Lance nyugodtan aludt az egyik szobában, egészen addig, míg meg nem érezte maga mellett Keith forgolódását. Először semmit sem látott, minden homályosan kavargott előtte, mivel még nagyon álmos volt. Azt sem értette, hogy úgy egyébként hogy került mellé Keith, mindenesetre ott volt és szenvedett, s ez fájdalmat okozott Lance-nek. Valahogy csak összeszedte magát, s óvatosan a hátára fordította a fiút, aki még erre sem ébredt fel, csak motyogott valamit tovább könyörögve.

– Keith! – rázta meg Lance finoman az alvó fiú vállát. – Gyerünk, ébredj fel! Ez csak egy álom, semmi baj nem lesz...

Elsőre hatástalanok voltak a szavai, hiába próbálkozott mindennel, Keith nem reagált semmire, csak szenvedett tovább, amit igazán szörnyű volt hallgatni, így Lance bele sem mert gondolni abba, hogy milyen lehetett átélni. Aztán valami történt. Az alvó fiú eleresztett egy elkínzott nyöszörgést, majd szinte teljesen mozdulatlanná derment, egyedül a mellkasa süllyedett és emelkedett ritmustalanul, s túl gyorsan. Lance aggodalma ijedtségbe fordult át.

– Keith? Keith jól vagy? – kérdezte óvatosan a kék oroszlán lovagja halkan, szinte már suttogva. Mivel választ most sem kapott, úgy döntött, hogy ideje tenni valamit. Már éppen készült volna felállni, hogy keressen valakit, aki tudna neki segíteni, mikor a mellette fekvő fiú váratlanul kinyitotta a szemét, s ijedten kiáltva ült fel, küzde minden egyes levegővételért, ami látszólag nem volt elég.

– Keith? – próbálkozott újra Lance, s picit közelebb csúszott a reszkető társa mellé. A fekete hajú riadtan emelte fel a fejét, s tekintetében félelem csillant, de csak pár percre, mert hamar felismerte, hogy ki is ült mellette.

– Lance – sóhajtott fel megnyugodva Keith, majd újra lehajtotta a fejét. – Sajnálom... Nem akartalak felkelteni... Én csak nem találtam a helyem és itt aludtam el, de...

– Semmi baj – szólt közbe szelíden Lance, megeresztve egy halvány mosolyt, s így végre eltűntek az aggodalom  ráncai a homlokáról. – Nem tettél rosszat, Keith. Akarsz az álomról beszélni?

– Segítene bármit is?

– Őszintén? – kérdezett vissza Lance fáradtan. – Nem tudom. Talán igen, talán nem. Nekem szokott, ha kibeszélhetem magamból, de nem tudom, hogy rád is hatással van-e ez.

– Lacront láttam – felelte szinte azonnal Keith. – Életben volt, de sebesülten és azt akarta, hogy segítsek neki. Könyörgött nekem, érted? Hallottam a kiabálásait, a szenvedését, de nem csináltam semmit. Csak álltam előtte, s figyeltem ahogy lassan elvérzik és végre csendben marad. Miért nem segítettem neki? Miért nem tettem valamit? Miért csak álltam és hallgattam a kínlódását?!

Lance nem tudta a válaszokat, de abban biztos volt, hogy a társának segítségre van szüksége. Ha Keith magára marad, akkor nagyon könnyen árthat magának, s annak végzetes következményei is lehetnek. Nem szólt semmit, csak még közelebb kúszott a sírástól remegő fiúhoz, s hátulról szorosan magához ölelte, nem törődve azzal, hogy Keith mennyire nem szerette az érintéseket. Nem mondott semmit ezután sem, mert nem volt biztos abban, hogy a szavak segítenenék, de ezek helyett gyengéden simogatta a hátát és haját is, néha elkalandozva a hollófekete tincsek között megbújó apró fülek környékén. Csak várt, reménykedve abban, hogy Keith meg tud majd nyugodni, s mindenekelőtt elfogadja az ő segítségét.

Szerencsére nem lett baj, ugyanis pár perccel később Keith váratlanul megmozdult, s az apró fiú minden szó nélkül Lance ölébe mászott, olyan kicsire összehúzva magát, amennyire csak lehetséges. Lance egy rövid pillanatra meglepődött, s nem is nagyon tudta, hogy mit tegyen, de aztán csak elmosolyodott, s még szorosabban ölelte magához a régi lovagot. Egyszer felemelte a fejét, mert megérezte valakinek a jelenlétét, s Lance egy alakot vélt felfedezni előttük az ajtóban. Csak Shiro volt az, aki szomorúan figyelte a szenvedő és lelki fájdalmával küzdő testvérét, de a szíve örült, hiszen valaki volt mellette. Lance talán itt határozta el, hogy örökké meg akarja védeni Keith-t.

Itt jött rá, hogy mennyire szereti őt valójában...

//\\

Persze, hogy az űr másik felén szükség volt minden segítségre. Keith tudta jól, hogy a sors nem lesz kegyes hozzá, s elfogja venni tőle a barátait, a tesvérét, de leginkább Lance-t. Oh, Lance! Neki miért kell ugyanúgy menni? Senkinek nem vallotta be, de nagyon kötődött a fiúhoz. Mióta segített neki a rémálom után, azóta minden perc fájt neki, amit a néhai társától távol töltött. Nem értette miért, nagyon nem is tudott elgondolkodni ezen, mégis ott volt és kergette mindenhová. Nem akarta, hogy Lance elmenjen. Se a többi lovag, a barátai. Még Allura és Coran társaságát is szívesen fogadta volna, csak ne hagyják magára, mert akkor biztosan meg fogja tenni azt a dolgot... Azt, amit nem akart, s mégis vágyott rá.

– Muszáj mennetek? – kérdezte Keith csendesen, mikor az oroszlánok előtt álló Shiro mellé lépett.

– Annak a bolygónak szüksége van a segítségünkre – felelte az idősebb, de az ő hangjában is hallani lehetett a fájdalmat. – Te is velünk jöhetnél.

– Már Allura a vörös lovag – rázta meg a fejét Keith. – A hercegnő erre vágyott. Ki vagyok én, hogy elvegyem tőle.

– Neked kéne ott ülnöd – vonta meg a vállát Shiro. – Hiányzol, Keith.

– Most itt vagyok – nézett fel a fiatalabb, kicsit oldalra döntve a fejét.

– Most igen – biccentett Shiro. – De itt leszel akkor is, ha mi visszajövünk?

– Bizonyára – fordult el Keith. Vajon Shiro tudta, hogy mire készül? Hát a bátyja ennyire jól ismerte?

– Ígérd meg, hogy semmi bajba nem kevered magad, rendben? Csak ígérd meg.

– Nem tehetem – suttogta Keith, s kicsit hátrébb lépett, mire Shiro aggódva fordult utána. – Ki kell derítenem, hogy mi történt vele. Tudnom kell, hogy mit tettek Lacronnal, Shiro. Ez a sorsom.

– Keith...

– Hagyd! – emelte fel a kezét Keith. – Kérlek hagyd, Shiro. Itt leszek, mikor visszatértek, emiatt ne aggódj – tette hozzá, majd elment onnan, szinte már szaladt a bázis felé. Tudta jól, hogy hazudott. Hiszen lehetséges, hogy itt lesz addigra, de hogyan? Élve vagy halva? Senki sem tudta, hogy mi a válasz. Senki, még ő maga sem.

– Keith? – kiáltott utána valaki, pontosabban Lance, ugyanis Keith azonnal felismerte a hangját.

– Lance – nézett felé a fekete hajú, s magára erőltetett egy gyenge mosolyt. – Mit szeretnél?

– Tudod jól, hogy elmegyünk, igaz?

– Hát persze. Erről beszél mindenki.

– Az remek – biccentett Lance, s közelebb sétált. – Tudom, hogy nem csatlakozol hozzánk, hanem Lacron útját választod, de egy valamit kérhetek tőled?

– Akármit – felelte Keith, a aggódva emelte fel a fejét.

– Vigyázz magadra, jó? – nézett Lance mélyen a kivételesen lila szemekbe. A kék lovag megfigyelte már, hogy csak akkor váltottak sárgára, ha Keith ideges lett, vagy félt. – Ne kockáztass túl sokat, s gyere vissza élve. Kérlek, ígérd meg ezt nekem!

– Megpróbálom – felelte nehezen Keith, érezve, hogy a könnyei újra utat törtek maguknak.

– Köszönöm – suttogta Lance. – Köszönöm...

Senki nem járt arra, senki nem látta őket, mikor a két fiú vészesen közel ért egymáshoz. Mindketten sírtak, s mindketten tudták, hogy az ígéret rossz döntés volt, s nem lesz minden szép és jó, ha a lovagok megint visszatérnek a csatából. De akkor, ott a bázis egyik eldugott folyosóján, a könnyes csók kellemes volt és megnyugtató. Egy pillanatra elhitette velük, hogy van még remény. Egy percre minden gyönyörű volt és szép.

//\\

Hey...

Öhmm, szóval tudom, hogy ezer plusz egy éve volt itt utoljára rész, és nagyon sajnálom, de most már itt vagyok, oké? Maradok is, nem lesz itt semmi baj, csak hát kicsit összejöttek a dolgok, meg sok mindent kell a háttérben elintéznem, s van egy ennél is fontosabb könyvem, amit kiadásra szánok, szóval azzal sokkal több a dolgom, és inkább arra irányítom figyelmem.

Köszönöm a megértést! :3