~1982-Tavasz~

Egy középiskolában a legjobb, ha valaki alkalmazkodik és beleolvad a tömegbe. Aki a középiskolában kitűnik és rászállnak az sajnos sok jóra nem számíthat.Max Luis Smith, egy külsőleg átlagosnak mondható fiú volt, viszont sokkal vissza húzódóbb volt, mint az átlag. Egy gyűjtő iskolában ez elég nagy hátrány, hamar észreveszik azok, akik észre akarják venni.
Én, mint az egyik Diák Tanács Elnök semmit sem vettem észre ebből, pedig folyton a D.Ö.K. teremben téblábólt és szaporán igent mondott minden kérésünkre. Akkor még nem gondoltam, hogy bujkál és nem akar visszamenni a termébe valami oknál fogva. Sajnos nem figyeltem eléggé, pedig sors fordító tetteket hajthattam volna végbe, hogy segítsek neki. Nem vettem észre, hogy szekálják, hogy elveszik a holmiját, hogy bántják. Vagy csak nem akartam észrevenni. A termébe tartozott az az öt fiú, akitől az egész iskola rettegett. A kirúgás szélén jártak, de valahogy mindig megúszták a fegyelmi tárgyalást. Egészen az „Eset" ig. Az Eset 1982 áprilisában történt meg ami az egész iskolát megrázta. Az iskola egy tavaszi szünet előtti lazább napot tartott. Nem voltak órák és a diákok szabadon sportolhattak akár egész nap a tesiteremben. Süteményeket kóstolhattak és főzhettek a többi diáktársuknak, hogy gyarapítsák az osztálykasszát. Éppen D.Ö.K. feladataimat végeztem és pontoztam a lányok süteményeit amikor Max odajött hozzám, hogy segíthet-e valamiben.
-Persze, ha szeretnél. -mondtam mosolyogva és felé nyújtottam egy sütit, amit a maga félszeg módján elvett-Az egyik mosdóban hagytam egy felmosórongyot és vegyszereket, idehozod nekem, hogy a kiömlött tejet és tojást fel tudják a csajok takarítani?
Természetesen bólintott és elindult az emeletre, hogy teljesítse a kívánságom. Akkor tűnt fel, hogy baj van mikor kicsengettek az egész napról, Max pedig még sehol sem volt. Megkérdeztem az egyik tanárt, hogy nem látta-e valahol a fiút, de nemleges választ kaptam. Felsétáltam az emeletre és benéztem a termébe. Az ijesztő fiúk nevetgéltek és nagyon ki voltak virulva. Roppant módon örültek maguknak. Féltem bemenni, mikor rám néztek már pucoltam is onnan. Lehet haza kergették Maxet? ilyen és e-fajta gondolatok jártak az eszemben miközben a mosdóba mentem, hogy elhozzam a takarításhoz szükséges holmikat. Ahogy beléptem az ajtón különös szag csapta meg az orrom. Az egyik fülke ajtója be volt csukva. Sehol sem találtam a takarító felszerelést. Már fordultam volna el, mikor valami pirosat láttam a földön. Odamentem és leguggoltam. Belenyúltam és az orromhoz emeltem, hogy érezzem a szagát. Vér volt. Vér folyt a mosdó padlólapjai közötti résben. Az amúgy fehér szegély most pirosan virított és szerte ágazóan, bajjóslóan tekergőzött egy irányba. Elindultam megnézni, hogy merről jön a vér. Valaki vagy elvágta magát és nem mer szólni, vagy...bele sem akartam gondolni. A legutolsó fülkébe vezetett a vér csík, de mikor azt ki akartam nyitni a kilincs nem engedett. Le sem tudtam nyomni. Valamiért beszorult. Vagy beakasztották. Azonban nem voltam kistermetű és egy ugrással meg tudtam kapaszkodni a fülke tetején, hogy benézzek. Amit akkor láttam, még a legszörnyűbb rémálmaimat is felülmúlta. Max ült a lehajtott wc fedélen, a keze mellette lógott és a nyakától a lábán át vörös csík folyt végig. Megszédültem és felkavarodott a gyomrom. A másik fülkébe rohantam, de az epe ízű hányás helyett csak a könnyeimet nyeltem, amik folyton megállíthatatlanul száguldoztak végig az egész arcomon. Levegő után kapkodtam és csak annyit tudtam makogni, hogy: Nem lehet!
Reszkettem, a szívem úgy dobogott, azt hittem kiugrik a helyéről. Szólnom kell az igazgatónak! -gondoltam, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Úgy éreztem ólomból vannak és nem mozdulnak. Ekkor mellettem léptek hallatszottak. Odakaptam a fejem a szám elé pedig a kezem, hogy halkabban lélegezzek. Egy csizma sétált el a fülke előtt majd a behajtott fülke vékony résén láttam, hogy az ötök egyik tagja az. Egy olló volt a kezében, ami véres volt. A mellettem lévő fülkéhez ment és kirántotta az ajtót.
-Na mi van talpnyaló? Megdöglöttél végre? Hé, figyelj, ha hozzád beszélek faszfej. -üvöltötte és egy csattanást hallottam. Mintha valakit megpofozott volna.
-De hallod, ez kajakra megmurdált. -mondta egy másik, aki ekkor sétált el a fülkém előtt. Hátra léptem egyet, olyan halkan ahogy csak tudtam és a sarokba passzíroztam magam. Hallottam, ahogy besétál az egyik a fülkébe majd csinál valamit. Mintha vágna valamit.
-Add már ide a zsákot. Bele dobjuk a szemétbe, segítsetek szétszedni.
Vagy órákon keresztül álltam és hallgattam ahogy a gyilkosságukat próbálják eltüntetni. Ennél gyomorforgatóbb hangban, illatban és beszédben még a legszörnyűbb álmomban sem volt részem. Álom, sokáig hittem, hogy ez egy elfuserált álom. Mikor már azon voltam, hogy nem érdekel, ha elkapnak, de én elfutok az igazgató irodájába végeztek. Egy önelégült nevetéssel kisétáltak a mosdóból. Egy ideig még vártam, majd minden maradék lélekjelenlétemet összeszedve elrohantam az igazgató irodájába és a saját könnyemtől fuldokolva, zokogva meséltem el mit hallottam és mit tapasztaltam. Megmutattam nekik a mosdót és megkértem, hogy a leg erősebb idegzetű dolgozó nézze meg a szemetest. Mikor megtalálták Max szétcincált holttestét azonnal hívták a rendőröket és pedig mindent, ahogy tudtam segítettem nekik, az ötök elkapásában. Még aznap sikerült bilincset rakniuk a kezükre, viszont nekem hetekig, sőt hónapokig rémálmokkal kellett küzdenem és pszichiáterhez kellett járnom. Az iskola gyásznapot rendelt el, amit minden évben megtartottunk. Még azok is akik azt sem tudták kicsoda volt Max, akik utálták, lenézték, szekálták. Mind feketébe öltöztek azon a napon és együtt emlékeztek arra a fiúra, akit a szülők és a tanárok kérésére az iskola mögötti füves gyepen temettek el. Nem voltam a barátja, soha nem beszéltem vele sokat. Csak utasítgattam, de azt tudom, hogy mikor vége volt a napnak erre a gyepre ment ki és furuja trükköket gyakorolt, vagy kóbor állatokat etetett. Igazi szent lélek volt.

~2018-Ősz~

-Üdvözlök, minden kedves diákot. A mai naptól én vagyok az iskola új igazgatója. Mint tudjátok eddig Angolt tanítottam nektek azonban a kedves D.Ö.K. és tanár társaink megszavazták, hogy kedves Lídia néni nyugdíjba vonulását követően én vigyem tovább az iskola működtetését. Sok szeretettel fogadok minden új és régi tanulót, biztos vagyok benne, hogy együtt színessé tehetjük ezt az iskolát.
Apa mindig szerette a középpontot. Épp ezért lett tanár. Először nem akartam ide jönni, de ragaszkodott hozzá, mert így meg tud védeni. Elég vicces, hogy egy olyan iskolában akar megvédeni, ami kicsit sem biztonságos. Számtalanszor hallottam a meséjét a fiúról, akit megöltek és egy véletlen folytán találta rá a testére. Azt is tudom, bár tagadja, hogy a meséje után mindig vagy a verandára, vagy a fürdőbe esetleg a szobájába menekült, ahol útnak eresztett pár könnycseppet és maga elé suttogta, hogy „Bocsánat!"
Az évnyitó végeztével a termeinkbe vonultunk és elkezdődött az első nap. Az iskola igazán gyönyörűen néz ki. Mindenhol fényes járólap, színes falak. Képek és idézetek. Azonban az a bizonyos mosdó előtt van egy fekete fehér kép arról a fiúról. Ezt akkor vettem észre mikor a lányokkal mentünk csoportosan a WC felé. Megálltam és figyeltem a képet. A fiú kis kedvesen mosolygott. Lehetett vagy tizenöt...esetleg tizenhat. A kép alatt pedig ott volt a neve: Max Luis Smith (1965-1982). Örökké a szívünkben élsz, ó magányos lélek. Hidd el nem felejtelek.
Egy évet tévedtem. Tizenhét éves volt. És milyen gagyi egy idézet.
-Hé Max! Neked se tetszik mi? Majd apával átiratom valami jobbra. A nevem Diamond és Nate Huggson lánya vagyok. -mondtam mosolyogva és figyeltem a képet. Irreális volt a gondolat, hogy ez a fiú a képen apa volt barátja és itt ölték meg. Aranyos arca volt. Mint egy kisbabábak. Viszont a mosolya nem volt őszinte, a szeme is szomorúnak tűnt. Biztosan sokan bántották. Egy ideig elidőztem a képen majd a kis lány csoportomat kerestem.
A lányok már bementek a mosdóba, nem vártak meg. Ahogy gondoltam. Utánuk mentem és a falnak dőltem.
-Hé Dia. -mondta az egyik osztálytársam, akinek még a nevét sem tudtam megjegyezni-Milyen, hogy apád az igazgató?
-Nem, nagy szám! -mondtam elmosolyodva-És milyen, hogy az osztálytársad a diri lánya?
-Nem túl extra! -mondta a lány és elővette a telefonját-Jó a sminkem?
-Épp a kamerát nézed!
-Attól még érdekel mások véleménye. -mondta csücsörítve.
Sóhajtva megforgattam a szemem majd elfoglaltam az épp megüresedett mosdót. Hallottam, ahogy odakint trécselnek a csajok és valahogy, zavart ez a nagy tömeg. Maxen agyaltam. Kíváncsi lettem volna ő miket mondott az iskoláról. Vajon neki is ennyire tetszett, mint nekünk? Első nap ő is izgatott volt? Mikor fordult a kocka és kezdték bántani? Még a termükben is ezen agyaltam mikor kinyílt az ajtó. Lassan, mintha ólomból lenne. Mind odanéztünk, majd hátul a fiúk azonnal ugratták egymást, hogy Szellem-szellem. Az egyik egyszerűen becsukta az ajtót és felénk fordult-Csak a szél. -elég dühös volt. Biztos zavarta ez a hangzavar, mint engem. A füzetembe kezdtem rajzolgatni mikor egy lány felsikított. Odakaptam a fejem az ajtó pedig ismét lassan kitárult.
-Valaki idióta szórakozik! -mondta a frissen megválasztott DÖKösünk és kisétált a teremből, hogy körbenézzen-Elfutott a rohadék. -mondta és bevágta az ajtót.
Az egyik lány hallottam, hogy szellemtörténetet kezd mesélni. És a mese alanya Max volt.
-Állítólag öngyilkos lett a suli wc-jében. Elvágta a torkát egy körzővel és a falra rajzolt egy hatalmas dákót.

Felháborító volt, engem felháborított. Felálltam és dühösen néztem a lányra-Ez nem igaz! -csattantam fel- Ez nem így volt.
A lány rám nézett-Talán a diri kicsi lánya jobban tudja? Akkor mondjad édesem, hogy tudod? -mondta gúnyosan.
-Apám találta meg mikor meghalt és nem öngyilkos lett. Megölték.
-Biztos apád volt. -Mondta a lány.
-Mégis, hogy mondhatsz ilye te...
-Elég! -hallottuk az erőteljes hangot az ajtóból. Mind odanéztünk. Az osztályfőnök sétált be az ajtón-Mindenki a helyére! Már becsengettek.
Mikor leültünk és vártuk, mit akar mondani, az asztalra támaszkodott és olyan dühösen nézett, hogy a hátamon is felállt a szőr.
-Ez a történet tabu. Aki még egyszer kiejti a nevén annak a fiúnak a nevét, mesél róla valamit, pletykál róla és ijesztegeti a másikat. -itt rám nézett, amit nem értettem-Azonnal fegyelmi tárgyalásra megy. Ez az iskola szabálya. Akinek nem tetszik az most kiiratkozhat innen.
Remek első nap! -gondoltam és nagy sóhajjal tovább szenvedtem a napot, miközben próbáltam nem Maxre gondolni és arra a hülye pletykára.
Az utolsó óra után a parkolóban vártam anyuékat, hogy menjünk haza. Anya tesi órájának már rég vége kellett, hogy legyen. Elképzelni sem tudtam, hogy hol van eddig. És mivel meguntam a várakozást elmentem körbe nézni. Úgy gondoltam meglátogatom Max sírját, halottak napján mindig hoztunk gyertyát rá. Leszakítottam pár gombocskát és a sír tetejére raktam majd sóhajtottam-Ne vedd a szívedre, amit az a hülye liba mesélt. -mondtam csak úgy a levegőbe azonban jéghideg érzés futott át rajtam és a vállam majd lefagyott. Lassan hátra néztem, de senkit sem láttam. A vállamhoz kaptam mire az arcom fagyott le majdnem-Mi...mi a franc folyik itt? -felpattantam és elhátráltam a sírtól. Minél jobban féltem annál jobban körvonalazódott ki előttem egy nálam magasabb alak. A szívem zakatolt, a szemem elkerekedett és mozdulni sem tudtam. Max állt előttem a képen lévő mosolyával és a szomorú tekintetével.