Keith érezte a szél hideg, ugyanakkor többé-kevésbé gyengéd érintését a bundáján, miközben farkasként száguldozott a Marmora Bázis melletti hatalmas erdőben. Talán nem volt megengedve neki, hogy alig pár nappal a váratlan feltámadása után szépen lefárassza a lassan, de gyógyuló testét, azonban a fiú már kezdett megbolondulni a bezártságban, a lelkében élő farkas pedig vágyott a szabadságra.

Mikor visszatért a reggeli futásból, két morcos lovag várt rá, valamint Kolivan, akinek az arcáról semmit nem tudott leolvasni. Reménykedve a legjobbakban, Keith inkább nem változott vissza, hátha úgy kevésbé akarják majd széttépni csak azért, mert kicsit talán túllépett a saját határain.

– A fenébe is, Keith! Miért kell mindig a szabályok ellen fordulnod?! – támadta le Lance azonnal, tulajdonképpen időt sem adva a fiúnak arra, hogy egyáltalán levegőt vegyen.

– Ebben most Lance-nek adok igazat – vonta meg a vállát Shiro, ugyanis természetesen ő volt a másik lovag. – Pihenned kéne, Keith.

A farkas oldalra döntötte a fejét, majd egy hatalmas lila villanással később már Keith állt előttük. – Megőrülök bezárva. Muszáj néha kimennem, különben megbolondulok.

– Ezzel nincs is semmi baj, csak még nem vagy olyan jól, hogy ennyire kimerítsd magad – sóhajtott fel Lance, már kevésbé haragosan. Szerette a fiút, de nem tudta csak úgy elnézni azt, hogy túlhajszolta magát.

– Jól vagyok – fonta keresztbe Keith a karjait a mellkasa előtt. – Nincs semmi bajom.

– De lesz, ha nem figyelsz magadra – szólt közbe Shiro is. – Csak egy kicsivel pihenj többet... Nem fog ártani neked.

Keith megforgatta a szemeit, majd elindult a bázis felé. Persze értékelte, hogy a barátai aggódtak érte, de kicsit zavarta is, hogy ennyire nem engedték szabadon mozogni. Nem érdekelte, hogy Lance és Shiro követi-e, vagy beszélnek-e még hozzá, ő csak ment tovább, s keresztül mindenen, ami csak az útjába került. Nem állt meg arra sem, mikor Thace utána szólt, egyszerűen képtelen volt arra, hogy ott maradjon.

Hiszen már sokkal jobban volt! Persze voltak még fájdalmai – amiről természetesen nem szólt senkinek –, de ezen kívül semmi más. Keith csak szabadságot akart, nem többet. Élni és létezni a vadonban úgy, mint régen. Szüksége volt erre, s nem tehetett úgy, mintha jó lenne neki ott bezárva.

– Keith? – Pidge hangja reszketve érkezett a háta mögül. Már majdnem a szobájánál járt, mikor a félénk kérdés megállította. Elsőnek nem is akart ott maradni. Nem érdekelte ez az egész, de Pidge hangja olyan furcsa volt, annyira más, hogy nem tudta otthagyni. Nem volt hozzá szíve.

– Mi a baj? – fordult felé lassan Keith, kissé bizonytalanul. Válasz helyett azonban a lány csak letámadta egy hatalmas öleléssel, amiben annyi erő lakozott, hogy Keith akkor sem tudott volna elszabadulni, ha akart volna. Ráadásul ettől csak még jobban aggódott.

– Mi történt? – próbálkozott újra, de csak egy fejrázást kapott feleletként. Végül hosszú percek után Pidge elmozdult a közeléből, s szomorúan nézett fel rá, de látszott, hogy egy kicsit zavarban volt.

– Csak szörnyű volt ez a pár nap, Keith – sóhajtott fel a lány, s a volt lovag azonnal megértett mindent. Miért is nem gondolt erre? – Azt hittem tényleg örökre elvesztettelek.

– Ugyan – erőltetett magára egy halvány mosolyt a fiú. – Hiszen tudod, hogy tőlem nem lehet olyan könnyen megszabadulni. Sajnálom, hogy megijesztettelek, Katie. Nem akartam.

– Tudom – bólintott Pidge, egy szóval sem reagálva arra, hogy Keith hogyan nevezte. Megszokta már tőle. – De legközelebb ne csinálj ilyet, rendben? Akkor nagyon mérges leszek.

– Nem ígérhetem meg, Katie – suttogta  Keith. – De igyekszem.

//\\

Shiro nem tudta, hogy mi zavarta annyira Keith-t. Mármint persze, még nem nagyon terhelhette magát, nem engedték az edzőterem közelébe, s legtöbbször kifelé sem nagyon mehetett, de csak azért, mert aggódtak érte. Shiro még mindig félt attól, hogy egyszer valami történni fog. Rettegett, hogy a testvére váratlan visszatérte talán nem tart olyan sokáig, mint azt remélik.

Shiro örült, hogy a fiút a szobájában találta meg. Kicsit félt attól, hogy Keith esetleg megint kiszökött az erdőbe. Tulajdonképpen maga sem tudta, hogy miért kereste a testvérét. Talán csak beszélni akart vele, talán valami mást. Megnyugodni, hogy jól van és minden rendben, hogy nem feküdt megint eszméletlenül és mozdulatlanul. Shiro elméjében még mindig élénken éltek a képek. Túl valósan.

– Keith? – kérdezte Shiro azelőtt, hogy kopogott volna az ajtón a fiú szobája előtt, s belépett volna a helyiségbe. Mikor választ egyáltalán nem kapott, az aggodalma kicsit magasabb szintekre száguldott, de szerencsére nem volt nagy baj, Keith csak szimplán ignorálta. Valószínűleg még mindig mérges volt a korábban történtek miatt.

– Szia – ült le a fiú mellé Shiro az ágyra.

– Bocsánat a mai napért. – Shiro meglepődött. Tény, hogy nem erre számított.

– Nem kell. Semmi rosszat nem tették. Érthető, ha egy kis szabadságra vágysz. Elfelejtettük, hogy szükséged van erre, talán jobban is, mint nekünk.

– De igazatok volt – kötötte Keith az ebet a karóhoz. – Tényleg jobban kéne vigyáznom magamra, különben újra csak baj lesz...

– Majd megoldjuk ezt is, rendben? Te csak arra figyelj, hogy pihenj és gyógyulj, a többi nem számít.

– Bárcsak itt lenne Lacron, akkor már régen felépültem volna.

Shiro szomorúan tekintett a testvérére. Mikor Keith feltámadt, titokban abban reménykedett, hogy az csúnya jel a nyakáról majd szépen eltűnik, ám semmi ilyen nem történt. Haggar műve továbbra is ott vöröslött a fiú bőrén, ami kissé megzavarta nem csak Shirót, de a többieket is. Mármint, Lacron meghalt és később Keith is, tehát a kapcsolat megszakadt, nem igaz? Vagy lehetséges, hogy Lacron még életben van valahol?

– Ha itt lenne, bizonyára büszke lenne rád.

– Lehetséges – suttogta Keith, s Shiro figyelmét teljesen elkerülte az a pillanat, mikor a fiatalabb fiú finoman megrándult egy újabb fájdalomhullám miatt, s legalább három árnyalattal sápadtabb lett.

//\\

Fun fact: még mindig élek.

Ja, nem.

Van még itt valaki?