Lacron némán rögzítette a kötést Keith karján. A sebesült fiú legalább hat órát aludt teljesen mozdulatlanul azután, hogy megérkezett a cirkálóval, s a társa nem akarta felkelteni, így nem is nyúlt hozzá a vágásaihoz. Egyedül a lőtt sebre tett egy hevenyészett szorítókötést, de azt sem ápolta le rendesen. Lacron tehát csak az ébredés után kezdett el dolgozni. A lovagok és a tanáraik is ott voltak, de Lacron egy szót sem szólt, még akkor sem, ha kérdezték.

– Haragszol? – Keith csak suttogott, mégis hallotta mindenki. Lacron jó darabig nem válaszolt, helyette inkább egy újabb ragtapaszt tett fel.

– Igen – felelte végül hidegen. – Hazudtál nekem. Azt mondtad, hogy nincs semmi baj. Miért?

– Nem akartam, hogy aggódj – hajtotta le a fejét Keith, mire a haja a szemébe hullott. – Elég, ha csak az egyikünk kockáztatja az életét.

– Tudtad, hogy Mondak becsapott, igaz?

– Sejtettem – bólintott Keith. – De szerettem volna azt hinni, hogy talán feladta a csatát.

– Ismered őt, Keith – emelte fel a fejét Lacron. – Sosem akart velünk lenni. Mindig az ellenség felé húzta a szíve.

– De én megbíztam benne – sóhajtott fel a fekete hajú. A feketés fülei szomorúan lapultak le a tincseibe, s a sárga szemek is élettelenül csillogtak.

– Mind hittünk neki – vonta meg a vállát Lacron.

– Így igaz – csatlakozott Kolivan is. – Senki sem hibáztat téged, kölyök. Nincs okunk rá, hogy azt tegyük.

– Pedig kéne – állt fel Keith éppen akkor, mikor Lacron az utolsó sebbel is végzett. Gyorsan magára kapta az egyik pólóját – nadrágot azért viselt az orvoslás alatt –, majd elindult kifelé.

– Most hová mész? – ugrott elé Lacron olyan gyorsan, hogy senki sem tudta követni a szemével.

– Majd meglátod – kerülte ki a társát Keith, miközben egyszerűen otthagyta őket.

– Na jó! – kiáltott fel Lance. – Csak én vagyok az egyetlen itt lévő, aki totálisan nem ért semmit?!

– Nem – rázta meg a fejét Shiro.

– Pontosan mi nem világos? – sóhajtott fel fáradtan Lacron. Szeretett volna már pihenni egy kicsit, de tudta, hogy egyelőre erre nem lesz lehetősége.

– Mondak szerepe a történetben – vágta rá azonnal Pidge. – Mit tett veletek? Miért mondta azt Keith, hogy megint becsapta?

– Mielőtt még megtudtuk, hogy elárult minket, azt mondta nekünk, hogy látta Keith anyját. Persze Keith azonnal ugrott, s engem meg se várva, rögtön indult oda. Alig tért vissza élve. Fogságban is volt egy darabig. Elég, ha annyit mondok, hogy félelmetes kínzásokon ment keresztül.

– Mi miért nem tudtunk ezekről? – kérdezte halkan Hunk. – A három év alatt semmi hírt nem kaptunk rólatok.

– Keith akarta így – vonta meg a vállát Lacron. – Nem akarta, hogy ne aggódjatok miatta, ha egyáltalán eszetekben volt, hogy egykor ő is a csapatban szolgált.

– Másnak tűnik, még régen – motyogta maga elé Lance.

– Más is – bólintott Lacron. – Mióta én ismerem nagyon zárkózott. Csendes és folyton csak harcol. A bolygókra jár egyfolytában, nem tud megmaradni egy helyen. Mindig azt mondja, hogy még nem ért haza, de azt hiszem nem is fog sosem.

– Sejted, hogy most hová ment?

– Nem – felelte a fiú Pidge kérdésére válaszolva. – De azt hiszem hamarosan meg fogjuk tudni.

Alig mondta ki a mondatot, máris beszaladt egy galra kislány a hatalmas ajtón, egyenesen Lacron elé.

– Lyssa! – mosolyodott el a magas fiú, s felkapta az ölébe a gyermeket. – Mi újság?

– Párbaj lesz odakint! – kiáltotta vidáman Lyssa. Kolivan és Thace váltott egy komor pillantást, míg Lacron mosolya leolvadt az arcáról.

– Párbaj? – kérdezte óvatosan Lacron. – Kik között?

– Mondak és Keith fog harcolni egymással – felelte készségesen Lyssa. – Gyere te is, Lacron!

A lovagok teljesen fehérre sápadtak, s ijedten néztek össze. Természetesen aggódtak Keith miatt, s nem akarták, hogy bajba essen. A párbaj szó ijesztően hangzott, főleg abban a vészterhes időben.

Lacron nem is várt másra, lerakta a kislányt, majd már szaladt is ki a bázisról, le egészen a gyakorló térig. Mindenki követte, de ezzel a fiú egyáltalán nem törődött. Csak a barátjához akart érni, semmi más nem számított neki. Egyedül Keith lebegett a szeme előtt. Keith...

A hatalmas füves területen már ott állt az említett személy. Igaz, hogy lényegében csak a ragtapaszok és kötések tartották egyben, de Keith magabiztosnak tűnt. Valójában dühös volt, s a lelke legmélyén Mondak halálát kívánta. Meg akarta ölni az árulót. Ezt persze nem mondta ki hangosan, de sejtette, hogy Lacron tudott a szándékáról.

– Keith! – a másik fiú kiáltását talán mindenütt hallották, így még azok is odasiettek, akik a bázis másik végében voltak. A két fiatal ritkán veszekedett egymással, ezáltal különös pillanat volt, ha valamin mégis összevesztek. – Mi a fenét csinálsz?!

– Maradj hátul Lacron – felelte csendesen Keith, egyáltalán nem mérgesen, vagy kiabálva. – Kérlek – tette hozzá, s felpillantott a társára, aki azonnal meg is állt. Keith ritkán kért, szinte sosem.

– Nem fogom hagyni, hogy pont vele harcolj – rázta meg a fejét az idősebb. – Sokkal erősebb. Meg fog ölni, Keith!

– Itt ma csak egy valaki fog meghalni – válaszolta Keith, majd előre indult, hogy fogadja az ellenfelét, s nem törődött a lovagok kiáltozásával sem. Pedig Shiro és Lance utána is szaladt volna, ha nem tartják fel őket.

– Biztos, hogy menni fog neki? – kérdezte félve Hunk, s egyben nagyon aggódva. Látta, hogy milyen állapotban tért vissza a küldetésről a barátja, s tudta, hogy erre a csatára Keith még nem állt készen.

– Remélem – felelte Lacron, s ezzel egyáltalán nem nyugtatott meg senkit.

Keith közben megállt, s a rab Mondak is ott volt már, bár a kezeit még a láncok húzták le – biztosra mentek, mikor a rácsok mögé dugták. A fiatal fiú előrántotta a tőrét, ami azonnal felvette a kard alakját, s tovább sétált. Mondak itt vetette be az első cselt. Amint Keith elég közel ért, gyorsan felemelte a kezét, s a láncokat a fiú nyaka köré dobta. A néhai lovag azonban számított erre, s még időben hasba rúgta az ellenfelét, mire Mondak összegörnyedt, s így Keith ki tudott szabadulni.

– Komolyan azzal a módszerrel támadsz, amivel először akartál megölni?! – kiáltotta kissé lihegve a fiú, s a szeme azonnal sárga fénnyel kezdtek villogni, a bőre pedig itt-ott lilává vált. – Többet vártam tőled Mondak!

– Hogy harcoljak tisztességesen kölyök, ha meg van kötve a kezem? – kérdezett vissza Mondak, s még a karjait is felemelte. Keith nem várt tovább. Előre ugrott, elvágta a láncokat, majd gyorsan elhátrált, hogy Mondak ne alkalmazzon rajta újabb trükköt. Mikor biztonságos távolságba ért, egy kardot dobott neki, hogy azért ne legyen fegyvertelen.

– Mindig úgy harcoltál, mint egy galra, de paladin vagy. Különös, nem? – vigyorgott rá Mondak. – Sosem akartad tudni a múltad? Az életed?

– Ne beszélj rólam! – sziszegte Keith. – Elárultál, s becsaptál!

– Ilyenek a galrák, kölyök – vonta meg a vállát Mondak mosolyogva. – Egyszer te is ilyen leszel.

– Ne hallgass rá, Keith! – kiáltott közbe Lacron, de a társa meg sem hallotta a szavait. Megint lendült, s újra lecsapott a régi mentorára. Jó pár percig harcoltak így. Hárítottak, vágtak, szúrtak, cselt eszeltek ki. Néha senki sem látta, hogy éppen ki sérült meg, csak a fájdalmas kiáltást hallották. Aztán egyszercsak Keith a földre esett. Lacron ugrott volna azonnal, de Thace és Kolivan elkapta a karját. A szabályok szerint nem avatkozhattak bele.

– Haggar szép summát fizetne érted, kölyök – vigyorgott rá Mondak. A boszorkány említése miatt Lacron és Keith szinte egyszerre kapott a nyakához, s fájdalmasan szisszentek fel. – Na igen... A boszorkány játéka látom jól sikerült.

Keith egy gyors mozdulattal ugrott talpra, s fordulásból a földre lökte a nagyobb galrát. A kardját a nyakához szorította, s egész testében remegett az elfojtott harag miatt.

– Csak azért nem végezlek ki, mert nem érdemelsz ilyen könnyű halált – suttogta, majd feltápászkodott, de előtte még hagyott egy vágást a férfi arcán. Hátat fordított az ellenfelének, s készült elmenni. Mondak is felállt, de nem támadott a fiúra azonnal.

– Láttam egy nőt, aki nagyon hasonlított rád, kölyök. Talán az anyád lehetett, nem tudom – vonta meg a vállát Mondak, majd lassan közelebb sétált a neki még mindig háttal álló fiúhoz. Hiába kiáltozott nagyjából mindenki, Keith kizárta a hangjukat a fejéből, így Lacron nem várt tovább, azonnal felé szaladt. Azt viszont nem látta, hogy lovagok is ugyanígy tettek.

– Élvezett volt hallgatni a kínzását – suttogta Mondak, s Keith ebben a pillanatban fordult meg. A kardja lilás fénnyel égett, de nem a kezében. Mondak mellkasából állt ki, s ott szinte még erősebben vibrált.

– Ne merj beszélni az anyámról! – A fiú szeme olyan dühösen villant, hogy még Lacron is hátrált egy lépést. A lovagok sem mertek közelebb menni. Keith egy darabig csak állt ott, figyelte a földre omló ellenfelét, majd elfordult mindenkitől és mindentől. Vissza akart menni, de egy apró gyermek az útját állta.

– Keith? – kérdezte aggódva Lyssa, mert ő volt a váratlan látogató. A kislány imádta a régi lovagot – ugyanúgy, mint Lacront –, s mindig észrevette, ha valami nem stimmelt.

– Menj el, Lyssa – felelte hidegen a fiú, s kikerülte őt, majd magányosan besietett az épületbe.

Lacron letérdelt a földön fekvő mellé. Mondak már nem élt, régen nem. A fiatal galra megkönnyebbült. Egy újabb veszély tűnt el Keith életéből.