G Y Ű L Ö L V E  S Z E R E T N I

5.

Még háromszor próbált szökni. Kudarcba fulladt próbálkozásai után belátta, hogy innen legfeljebb halottan juthat ki. Hat nap elteltével mást sem csinált, mint borsot tört a Cullen család orra alá. Megjegyzéseivel ott bántott, ahol csak lehetett, a legtöbben elengedték a fülök mellett Lia gúnyolódását, de mikor szőke hajú lánynak, Rosalie-nak – időközben megtanulta a neveket – azt mondta, hogy nem úgy néz ki, mint akinek képessége a kivételes szépség Rosalie olyan mély pontra jutott, hogy talán egyedüliként Liának sikerült megtörni a lány önbizalmát. Ám ezzel csak azt érte el, hogy a barátkozni akaró Cullenék nagy ívben elkerülték. Megvetve szemlélték mozdulatait, s neki is kijutott a beszólásokból. Jasper és Emmett azon gúnyolódtak, hogy Lia legalább most normális ruhákat hord, és nem úgy öltözködik, mint egy ribanc. Mindeközben Lia majdnem sírógörcsöt kapott, amiért Rosalie és Alice ruháit kellett hordania, amik annyira nem nyerték el tetszését, hogy átfutott az agyán, hogy meztelenül fog járkálni a többiek előtt. Hiszen a két lány ruhái közel sem az ő vámpíri ízlésének feleltek meg. Nem volt kivágott, nem engedte mutatni duzzadó kebleit, holott azt tartotta legnagyobb erényének, hogy szépségével mindenkit elcsábított. Társát is, akit még háromszázötvenkilenc napig nem láthat Cullenék miatt. Pedig egészen tűrhető élete volt, Carlisle elmondta neki, hogy bármire szüksége van csak szóljon és megkapja, ezek közül kivételek a Lia által preferált ruhák. Kristálytisztán elmondta Liának, hogy nem hajlandó éjjeli lepkének öltöztetni egy az ő házában élő lányt. Erre Lia úgy besértődött, hogy három napig színét sem látták a többiek, úgy elbújt a vendégszoba négy fala között.

Már kezdte megszokni, hogy sosem fog többet kijönni a szobájának titulált ketrecből, mikor hajnalban azon kapta magát, hogy a száját harapdálja, hátha ki tud szívni belőle egy csepp vért.

Éhes lett, és mivel a Volturinál jóval előbb evett, mielőtt az éhséget érezhette volna, ezért nem hasonlíthatta semmihez a kínzó ingert, mely az agyából indult, és egyenesen a gyomrába kúszott. Ekkor szembesült egy másik szabállyal is, amit még itt tartózkodása elején elmondtak neki; nem ehet emberi vért. Lia nyöszörögve vette tudomásul, hogy éhen fog pusztulni, mert ő, ha kínoznák sem eszik saját kezével megölt állati vérét.

A hajnali órákban, míg kint az eső zuhogott, az ablak vehemensen zörgött, fent az égen háború dúlt, nem is akármilyen, Lia éhsége és vágya a vér iránt egyre fokozódott, nem tudta megállítani vérszomját. Igyekezett koncentrálni a letisztultan berendezett szobára, ám a halovány zsályazöld falak nem nyugtatták, az ágy habkönnyű matracán nemhogy pihenni, de feküdni is képtelen volt. Dübörgött fejében a vér iránt vágya, szétszaggatta őt, holott igyekezett kontrollálni magát, akár Cullenék, de nem sikerült.

Milyen kontroll? kérdezte magában. Elnevette magát. A vámpíroknak nincsen önkontrollja, csak ezek akarják velem elhitetni. Most elmegyek és vadászni fogok.  Biztosan van az erdőben egy félőrült, aki ilyenkor indult futni. Jó reggeli lesz belőle.

Felkelt az ágyból, felvett magára egy mélybarna melegítőfelsőt és az ahhoz tartozó nadrágját, melyet a faltól falig érő juharfa színű tolóajtós gardróbból húzott ki, majd nesztelenül lesomfordált először csak az első emeletre. Csendes volt, amennyire tudhatta ezen az emeleten lakott Rosalie és Emmett, valamikor – mikor még nem költözött el feleségével – akkor a gondolatolvasó Edward is.

Koromfeketeség volt, a mennyezeten felsorakozó csillárok bóbiskoltak a sötétségben. Lia ezt jó jelnek vette, a sötétség szentélye követte őt a földszintre, ám ott már a halovány fény pislákolt Lia hófehér bőrén. Hallani azonban nem hallott semmit, így halkan kinyitotta a hátsó bejárati ajtót és kilibbent rajta.

Az orvos kezeibe.

Határozott mozdulattal fogta meg Lia két vállát.

– Megint szökni próbálsz? – kérdezte unottan. Minden kétely nélkül elege volt a lány makacsságából.

Lia hosszukat és szaporán pislogott. A férfi csak azután nézett Lia szemeibe, miután meggyőződött róla, hogy Liának semmi kedve elszökni.

– Rosszul vagyok – suttogta Lia. – Ez valami szar vámpírvírus?

Carlisle szeme hol az egyik ónixfekete szemébe nézett, hol a másikba. Ijedten nézett körül, hegyezte a fülét, hátha Lia nem hallja meg a mentőautó visítását. Ám Lia újszülött volt, kifinomult hallását nem hagyta figyelmen kívül az élesedő hangorkán. Tudatába eljutott, hogy valami közelít, hozza a finom reggelit, amit míg inkább kívánt. Megindult, de a férfi határozottan tartotta.

– Lia, be kell menned a házba.

– Nem! – sziszegte. – Éhes vagyok! Vér kell! Most! El fogok ájulni, ha nem rosszabb! Ilyen még sosem volt velem... – Gyengesége miatt hiába taszított a férfin, Lia csak lepattant róla, vissza a bejárati ajtó küszöbére. Az ajtófélfának kellett támaszkodnia, hogy ne essen el. A férfi nagy vonakodás után fogta meg a lány elgyengült kezét, hogy visszatornázza magát nagyjából egyenesbe.

– Nem fogsz elájulni, képtelen vagy rá – okította a férfi, mire Liát elkapta a düh. Egy csattanós pofont akart adni a férfinek, de Carlisle könnyedén elkapta a kezét. – Rosszul érzed magad, mert még nem voltál valójában éhes. Most az vagy, gondolj valamire, de ne vérre.

– Mégis mi a picsára gondoljak? – tárta szét kérdőn kezeit. – Szép virágokra, bárányokra vagy sztriptízes fiúkra? – Az utolsó válaszlehetőségnél a férfi szemöldöke jó három centit ugrott. – Gyerünk, ha ilyen rohadtul okos vagy mondd meg mitől nem leszek rosszul! – bökött a férfi mellkasára.

Lia füleiben a sziréna vonyított, sebesen közeledett a házhoz, a mentőben egy haldoklóval.

Elvérző haldoklóval.

– Utóbbitól rosszul biztos nem leszel – mondta némi töprengés után a férfi.

Lia úgy tett. Fiúkra gondolt, akik körbe táncolják őt, de semmit nem segített a helyzetén; újból előre szökkent, kitérve a férfi elől, de Carlisle visszarántotta a lányt. Vasmarokkal fogta vékony csuklóját, és addig nem eresztette, míg azt nem látta, hogy megszűnt Lia ellenszegülése, de a lány cseppet sem akart együttműködni.

– Ha a többiek idejönnek nem lesznek veled ilyen finomak – ijesztett rá a lányra. – Jócskán kihúztad náluk a gyufát.

– Mondja ezt az, aki miatt itt kell lennem! Na, engedj el – rángatta kezét, de csuklója nem csúszott ki a férfi kezéből. – Jaj, ne már! Az az ember úgyis meghal! Nem mindegy hogyan?

– Nem, nem mindegy. Bízzuk a mentősökre az életét.

– Mármint az orvosokra? – nevetett sötéten Lia. – Azok úgyis megölik... összecserélik a leleteit, aztán... – elhallgatott. Egy információ, amit a legkevésbé akart ezzel a vámpírral megosztani. Lehunyta szemét, izmai ellazultak, és bár nem tudta miért, de a férfi mellkasának döntötte halántékát.

Carlisle végignézte, ahogyan Lia arcán a szomorúság egy percre átsuhan. Mosolygott volna a látottakon, hiszen ez annak a jele volt, Lia érzelmei kezdenek visszatérni, mégsem tette. Egy pillanatra megláthatta a emberi Liát. Már kevésbé volt számára antipatikus, mint pár perccel ezelőtt. Kezét Lia hátára tette, s bár vonakodva, de egy öleléssel igyekezett a lányt visszatéríteni a Földre.

– Hát veled is ez történt? – kérdezte.

Mondd el neki, Lia. Ő meghallgatna, nem úgy, mint a barátaidnak nevezett szörnyek. Bízhatsz benne.

Dacból sem hallgatott a belső hangjára.

– Nem – húzta el magát a férfitől, majd újból előjött a vámpír Lia. – Csak egy példa volt, és most hagyj enni – tért ki a férfi elől.

– Ha megölöd azt az embert, a többit is meg kell. A kórházban tudni fognak róla, hogy valami történt velük, és nem egy balesetként fogják kezelni. Ezzel bajba sodorsz minket, ami persze téged hidegen hagy, de a Volturi tudni fog róla. Megszegsz egy szabályt; csendesen kell gyilkolni, ez a vadászatod nem lesz csendes. Aro nem fogja megmenteni a hátsódat. A törvény rád is vonatkozik.

– Hogy te mekkora egy tudálékos fazon vagy – dohogta, aztán megenyhülve visszafordult. – Nem fogom tudni megállni. Képtelen vagyok kontrollálni.

– Többre vagy képes, mint azt hinnéd. A Volturiban ezt nem tanítják, tudom, mert egyszer én is közéjük tartoztam. – Lia O alakba nyílt szája láttán a férfi büszkén folytatta. – Igen, húsz évig igyekeztem egyetérteni az elvükkel, és papolni az állati vérről. Páran hallgattak rám, elhagyták a Volturit, Aro ezért gyűlöl, most, hogy a társát eltávolítottam a közelből még jobban meg fog vetni.

– Miért tetted? Hiszen nem öltetek meg, de azt akartad, hogy maradjak. Miért? Azt mondtad, te sem tudod. Oknak mégis kell lennie. Mindennek van oka, még ha elsőre nem is sejtjük mi is az.

– Az okot nem tudom, a szándékot sejtem.

– Szándék? Milyen szándék? – Kezdte megszokni, hogy ebben a házban csak kérdések által szólalhat meg.

– Ezt ne tőlem kérdezd – suttogta, s Lia hallotta, hogy egyfajta csalódottság mélyült hangjába. Mit akar ez jelenteni? Ezek szerint nem véletlenül tartják itt? De akkor miért? Ő csak egy újszülött, nulla képességgel. Lia ezen gondolatai nyílként csapódtak agyába, de csekély tudásának fellegeit nem lyukasztották azok ki. – Látod? Az önkontrollt nem oly nehéz kitanulni – nézett körül a férfi, és szembeszökően beleszimatolt a levegőbe.

– Mi? – szimatolt ő is a levegőbe, de meg nem tudta volna mondani, hogy a férfi miről beszélt.

– Nem érzed? – nézett áthatóan a lány szemébe, és Lia egy pillanatra azt hitte ott helyben megcsókolná a férfi puha és telt ajkait. Hányingere támadt a gondolattól, hiszen gyűlölte. – Nincs már vér a közelben, elmentek, és te nem támadtál meg senkit.

– Ez lehetetlen! Hogy csináltad? – álmélkodott Lia.

Körülnézett, hogy megbizonyosodjon, a manipulációt kitanuló Jasper nincs-e a közelében. De nem volt. Ő volt, férfi és a hideg levegő, melyben kavargott valami.

– Én? Sehogy – ingatta a fejét. – Ez te voltál. Nem a vérre gondoltál, hanem egy teljesen más dologra, csak ennyi kell hozzá.

Lia annyira hitt neki, mint a lapos Föld hívőknek; semennyire. Biztosra állította, hogy a férfinek van egy képessége, amivel kordában tudja tartani a vámpírok szomját. Hiszen ő, Lia is azokba az olvadt arany szemekbe nézett, ezzel szomjúsága lebicegett tudata mélyére.

– Elszáguldott a reggelim – terelte a témát egy más irányba.

– Nem ehetsz emberi vért, Lia – nyomatékosította a férfi, majd gyengéden Lia hátára fektette kezét, ezzel betessékelve a házba. Lia hátán a hideg futkosott az érintéstől, mihelyt átért a küszöbön szinte előre szökkent ezzel megakadályozva, hogy teste tovább bizseregjen a férfi érintésétől.

Bent a házban már várták őt. Nem vendégekhez méltóan, bár Lia nem hozta fel nekik, hiszen ő sem vendégként viselkedett. A Cullen család valamennyi tagja bakancsot húzott, fejüket eltüntették kapucnijuk alatt, s várták az apjukat. Lia elgondolkodott, vajon hová mehetnek ilyentájt. Aztán Alice szemébe nézve megválaszolta a kérdését; Rosalie és Carlisle szemén kívül mindenkinek cseresznye nagyságú ónixgömb csillogott szemeikbe.

Vadászni mennek.

– Ez is jön velünk? – kérdezte undorodva Edward.

– Az „ez" egy kicsit tág fogalom, vérszopó. Tárgyakra használják nem élőlényekre – mondta bosszúsan Lia.

– Meg ne sértődj, de ahogyan öltözködsz és ahogyan viselkedsz nem csoda, hogy tárgynak tekintünk – hányta oda Emmett.

– Hála nektek, nem öltözködhetek úgy, ahogyan akarok – morogta Lia.

– Az nem öltözködés, ha úgy öltözöl, mint, akin átment egy farkascsorda – tette helyre Carlisle.

– Meztelenül jobban tetszenék, mi? – nevetett sötéten Lia.

A férfi hallgatott, elment Lia mellett, és beállt a gyerekeihez.

Lia farkasszemet nézett velük, hol az egyikre nézett, hol a másikra. Azonban mindenki megvetve nézte Lia egyenes testét. Lián egy momentumra átszaladt a bűntudat szellője, de nem tartott sokáig. Ezek a vámpírok az elején még kedvesen bántak vele, most, hogy eljátszott ingovány bizalmukat gyűlölték őt, úgy, mint Lia gyűlölte őket, főleg a legidősebbet. Azt egy teáskanál vízben is megfojtotta volna, ha lett volna rá alkalma.

– Jössz velünk vadászni – közölte Carlisle.

Lia hátratántorodott, s mivel a konyha és a nappalit elválasztó lépcsőn állt, ezért hátra is esett. A fiúk, Emmett, Jasper és Edward kiröhögték, de miután az apjuk egy nem túl helyeslő pillantást vetett rájuk abbahagyva szánakozó pillantással illették Liát.

Lia nyolc hónap elteltével érzett valamit, mintha egy országút mellett elhajtó kamion zúgása érezne magában; remegett. Térdei összekoccantak, remegő kezeit vöröshajába meresztette.

Nem mehet vadászni. Nem teheti meg, állatot halva látni... Azt az ő emlékei nem viselnék el.

Fel akart állni, de félúton lelkiismerete visszarántotta a csillogó csempére.

Újabb nevetés foszlány püfölte füleit. Gúnyt űztek belőle, mégsem támadta le őket. Most nem, inkább igyekezett visszavenni a vámpíros Lia tulajdonságait.

– Nem megyek – feleselt. – Hagyjatok éhen pusztulni, de nem megyek – Ezzel egy határozott mozdulattal eltolta magát a hideg lépcsőről és felment a börtönébe.

Ott lehanyatlott az ágyra, és fejét a párnájába temetve elfojtott egy kirobbanó sikoltást. Rettegve mélyesztette körmeit bőrébe, felszisszent az égető fájdalom miatt. Ennek ellenére folytatta, így másra gondolt; a fájdalomra és nem a vérre. Emberi vagy állati már édes mindegy lett volna neki, az éhségének. Lelke nem akart állati vérrel táplálkozni, s Cullenék hiedelmével ellentétben nem vetette meg az állati vért. Igazság szerint képtelen lett volna végignézni, ahogyan egy állatot meggyilkolnak.

Meglepődve tapasztalta, hogy már nem is olyan éhes, mint korábban volt.

Szapora kopogás hallatszott az ajtón kívülről. Nem invitálta be látogatóját, hiszen tudta ki volt az. Az orvos. Egyedül ő foglalkozott Liával, más nem lehetett.

Egyáltalán miért foglalkozott vele? Vele volt a legbunkóbb.

– Lia... – szólította meg puhán a férfi.

– Nem megyek. Már nem is vagyok éhes, majd lesz valahogy.

– Bemehetek?

– Így is úgy is bejössz, akkor minek kérdezed? – gorombáskodott.

Tényleg bement. Végignézett Lia szenvedő alakján, aztán az ágyához lépett.

– Egy megfejthetetlen térkép vagy. Egy hete vagy itt, de kiismerni lehetetlenség – kezdte a férfi, míg engedély nélkül leült az ágyra, Lia nem láthatta, mivel hassal feküdt, de érezte, hogy a matrac besüpped alatta.

Lia szíve két métert repült, továbbra sem tudta megfejteni mi ez a szakadatlan vágy, hogy a férfi közelébe szeretne lenni. Gyűlölte, de minél inkább eluralkodott rajra a gyűlölet sötét ködje, annál inkább volt kíváncsi a férfi életére... szájára... érintésére... az odalenti dologra.

– Fejts meg – motyogta az éhségtől kábán. – Út végén vár a kincs.

A férfi hátravetett fejjel nevetett.

– És mi az a kincs?

– Találd ki. Lehet egy még rosszabb Liát kapsz vagy... – a nyelvébe harapott. Majdnem kimondott egy rettentő kínos szót.

Megkapod a szívemet.

– Vagy? – A férfi nem tágított.

– Vagy szembesülsz egy hét fejű sárkánnyal, aki megsüti tökéletes testedet. – A férfi szemei öntudatlanul megcsillantak. – Ez nem széptevés volt, csak egy tényt állapítottam meg. Aro a fejedet szedné, ha megtudná.

– Egy látomásban egyszer már megtette. Azt hiszem elég volt egy életre – sóhajtotta a férfi, s Lia megint hallott valamicske csalódottságot a hangjában.

– Alice látomásában Aro a fejedet szegte, igaz? – kérdezte Lia.

– Úgy bizony.

– Mégis itt tartasz, te is egy megfejthetetlen térkép vagy.

– Ó, ez nem igaz. – És ekkor olyat tett, amivel Liának szeme kétszeresére nyílt; közel hajolt Lia füléhez, és belesúgott: – Nyitott könyv vagyok, csak helyesen kell bennem olvasni. – Kiáramló levegője Lia nyakát csiklandozta, megnyugtató narancs illat táncolta be magát orrába. Igyekezett nem tömni magába a levegőt, hiszen azzal lebuktatta volna magát.

Lia elgondolkozott, hogy megöli magát. Miért bódította ennyire a férfi őt, mikor neki már társa volt? Lehet ezt akarta elérni a férfi? A gondolattól arrébb húzódott a férfi hideg testétől. Teste kiabált, de Lia nem tágított.

– Ha leugrok egy szikláról egy magas hegységben meghalhatok? – kérdezte hirtelen Lia.

A férfi szemei elkerekedtek.

– Ne tedd ezt velem, Lia – nyomta a párnába (Lia párnájába fejét, amitől Liának tündérek járkáltak szívén.) – Mindenáron ki akarod idegelni a családom, látszólag engem a leginkább, igaz? Mi okból akarnál most öngyilkos lenni?

– Nem is tudom! – csattant fel Lia. – Elvettétek tőlem a társamat és enni sem hagytok! Szívtelen vámpírok vagytok!

– Enni fogsz – szünetet tartott – állati vért.

– Nem! Nem eszek állatot, így nem.

– Nem ehetsz emberi vért.

– Szarok az emberi vérbe! Csak enni akarok! De... nem nézem végig, ahogyan... ahogyan öltök. Nekem is vannak elveim, úgy ahogy nektek. Illő volna a vendég kéréseit tiszteletben tartani, ha már nem ölt meg senkit itt léte alatt.

– Eddig azt hittem, legalább a térkép útján haladok, rájöttem, hogy letértem róla – csóválta fejét a férfi.

– Pedig tök egyértelműen kifejeztem magam: Nem nézem végig, ahogyan elhalálozik egy állat.

A férfi úgy pislogott, mintha Lia azt mondta volna el neki, ki is ő valójában. Arany szeme a lány szeme és ajkai között járt, és Lia nem tudta eldönteni, hogy Carlisle most azért nézi a száját, mert nem hiszi el, amit mondott vagy szimplán meg akarja csókolni, ami Lia szerint teljességgel abszurd lett volna, hiszen a férfi semmi vonzódást nem mutatott iránta.

Lia számolta a másodperceket, majd a perceket. Egymás szemébe néztek, és Lia már elképzelte, hogy a férfi éppen a legféltettebb titkait szívja ki szemén keresztül agya zegzugából.

Aztán mielőtt kettőjük meggondolatlanságot csinált volna Carlisle megszólalt.

– Nem kell végignézned, ahogyan ölünk.

– Kösz! Mily' önzetlen cselekedet...

– Egy feltétellel – fűzte hozzá.

– Jaj, ne már! Ebben a házban van valami, amit feltétel nélkül lehet tenni? Leülhetek anélkül egy kanapéra, hogy ne kelljen elmondanom a teljes életemet, vagy olvashatok egy könyvet, anélkül, hogy elmondanám, hogy miért pont azt választottam?

A férfi halványan elmosolyodott. Olyan szép volt az a mosoly, hogy Lia némán felnyögött. Szerencséjére a férfi nem látott bele semmi szenvedélyeset.

– Itt maradsz Rosalie-vel – mondta ki azt a fránya feltételt.

– A földbe tiportam az önbizalmát. Megesz reggelire.

– Mondjuk, bocsánatot kérhetnél tőle.

– Hah! Álmodj királyfi! – fonta kezével körbe mellkasát.

– Álmodnék, ha tudnék a királylány mellett – hajolt közelebb a lányhoz.

Lia felkészült, hogy ebből csók lesz, már csücsörítette volna száját, mikor a férfi óvatosan felemelte állát, hogy száját vegye szemügyre. Négy ujját becsúsztatta a lány füle alá, míg hüvelyk ujjával óvatosan végigsimította a lány szájának határát.

– Elharaptad a szád? – kérdezte a férfi, vizsgálva a lány száját.

– Hát... az lehet... éhes vagyok – dörzsölte nyakszirtjét.

Carlisle az eddiginél is óvatosabban csúsztatta kezét a sérült szájrészhez, végigsimította raja hüvelyk ujját, mire Lia egy „áú" kíséretében felszisszent.

– Nagyon csúnya? – kérdezte Lia.

– Van rajta egy nagyjából három milliméteres rés – állapította meg a férfi. – Ha adhatok egy tanácsot legközelebb inkább szólj, ha éhes vagy. Tényleg nem szeretném, hogy Aro a fejemet szegje. Tegyél rá jeget, pár óra múlva be fog hegedni.

– Kösz a tippet – motyogta Lia. Gyökeresen eluralkodott rajta egy kisebb fajta egzisztenciális krízis, mikor Carlisle ujjai elváltak szájától.

– Akkor itt maradsz és nem mész sehova?

– Hova mennék? A kisvárost legyilkolnám, ha én innen elszököm. Élni akarok, nem a társam előtt színt vallani, hogy azután lefejezzen.

A férfi bízva bólintott. Felállt az ágyról, de nem vette le a lány szemeiről sajátját. Lia megbabonázta őt a közelségével. A lány ezzel nagyjából tisztában volt.

– Hé! – szólt utána Lia, mikor Carlisle már az ajtót nyitotta. – Az a királylány... nos, létezik már az életedben? Na, nem mintha nagyon izgatna, csak szeretném tudni, hogy van-e még egy Cullen a láthatáron...

Ez most rohadtul kínos.

Carlisle bújtatott mosollyal nézte a kilincsen lévő kezét, amivel a kelleténél szorosabban fogta a kilincset. Nem tudta, mit feleljen rá. Visszafordult a lányhoz, és a reménnyel teliszórt szemébe nézett, oly mélyen, hogy Lia majdnem elolvadt.

– Talán – vont vállat a férfi.

Tagadhatatlanul.

***

Egyszer próbált lemerészkedni a nappaliba, ahol Rosalie egy agyon dramatizált valóságműsort nézett. Mihelyt meglátta Liát, aki csak ki akart szabadulni szobája négy fala közül azonnal felpattant, s Lia jobbnak látta, ha nagy ívben elkerüli a mérges Rosalie-t, mielőtt még a távirányító csattanna homlokán.

Visszaérve szobájába elkapta a csalódottság, a férfi legutolsó válasza után. Késztetést érzett arra, hogy bárki legyen is a lány, de jól megtépje, amiért a férfi az ő kegyeiért küzd. Ezután jól megdorgálta magát, amiért ilyen bugyután viselkedik, hiszen neki ott volt a társa, aki valószínűleg epekedve várta, hogy visszamenjen Volterrába.

Reggel hét is elmúlt már, a tágas ablak megszűrte a tavaszias fény csápjait, s egyenesen Lia bőrére estek cirógató fénysugarai, ezzel gyémántos pompába öltöztetve Lia fehér bőrét.

A férfi udvariasan kopogott, így Lia kivételesen nem mogorván beinvitálta szobájába.

Carlisle-on egyáltalán nem látszódottak az erdőben eltöltött idők. Ruhája makulátlan tisztaságban tündökölt, s csak a szalmasárga haja borzolódott össze, de az is csak a szélnek volt köszönhető. Fél arca neki is gyémántosan csillogott, ahogyan a Nap egy kis szelete megvilágította arcát.

Kezében egy poharat tartott, s Lia orrnyílásaiba gőzölögve jutott el a mennyei nedv illatpompája.

– Az az enyém? – mutatott Lia a pohárra.

– Még meleg – nyújtotta közelebb a szomjazó Liához.

A lány rögtön ott termet a férfi elől, s már ízlelgette a szájába csordogáló folyadékot, ám a férfi nem adta oda könnyedén; felemelte a poharat, úgy, hogy Lia még lábujjhegyen csimpaszkodva se érte el.

– Mintha valami elfelejtettél volna mondani – évődött a lánnyal.

– Add ide! – nyüszítette Lia.

– Nem, ez határozottan nem az a szó, amit én szeretnék hallani – nevetett.

– Add ide azt a poharat, te salabakter! Én nem az egyik gyereked vagyok, ne játszadozz velem.

– Nem is akarom, hogy a gyerekem legyél, de illemre azért megtanítalak. Szóval?

Lia fújtatott, még egyszer megpróbálta ugrálva elérni a folyadékot, de a pohár szélét sem súrolta ujjaival.

– Jól van! Nyertél! Köszönöm, hogy hoztad! Most már add ide, mert megveszek.

Carlisle leengedte a poharat, és kisvártatva Lia kikapta a kezéből azt. Beleszagolt. Nem volt rossz illata, de teljességgel más volt, mint az emberi vér. S talán – bár magának nem vallotta be – még jobban is csábította ez a fajta vér, mint az emberi. Szájához emelte hát a poharat, s egy apró kortyolt belőle. A nedv lassú kígyóként csúszott le a torkán. Sósabb volt, mint az emberi, és a kesernyéssége is érződött rajta, de Liának így csak jobban eset. Elemelte a poharat a szájától, míg a férfire nézett, aztán újra kortyolt, egyre nagyobbakat, míg egy elégedett morgás is elhagyta száját, mire a férfi boldogan könyvelte el, hogy Liának ízlik az állati vér.

– Ez... finom – nyammogta Lia. – Nagyon jó.

– Hozzak még?

– A-a. Elég volt, de tényleg jó.

– Jobb, mint az emberi?

– Azért túlzásokban ne essünk. Ha elmegyek innen úgyis visszatérek az emberi vérre.

Ha kínvalatták volna sem vallotta volna be, eme dögös férfi előtt, hogy sokkal jobban élvezi ezt a fajta vért, mint az emberit. Az emberi vérnek számára fertő íze volt, mikor itta bár boldog volt és imádta a vért, az csak azért történt, mert megvetette az embereket. Holott érezni a mételyező vért, mely a szervezetébe jut nem volt számára leányálom, az ahogy ölhetett. Na az tetszett neki oly nagyon.

– Sajnos, ezt sejtettem. Nagy kár – vette el Liától a poharat, míg öntudatlanul ujjaival a lányéhoz ért. Lia ujjai ismételten bizseregtek, gyorsan elvette a férfiétől.

– Ezt most miért mondtad?

– Nem tudom, Lia. Van benned jóság. Ha nem lennél kegyetlen, akkor talán... lehetnénk egy család.

– Legyek a gyereked? – értetlenkedett. – Nekem van apám.

Volt apám, míg egy napon a csúnya halál elvitte magával, hogy a családom szenvedjen hiányába. Gondolta, legyen még egy hiátus a családfán.

– Előbb már mondtam; semmiképpen sem akarom, hogy a gyerekem legyél. – Lia szemei elkerekedtek. – Lényegtelen – legyintett a férfi. – Mennem kell dolgozni. Ha megvan rá a mód, kérlek ne cincáld a családom béketűrését. – Intett a lányak, Lia bátortalanul visszaintett, aztán elgondolkodva meredt a semmibe. Utána jött rá, hogy a férfi még mindig az ajtóban áll.

Lia tudta, hogy egy választ akar hallani.

Menjek vagy maradjak? Kérdezte magától. Olyan egyértelmű volt a döntése, mind a szívében, mind az agyában, hogy simán rávághatta volna a választ, csakhogy a szíve egyértelműen maradni akart, agya egyértelműen menni.

– Sosem élnék köztetek. Van egy társam, titeket gyűlöllek, főleg téged, aki elszakított a szerelmemtől – mondta kegyetlen őszinteséggel.

A férfi beletörődve bólintott. Lia torka elszorult, s rá nem jött volna miért.

Egy hete volt ebben az átkozott házba, de kezdett eltávolodni a Volturitól, s eszméletlenül dühös volt emiatt magára és Carlisle-ra, aki iránt megmagyarázhatatlan érzései voltak.

Gyűlölte, de valahogy mégsem.

Mi a bánat ütött belém?

Sziasztok! <3
Ez hosszúra sikeredett, ettől függetlenül remélem, tetszeni fog Nektek.
Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a Ti véleményeitekre, így hát, hogy gondoljátok? Mik lesznek Lia életében a nehézségek, amiért nem fog kellőképpen alkalmazkodni újbóli életéhez? Illetve mennyire szimpatikus Nektek Lia?
Várom kommentben a válaszaitokat.