézek magamon.
Hajam kócosan mered a szélrózsa minden irányába, arcomon ott van még a párna gyűrődésének nyoma, ahogy ruhám se úgy éz ki, mint amit most szedtek ki a szekrényből, vagy a vasaló alól. Pólóm már jobb időket is átélt, kinyúlt, agyonnyúzott. Lábaimat nem fedi semmi, csak egy alsógatya a pizsamaalsóm. Gyönyörű látvány vagyok, vendégem bizonyára sikítva fog kirohanni a világából.
A következő kopogásra csak morgok egyet, és az egyik szememet kezdem dörzsölni, hátha kiűzöm a fáradtságot belőle, kevés sikerrel. Szabad kezemmel ráfogok a kilincsre, és egy határozott mozdulattal nyitom ki a falapot.
- Jungkook? - lepődök meg azonnal, és egy kis pír szökik orcámra, ahogy eljut az agyamig, hogy én az alvós ruhámban mutatkozom előtte, ami több okból se előnyös.
- Jó reggelt, hyung! - mosolyog rám szokásos nyuszis mosolyával, nem is foglalkozva a ténnyel, hogy a lánya egyik nevelője konkrétan az ágyból mászott ki elé. - Tegnap ott hagytad a telefonod a kávézóban, így ma elhoztam, hisz biztosan szükséged van rá.
Lassan nyújtja ki a kezét, amiben ténylegesen az említett tárgyat fogja, én pedig alsó ajkamat rágcsálva veszem át tőle. Ujjaink egy pillanatra találkoznak, én pedig úgy rántom el a kezem, mintha csak megégetett volna az érintése, ezzel kiejtve kezeből a telefont. Értetlen tekintete láttán fejemhez kapok, és lehajolva a telefonomért megnézem, hogy nem lett-e valami baja, majd megtörölve fogom tovább a kezemben, hisz nem csinálhatom azt előtte, hogy az alsómba akasztom bele a telefont, amit általában ilyenkor tenni szoktam.
- Köszönöm - villantok rá egy félmosolyt, de egyikünk se mozdul. Csak bámuljuk a másikat, viszont ez egy idő után felettébb kellemetlen, főleg a maratonfutó szívemmel, így sóhajtva simítok tarkómra. - Én...Te...Esetleg....be szeretnél jönni? - nyögöm ki kínosan elhúzva a számat.
Jungkook csak megköszörüli a torkát, és látom rajta, hogy nem tudja eldönteni, hogy elfogadja-e a meghívásomat, vagy csak fordítson nekem hátat, és sétáljon el, mintha nem is ismernénk egymást. Őszintén? Ha én ő lennék, a második opciót választanám.
- Ha nem gond - von vállat, mire én csak félre lépek, és kitárom neki az ajtót, hogy amúgy feleslegesen navigáljam el a nappaliba, hisz tudja, hogy hol van.
- Ha megbocsátasz, felöltözök. Két perc, és itt vagyok - sietek el a kanapé mellett, amin épp a fiatalabb ül, és beérve a szobámba becsapom magam mögött az ajtót. Hátamat nekivetem a falapnak, és az első reakcióm, hogy kitágulnak a szemeim, ezt pedig az követi, hogy a hajamba túrva megtépem magamat, és fájdalmasan nyögve egyet csúszok le a földre. - Akkora idióta vagy! - verem be az ajtóba egyszer a fejemet, hogy aztán hangosan kifújjam a levegőt, és elengedjem tincseimet. Szívem megállás nélkül, ötször gyorsabban kalimpál, és sehogy sem tudom lenyugtatni, így beletörődve lehunyom fél percre pilláimat. Miután pár mély lélegzet után sikerül összeszedni magamat, felállok, majd a szekrényemhez lépve előkotrok egy fekete melegítőnadrágot, felsőtestemre meg csak egy fehér pólót dobok.
Párszor még beletúrok a hajamba, hogy nézzen is ki valahogy, majd kilépek az ajtón, és egy halkat szusszantva csalok újra egy halvány mosolyt arcomra, úgy fordulok a kisebbhez, aki úgy néz rám, mintha bolond lennék, amit meg is értek. Én is bolondnak érzem magam.
- Nem hiszem, hogy akarom tudni mi volt ez a nagy csattanás - húzza el a száját fájdalmasan, mintha csak ő ütötte volna be valamilyét.
- Ne is - sóhajtok máma már sokadjára. - Kérsz valamit inni?
Nemlegesen megrázza a fejét, én meg letelepedek mellé. Tovább folytatjuk a néma játékot, mígnem győz a lelkiismeretem, és magamra vállalom, hogy megtörjem ezt a néma csendet kettőnk közt.
- Sajnálom, hogy tegnap úgy viselkedtem, ahogy - hajtom le a fejem bűnbánóan. - Csak tudod, eléggé érzékeny ez a téma nálam.
- És esetleg megtudhatom, miért?
Hangját meghallva felemelem fejemet, és tekintetem az ő fekete íriszeit figyelik. Azt hittem, egy "semmi gond"-dal le fogja rendezni, és nem fogja érdekelni a dolog, de ehelyett pont ellenkezőleg cselekszik, amitől egy jóleső érzés terjed szét mellkasomban.
- Ha nem szeretnéd, nem erőltetem - emeli meg kezeit védekezésképp, de utána közvetlen megfogja a hozzá legközelebb eső mancsomat, és megszorítva ujjaimat bátorít a válaszra, egy szégyenlős mosolyt varázsolva ajkaira.

Jungkook POV
Nem tudom mit, miért teszek, de a lényeg, hogy megpróbálom elűzni idegességét. Rossz látni, ahogy idegességében az ajkait harapdálja, szinte már sebesre marva azokat a dús párnákat. Kezét megfogva imádkozom, hogy ne vegye észre, ahogy a szívem kalapál, és a tenyerem izzadása se legyen feltűnő, legalábbis számára ne.
Kérdésem után nyel egy nagyot, majd egy nagy levegőt véve szaggatottan engedi ki tüdejéből.
- Mint mondtam, nem erőltetem, ha nem akarod elmondani - nézek szemeibe komolyan, amit ő szintén viszonoz, viszont az ő hatalmas szeme a komolyság mellett félelmet és elszántságot is tükröz.
- Nem, én...nem félek neked elmondani - szorít rá ujjaimra, amit igaz nehezen, de csak egy mosolygással rendezek le. - Bízom benned, valamilyen oknál fogva bízom.
Egyszerűen ez az arc leírhatatlan, ahogy a kifejezése mutatja, mennyire fájdalmas emlékbe vájkáltam bele, mégis, ez a fájdalom nem csúfítja el tiszta vonalait, sőt, az eddigi gyermeki Taehyung egy pillanat alatt tűnik el, és egy érett, megtört felnőtt férfi ül velem szemben.
- Volt egy póttanárunk, még hatodikban. A rendes tanárunknak motorbalesete volt, így ő vette át az óráit - Taehyung felhúzza a lábait, hogy karjaival átölelhesse, és állát térdén támassza meg. - Mindig olyan feladatokat csináltatott velünk, melyekben ha hibát talált, hozzánk kellett érnie, meg kellett mutatnia, hogy hogy van. Ezt kisgyerek fejjel nem igazán fogtuk fel. Egy ideig. De amikor kötelet kellett másznunk, folyton segített mindenkinek: alulról tolt fel minket a kötélen, hogy minél magasabbra másszunk. Amikor rám került a sor, ellenkeztem az ellen, hogy ilyen módon nyúljon hozzám, mert hiába tanár, nem tanár, ez még egy tizenkét évesnek is sok egy idő után. Persze a büntetést ezért nem úszhattam meg. Mindig mást talált ki. Mindig valamilyen másféle büntetést, ahol nagyjából kiélhette rajtam a perverz, pedofil hajlamait, és megalázhat . Elfenekelés, az ölébe kellett ülni, hagynunk kellett, hogy letapogasson, hasonlók. Aztán...- idáig bírta. Szemei elködösülnek, és hatalmas könnyek zúdulnak ki szeme sarkából, miközben a levegőt is szaggatottan kezdi el venni, hangosan kapkodva az éltető oxigén után, miközben egész testében remegni kezd. - Amikor szülői értekezlet volt, anyáék elvittek magukkal, mert nem akartak egyedül otthon hagyni. Akkor pedig elkapott a tanár a folyosón, hisz én nem mentem be a terembe, hogy az egy nappal azelőtti megtagadásom miatt az a büntetésem, hogy szexelnem kell vele, mert sose tanulok a hibáimból, és ezzel biztosan jól megnevel. Én megijedtem, és soha nem ellenkeztem jobban, mint akkor. Elfutottam, de sajnos a másik irányba, mint ahol az értekezlet volt, és egy nyitott osztályban elbújtam, de így is megtalált. Utána...utána meg...
Taehyung itt már szabályosan nem kap levegőt, annyira zokog. Megrázva a fejem jelzem neki, hogy ne mondja tovább, hisz ezek után ki tudom következtetni, mit művelt vele az a rohadék, majd inkább magamhoz húzom, hogy egy szoros ölelésbe vonjam intenzíven remegő testét.
Egyszerűen felfoghatatlan, hogy tényleg léteznek ilyen emberek, akik ilyet művelnek egy kisgyerekkel, pusztán örömből, hogy a későbbi időkre így megtörjék őket.
Hagyom, hogy Taehyung a vállamon sírva lenyugodjon, de amikor már csak szipog, néha-néha megremegve, akkor se engedem el. Ha ő nem akarja, nem fogom.
- A történtek után csak a két öcsém tudta visszahozni belém a lelket - szólal meg rekedt hangon, nyakamba duruzsolva szövegét, el nem engedve testemet, amit ezidáig is magához szorított. - Akkor döntöttem el, hogy én gyerekekkel fogok foglalkozni. Ha ehhez a vesémet kell kivenni, állok elébe, akkor vese nélkül teszem a kötelességem.
Elnevetem magamat a kijelentésén, és egyik kezemmel végigsimítok haján támogatás gyanánt. Szorítása enyhül derekam körül, én pedig hagyom, hogy épp annyira elhúzodjon tőlem, hogy szemeimbe nézhessen.
- Sajnálom, hogy mindezt rád zúdítottam. Nem illik ilyet csinálni - hajtja le megint a fejét Tae, de én csak megbököm az orrommal a feje búbját, amire rögtön felkapja fejét.
- Az illem mit sem ér ilyenkor - vonok vállat, és szélesen elvigyorodom, ezzel egy aprócska mosolyt húzva az ő szája sarkára is. Újra ez a bámulós játék! Vigyorom helyét egy szelíd mosoly veszi át, miközben kezem, ami eddig a haját babrálta arcára simul, hogy hüvelykujjammal óvatosan letöröljem könnyeit puha bőréről. Hyungom belesimul a tenyerembe, de egymás tekintetét nem eresztjük el, csak amikor már elég közel van az arcunk egymáshoz, orrunk hegye szinte összeér. Nem tudom, mikor fordult át a szinte már gyászos hangulat ilyen intimmé, nem mintha problémám lenne vele, az idősebbet figyelve őt se zavarja. Minden gondolatom a semmibe vész, mikor Taehyung puha ajkai az enyémekre simulnak.

(Akik rendszeresen néznek kdramat azok értékeljék eme poénomat😂)