A rész végére eláshattok, okay? :3

// A Földön...

Mióta Keith megjelent azon a régi estén, Adam körül nem sok furcsaság történt. Minden ment tovább úgy, ahogy régen. Annyi különbség volt csak, hogy Adam mindig sokáig ébren maradt, hátha újra megjelenik neki Keith, vagy akár Shiro. Lényegében bárkinek örült volna, de soha nem történt semmi. Az éjszakák teltek, Adam pedig folyton egyedül volt. Részben örült neki, mert még mindig rossz érzése volt amiatt, hogy Keith csak úgy teljesen váratlanul megjelent neki, de annyira nagyon vágyott rájuk, akár csak pár percre. Csak egy pillanatot akart, tudni azt, hogy ők ketten jól vannak, s nincs semmi bajuk. Egy apró jelet, vagy lényegében akármit.

De nem történt semmi. A napok teltek, teltek és teltek, a változás pedig csak váratott magára. Adam érezte, ahogy a gyengén magában tartott remény szépen lassan szertefoszlott, majd semmivé vált. Az idő telt, ő pedig továbbra is a sötétben tapogatózott. Nem akarta feladni, tényleg nem. Hitt még benne, hogy egy napon majd Shiro és Keith belépnek az ajtón, s ők újra családdá válnak, mint régen. De a csodák ideje már lejárt. Nem léteztek álmok és célok. Egyedül a démonokkal folytatott háború volt igazi, s Adam nem tudta, hogy merre van az az ösvény, amely őt révbe vezethetné.

Egy szokásos este volt az is, azzal a különbséggel, hogy Adam már nem akart hinni. Nem akart fent maradni órákig, s várni a semmit. Miután lezuhanyzott, s eltöltött pár néma percet a fal előtt, amelyen azok a fájdalmas képek lógtak, Adam csendesen leült az ágyára. Egy darabig csak bámulta a padlót. Nem töprengett semmin, csak elmerült a múlt emlékei között. Az ilyen alkalmak nem okoztak mást neki, csak végtelen szenvedést, de nem tudott szabadulni a késztetéstől, hogy újra és újra megtegye.

A fiatal férfi halkan felsóhajtott, majd némán lefeküdt, hogy egy újabb szönyű álomba ostorozza magát, pontosan úgy, mint minden este. Már éppen lehunyta volna a szemét, mikor egy halovány, kék fénysugár jelent meg a szobája közepén. Adam azonnal felült az ágyában, s reménykedve, de mégis félve figyelte a jelenséget. A fény növekedni kezdett, majd lassan alakot váltott, s nem sokkal később már egy ismerős valaki állt előtte.

– Keith! – Adam nem törődött az agya heves tiltakozásával, azonnal kiugrott a takaró elől, s a kéken világító fiú elé lépett. Most nem akarta csak úgy elengedni, mint legutóbb.

Keith pár percig csak forgatta a fejét, s próbált rájönni, hogy mi történik körülötte, de aztán lassan felismerte a helyet, s a tekintetét Adamre vezette, akinek a szemeiben őszinte reménykedés csillant. A fiatalabban egyszerre tudatosult minden, s úgy érezte, hogy össze fog roppani, ha valaki nem segít neki. Egyáltalán nem érezte, hogy térdre esett volna, csak akkor vette észre, hogy ez történt, mikor meglátta, hogy Adam aggódva ült előtte.

– Keith? – kérdezte óvatosan Adam. – Jól vagy? Hallod egyáltalán a hangom?

–  Adam – suttogta megtörten a fekete hajú fiú, s Adam szinte tisztán érezte, ahogy a szíve darabokra tört. Magához akarta ölelni Keith-t, de a keze akadálytalanul suhant keresztül a fiú testén, mintha csak valami furcsa, világító kék füstből lett volna.

– Mi történt Keith?

– Nem tudom – rázta meg a fejét Keith. Hazudott, de egyszerűen képtelen volt kimondani azokat a fájdalmas szavakat. Adam is tisztában volt azzal, hogy Keith nem őszinte vele, de nem akarta erőltetni. Azzal nem ért volna el semmit.

– Takashi veled van? – kérdezte inkább.

– Egy küldetésen vannak, de abban biztos lehetsz, hogy ő él – felelte halkan Keith. Mosolygott, mikor felnézett Adamre, de a szeme élettelen maradt, s mély szomorúság csillogott benne. Lassan aztán könnyek formálódtak azokban a különleges lila íriszekben, s Adam tehetetlenül figyelte, ahogy egyenként lecsordultak a fiú arcán.

De ő él...

//\\

Egy héttel azután, hogy elhagyták a bázist, a Voltron lovagjai ismét visszatértek, s már alig várták, hogy találkozzanak a társukkal, s hallják a híreit. Tudni akarták, hogy sikerrel járt-e a saját küldetésén, s ha esetleg mégsem, akkor majd ők tartják benne továbbra is a lelket. Leginkább Lance és Shiro volt nagyon izgatott. Lance csak újra érezni akarta Keith-t maga mellett, Shiro pedig titokban egyre jobban aggódott, ahogy a kastéllyal közelebb értek. Egy furcsa, rossz érzés kerülgette.

Mikor leszálltak a bázis előtt, kicsit mindenki megtorpant. A terület túl csendes volt, s valami érthetetlen szomorúságot árasztott magából, mintha minden gyászolt volna. Lance és Shiro csak egy pillanatra nézett egymásra, aztán már siettek is befelé az épületbe. A bejáratnál sötét volt, azonban az onnan felfelé vezető lépcső tetején fénylett valami. Két alak ült ott, egy nagyobb és egy kisebb. Az egyik ember, a másik galra. Matt és a pici Lyssa.

– Matt! – kiáltotta el magát Pidge, mire a fiú felkapta a fejét. Óvatosan megsimogatta a mellette ülő kislány fejét, majd lassan lesétált a barátai mellé. Mikor eléjük ért, csak akkor látták meg a vörös és fáradt szemeit, meg az ijesztően sápadt arcát.

– Matt? – kérdezte félve Shiro, egyre jobban aggódva. – Jól vagy?

– Nekem semmi bajom – felelte suttogva és szipogva a lázadó.

– Hol van Keith? – kérdezte hirtelen Lance, maga is legalább olyan sápadtan, mint Matt. – Hol van?!

– Lance... – kezdett bele nehezen Matt, de a kék lovag nem várt tovább, csak elindult felfelé a lépcsőn, s csak Lyssa előtt állt meg, mikor észrevette, hogy mi van a galra kislány kezében.

– Ez... Ez hogy került hozzád? – kérdezte ijedten Lance. – Miért van nálad Keith tőre?!

– Lance... – próbált közbeszólni Shiro, de a társa nem hallgatott rá.

– Miért van nálad?!

– Mert Keith halott, Lance – motyogta halkan Matt, s egyszerre mindenki ránézett. A lovagok, Lyssa, Allura és Coran.

– Ugye ez valami szörnyű vicc? – kérdezte félve Hunk, mire Matt szemeit újra elfutották a könnyek.

– Nem – rázta meg a fejét a fiú, s a vállai remegni kezdtek.

– Hogyan...? – próbálta megkérdezni Shiro, de nem tudta kimondani.

– Három nappal ezelőtt tért vissza egy galra hajóról. Súlyosan meg volt sérülve. Mi mindent megpróbáltunk, de semmi sem használt. Keith csak egyre gyengébb és gyengébb lett, végül pedig ma reggel feladta...

– Miért nem értesítettek minket?! – Lance persze nem volt dühös Mattre, de abban a pillanatban a haragja megállíthatatlan volt.

– Mit tehettem volna?! – kérdezte Matt. – Azt hittem, hogy jobban lesz! Nektek a küldetés volt a dolgotok, nekem pedig, hogy vigyázzak rá... Azt akartam hinni, hogy jobban lesz. Tegnap este az is volt. Magához tért, s azt kérdezte, hogy mikor értek majd vissza. Még mosolygott is...

Matt nem bírta tovább. Elsírta magát, ahogy minden újra az eszébe jutott. Lance haragja hirtelen elszállt, s lassan a zokogó lázadó mellé sétált, majd óvatosan megölelte. Hamarosan azt érezte, hogy több másik kar is kapcsolódott.

Mi lesz most velük?

//\\

Hey?

Nem frissítettem, ráadásul egy ilyen részt tolok elétek... Szörnyű egy ember vagyok, tudom. ^^

Eláshattok, okés?