Az ember kívülről talán azt hinné, hogy Milo furcsa ember volt, de igazából csak mindennél jobban szerette a hobbiját, ami nem más volt, mint a kertészkedés. Ő nem rajongott azokért az óriás kertekért, amikért sok más. Ő nem szerette a növényeit odakint, mert mindig is le akarta győzni a kihívásokat, amikkel az életben találkozik, ezért mindig bent ültetett.

Mindig is ilyen volt. 

Amikor 13 évesen berohant egy erdőbe tüzet gyújtott magának, és élelmet keresett. Sértetlen volt hosszú napok után is, miután szülei rátaláltak. Azok, akik mindig ő és az álmai közé álltak. Ezért szökött meg már akkor is sokadszorra.

Ő egy akart lenni a természettel, de ők nem engedték. Hisz ő nem is volt ember. Ő erdei lény volt hegyes fülekkel és göndör szőke hajjal és barna szemekkel. Képes volt a varázslás bizonyos formáira. Puszta gondolatával képes volt tüzet formálni, szelet gerjeszteni, vagy tárgyakat lebegtetni, de ezt ő sosem akart. 

Keményen akart dolgozni régi álmaiért, hogy ő kertész legyen. Fair eszközökkel.

15 és fél évesen szökött el utoljára, de akkor örökké. Olyan messzire ment amennyire csak tudott, majd sikeresen bevegyült az emberek társadalmában.

 Ők kedvesek voltak, lettek barátai és kiélvezhette élete minden egyes percét. Vett magának egy olcsó régi panelházat a puszta kellős közepén. Lepukkant volt és falai omladoztak, de neki pont elég. 

Csupán 4 emeletes volt, persze így sem lett volna könnyű takarítani.

Milo az erdei manó szép lassan kezdte el építeni birodalmát. Maradék pénzéből növényeket és cserepeket vett, és pár akváriummal is gazdagította gyűjteményét. 

Így kezdődött ez a hobbi.

Az akváriumokba vizet mert a közeli patakból és kerek kavicsokat keresett beléjük. Volt, aminek pár növényt ültetett az aljára, volt amibe pedig kis halakat is tett. Kidobott ételhordódobozokat tisztított meg és úgyszintén feltöltötte őket vízzel. Ezekbe a környéken megtalálható békalencsék több száz fajtáját tette és a ház különböző pontjain helyezte el őket.

 A cserepekbe a terület tápanyagokban gazdag földjét tette, ami sokat segített újonnan ültetett növényein. Sokba ültetett paradicsomot, van, ahova aloe verát és egyéb haszon és gyógynövényeket ültetett. Persze szerette a fűszereket is, az egyik ablakban bazsalikomot, petrezselymet és zellert helyezett el, amik szépen fejlődtek.

Milo viszont szeretett volna még növényeket, ezért mindenféle eldobott kacatot is felhasznált, vagy elkért. Kapott összetört cserepet, amiből kis virágágyást csinált egy tálba, de eldobott befőttesüvegekbe pedig földet szedett, mohát és miniatűr növényeket ültetett, amit vízzel permetezett. Kapott egy kedves fiatalembertől egy nagy műanyagdobozt is, amibe tavirózsát tett és persze jó talajt biztosított számára.

Ezt a dobozt csigákkal gazdagította, amik mindenféle zöldséget kaptak eledelként. 

Így gyűjtögette Milo a növényeit és éldegélt magában a lepukkant épületben.

~54 évvel később~

Thomas Peterson egy hajléktalan ember volt, elvesztette házát, és gyerekeit felesége válása okán. Valahova mennie kellett. Napokig baktatott, tudta, hogy a hajléktalanszállók nem megbízhatóak. Már évek óta az utcán volt.

Egyszer csak megérkezett egy mezőre, majd meglátott egy épületet. A 4 emeletes panelházat kívülről indák szőtték be, amelyek boldogan virágoztak. Kint ültetvényesek voltak, gyönyörű paradicsomokkal, dinnyékkel, eprekkel.

A hajléktalan ember kicsit evett belőlük, de nem akarta az ültetvényes tulajdonosát feldühíteni. Inkább úgy döntött bemegy az épületbe. Az ajtót tartó indákat kemény munkával, de át tudta szakítani. Amint belépett élete legszebb látványa tárult elé, legalábbis egy olyan ember számára, mint ő. A falakon indák kúsztak, mindenfelé növények voltak és vízzel töltött akváriumok vízi növényzettel borítva. A padlót moha fedte, néhány helyen kiömlött föld volt, amelyen virágok, vagy éppen gombafonalak telepedtek le. 

Mindent benőtt az inda, és szinte az egész ház virágzott. A plafonról is cserepek lógtak, bennük lefelé hulló növényekkel. Egy betört ablakban madár csiripelt, a konyhában talált pulton friss fűszernövények voltak felvágva. Egy edényben csalántea főtt nagy mennyiségben. A következő emeletet nagyrészt rózsák borították. Itt is megvoltak az akváriumok, és a cserepek, de a falakat futórózsa nőtte be, a cserepekben pedig a színesebbnél színesebb virágokat látta Thomas. 

Miután bóklászott kicsit az üres házban hangokat hallott. Végül egy öreg hegyesfülű, ősz emberke jelent meg, akinek barna szemei barátságosan csillogtak. A férfi jelenlétére elmosolyodott.

-Üdv. -szólalt meg Thomas. -maga itt lakik.

-Igen fiam, 27 évesen jöttem ide és azóta dolgozom ezen a házon. Most, hogy valaki itt megtalálta végre, örök nyugalomra lelhetek. Egy leszek ezzel a házzal, mert ebbe öltem mindenemet. Már él. Az egykor omladozó falak erősek lettek a sok indától, az állatok szeretik ezt a helyet, és mint láthatod a növények is. Ez most a tiéd lett. Ez a lélegző, élő ház. -mondta még utoljára, majd a teste porrá vált, és ahol földet ért ott új életet fakasztott, virágok és moha formájában. 

Ámulva néztem utána. -írtam le a naplómba én Thomas Peterson.