G Y Ű L Ö L V E  S Z E R E T N I

13.

Fojtott hangon dörmögött az autó rádiója. Néha meg-megreccsent, az utat szegélyző sűrű, és ellenálló faüstökök miatt. Terebélyes lombkoronáikkal ugyanis előszeretettel zavarták a rádióadás tisztaságát. Lia azonban alig figyelt valamicskét is a rádióra, pedig a The Vamps sikerszáma szólt, amitől mindig énekelhetnéke támadt, még ha hangja vetekedett egy tüdőgyulladást kapott varjúéval. Azokban a percekben inkább saját szája átkozásával volt elfoglalva, mely kimondta azt a szívtelen szót. Gyűlöllek. Hányszor mondta ki, s hányszor bűntudat nélkül... Negyven perccel ezelőttit azonban úgy megbánta, hogy legszívesebben esdekelt volna a férfi bocsánatáért.

Míg elől a két Cullen lány jóízűen beszélgetett, addig Lia a gondolat zivataros fellegébe burkolózott. Magányosan, kinézve a párás ablakon, amiről a páracseppek előszeretettel játszottak verseny egymással, azon gondolkodott, hogy ez a jelenet, pontosan úgy néz ki, mintha egy film vagy klip főszereplője lenne, melyben egy lány új városba költözik, és megismerkedik egy szívdöglesztő fiúval, akivel pár konfliktus után boldogan élnek, még meg nem halnak. Gyerekekkel. Élettel. És a legfontosabb: dobogó szívvel.

Milyen kár... gondolta. Hogy az én történetem nem kaphat happy endet.

A fák sokaságát lassan felváltották a ködpajzsba borult házak. Sosem volt ilyen kis városban élete során, így meglepte, hogy valamelyik ház milyen kicsi, és hogy milyen csendes az egész város. Los Angelesben nem ehhez szokott hozzá, ott az állandó nyüzsgés, s hangorkánok keserítették mindennapjait. Kihaltnak bizonyult a város, elnémultak, ami Liát szintén megdöbbentette. Los Angelesben és Volterrában ugyanis minden órában, legyen szó reggel vagy éjszaka nyüzsögtek az emberek, mint döghúsnál a legyek. A nonstop boltok idősebbek voltak, mint ő maga. Egy-egy üresen álló épület tégláin különböző plakátok csüngtek elszaggatva, fakón. Egyetlen egy modernebb épület volt, a Forksi Közösségi Kórház. Nem is igen lehetett kórháznak nevezni, hiszen úgy nézett ki, mint egy orvosi rendelő, egyetlen egy mentőautóval a parkolójában. Kertjét fenyők szegélyezték, törtfehér falai gyémántosan csillogtak a kedvtelen, borongós idő ellenére. Mutatóujjával összecsippentette az orrát, hogy még véletlenül se döntsön úgy, hogy megérezve a vér illatát, kiugrik az autóból, és felemészti a kórház zacskós vér mennyiségét.

– Egész ügyes – szólalt meg elismerő hangon Rosalie. – Fogadni mertem volna, hogy nehezebben állod meg – nézett hátra az ülés mögé.

Akarata ellenére is eleresztett egy gúnyos mosolyt Lia koncentráló és őrlődő képe láttán.

– Viccesnek tartod, hogy szenvedek? – kérdezte Lia befogott orral, mire a szőke hajú felnevetett.

– Az mindig vicces, ha te szenvedsz – fordult vissza a szélvédő irányába. – Mondd, milyen érzés, mikor gúnyt űznek belőled? Az elmúlt másfél hónapban bőven kaptál belőle.

Lia nem válaszolt azonnal. Tudta, mire megy ki a játék. A biztonsági övét húzogatta, úgy érezte az rácsavarodik nyakára, és nyomban megfojtja, bűntudattal a lelkében együtt. Már nem a vér csábítása miatt szeretett volna a mozgó gépjárműből kiugrani, hanem mert félt válaszolni a kérdésre. Az ablakot pásztázta, orrát majdnem a sík, s nedves üveglapnak nyomta.

Végül megmakacsolva gyávaságát, mely emberi életére nem, de vámpíri életére teljességgel jellemző lett, válaszolt. Ám előtte lenyelte a torkába kiköltő madár tojását.

– Hát nem jó – fonta mellkasa köré karjait.

– Nem gondoltál még bele, ha normálisan viselkednél, akkor mi sem így állnánk hozzád?

– Nem érdekel, hogy viselkedek velem – húzta fel orrát. – Tíz és fél hónap múlva szabad leszek...

– A Volturi nem jelenti a szabadságot! – csatlakozott hevesen a beszélgetésbe Alice.

Lia a visszapillantó tükörből meredt a lány gyűlöletbe villámló arcára. Lia a mai nap után tudta, nem vele van a baja, hanem a Voturival. Alice fejét rázva elvette a tükörről a tekintetét, majd visszatért az út kémleléséhez, közben olyasmit motyogott, hogy mindjárt megérkeznek a kívánt helyre.

– Lia, te nem tudod, sőt elképzelni sem vagy képes, miféle szörny a Volturi – szólalt meg vékony hangján. – Te nem vagy közéjük való, érted?

– Tévedsz! – sziszegte Lia. – Ők a családom...

– Család az, akik megölnek, ha valamit nem az ő törvényeik által teszel? – tette fel a kérdést Rosalie.

– Kezdjek hablatyolni Julius Caesar-ról meg Brutusról? – bocsátkozott vitába.

– Aro megölte a húgát, csak mert nem találta elégnek a képességét. Nem félsz attól, hogy veled is megteszi? – kérdezte Alice.

Lia szemei elkerekedtek, a pulóverét markolva dolgozta fel az előbb hallottakat.

Blöffölnek. Nyugtatta magát.

Ám a csekély nyugtatás nem segített helyzetén.

– Nem tudtad – állapította meg Rosalie. – Pedig így történt, ráadásként Marcus társa volt, azóta ilyen... semmilyen, mióta a társa halott. Szerinted, veled nem tennék meg? Ha nem mutatsz egy képességet, akkor ugyanígy jársz.

– Még élek, nem? Velem nem fog megtörténni.

– Általában a vámpírok újszülöttségük után kapnak képességet. Végül is, van még nagyjából két és fél hónapod, mielőtt nem leszel újszülöttként nyilvántartva.

Ha húgát megölte, velem is megtenné. Azt mondta szeret, nem teheti meg... nem... Szeret engem!

A néma csend hordozta magában rémületét, s tán az ablakon lecsorgó esőpettyek is megfagytak egy pillanatra, csak azután kezdték újra fogócskáikat, miután Lia a közömbösség koronázatlan királynőjét valósította meg a hátsó ülésen.

Szerencséjére a lányok azt hitték, tényleg ennyire megbízik teremtőjébe. Ó, dehogy bízott ennyire! Lelkét marta a félelem, átrágta Lia sejtjein magát. El akarta kiabálni magát, hogy sosem megy vissza klánjába. Hát, nem azért lett vámpír, hogy megöljék! Élni szeretett volna. Egyszerre tudta elképzelni a társát, ahogy megöli és egyszerre gondolta abszurdnak a helyzetet, hiszen nem véletlenül lépett aznap a kórház területére, mikor Lia az utolsókat rúgta. Ambivalens érzelmei annyira elragadták, hogy a város megszűnt körülötte létezni, egy láthatatlan burok vonta maga alá, s Liának csak akkor vált világossá, hogy megérkeztek a lányok által kitervelt helyre, mikor Alice leállította az autót egy kihalt parkolóban.

Csak ők parkoltak le itt, egyedül egy ócska autó állt a legutolsó parkolóhelyen, bár az már jó tizenöt éve ott állhatott. A parkoló melletti főúton sem haladtak el járművek, egyedül néhány kamion, azok megremegtették a földet és a parkolóval szemben álló erdő lombságát. A parkolóban sorüzletek sorakoztak fel, hogy az emberek kedvükre nézegethessék a kirakatban álló szebbnél szebb, áhított termékeket. Rosalie és Alice kiszállt a kocsiból, így Lia eleinte kicsit támolyogva az előbb megtudott információtól is kiszállt, s megkerülve a bódékra emlékeztető üzleteket egy szélesebb utcára fordultak be a parkoló mellett.

Lia igyekezett úgy viselkedni, mint emberként. Bár feltűnő szépségét így is megbámulták a kis utcában lézengő emberek. Nagy szatyrokkal vonultak el mellette, Liának párszor eszébe kellett juttatnia magának, hogy nyugodtan rájuk nézhet, hiszen szeme barna, s nem vörös volt. Ennek ellenére jobbnak látta, ha nem néz az emberekre, így távol tartva magát bármiféle támadási ötlettől, ugyanis a különböző vér, mely az orrába kívánkozott csábította, ettől függetlenül könnyedén megállta, hogy ne kóstoljon meg egy vérbeli forksi lakost.

– Ó-ó... – szisszent fel Alice, aztán Rosalie megforgatta szemeit. – Ismerősök a láthatáron – harapta be alsó ajkát. – Na, mindegy, Lia csak bólogass mindenre, jó?

Lia zavartan nézett a háta mögött sétáló lányokra. Lia két karjába fűzték övéket, s nevetni kezdek. Ő is nevetett, tudta, hogy ezt várják el tőle, bár fogalma sem volt arról, hirtelen mi történt. Alig tették ki a lábukat a kocsiból, máris történt valami. Liában fellobbant a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet ilyen különleges esemény.

A főutca sarkához értek, csomó boltot elhagytak, amibe Lia bekukkantott volna. Csalódottan vette tudomásul, hogy ezekben a percekben biztos nem fognak boltokban lebzselni.

A kereszteződésben két lány vigyorgott rájuk, hevesen integettek, s a velük lévő fiúk is. A vigyort lassan átváltotta az a zavarodottság, ami pár pillanattal ezelőtt Liát is hatalmába kerítette. Egy barna hajú lány volt, fogai elég csálén álltak ahhoz, hogy szépnek lehessen mondani. Feje úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban elmondaná bárkinek legjobb barátja féltve őrzött titkát is. A mellette lévő fiú tejfölszőke haját a zselé tette a helyére, kék szemében a vágyódás csillogott Lia után. A velük lévő másik pár valószínűsíthetően ázsiai felmenőkkel rendelkezhetett. Az ázsiai lány nagykeretes szemüvege mögül pislogott Liára, majd barátnőjére.

– Sziasztok, srácok – mosolygott erőltetetten Alice.

Lia teljesen elvesztette a fonalat. Cullenék emberekkel barátkoznak? Gondolatban összedörzsölte kezét a szaftos pletykától, amit megoszthat hónapok múlva a Volturival. Azonban hamar be kellett látnia, hogy az itt lévő négy embernek fogalma sincs róla, hogy Cullenék mik is valójában. Újabb vakvágányra futott kémkedése.

– Lia – tette Alice a lány vállára kezét –, ők itt a volt osztálytársaink. Jessica és Mike – a szőke hajú fiúra és a barna hajú lányra mutatott –, illetve Angela és Eric. – Az ázsiai párra mutatott.

Lia mind a négyűjükkel kezet rázott.

– A barátotok? – kérdezte izgatottan Jessica, míg Liát fürkészte.

Alice-nak nem kellett gondolkodnia, mit feleljen; jött a megdöbbentő válasz:

– Mondhatjuk úgy is, de ennél több – kacsintott rájuk.

Lia azt hitte, ott helyben elájul a szégyentől. Bizony, tudta, hova tart a beszélgetés. Lábujjai bizseregte a magassarkú csizmájában, szaladni akart, mielőtt olyan hazugság fog kicsúszni Rosalie vagy Alice száján, mely bélyeget nyom békés, s titkos életére.

Az idegen két lánynak szeme elkerekedett, álluk a sáros aszfalton koppant. A két fiú elismerően néztek egymásra.

– Ne, ez az, amire most gondolok!? – sikított fel vékonyan a Jessica nevezetű lány. – Dr. Cullennek barátnője van?

Rosalie megbökte Lia vállát.

– Mmhh... – motyogta Lia egyetértően.

Lófaszt! Gyűlölöm őt!

Ám érzelmei melyén élvezte, hogy a férfi barátnőjeként van nyilvántartva. Tudatosítani akarta az összes nőben, tán férfiban is Forksban, hogy a férfi az övé, és nem engedi át másnak. Ha kell Pallasz Athéné módjára fog érte harcolni, még azzal is, akit a férfi sem vett meg. Továbbra sem tudta meg, hogy ki lehet az a nő, akit a férfi csodál.

– Úristen! Nagyon gyönyörű vagy! – sipákolta az ázsiai lány.

– Tu... – Rosalie halkan ráförmedt. – Köszönöm, ti sem panaszkodhattok.

– Oké, mi most akkor mennénk is – ragadta karon Alice Liát és Rosalie-t. – Valamikor majd találkozunk!

– Az esküvőre hívjatok meg! – kiabálta hangosan Mike.

Mikor a saroktól már jócskán elmentek, és a négyes sem volt a közelben, Lia kirántotta karját Alice szorításából, és egyet hátralépett.

– Ez mi a fasz volt!? Az egész város rólam fog pusmogni! Megőrültetek?

– Nem. Akkor pusmogott volna rólad, ha nem mondjuk el ki vagy. Így, hogy tudják, ki vagy nem fog senkit sem érdekelni. Legfeljebb Carlisle kap néhány gratuláló üzenetet.

– Pompás! Carlisle Cullen barátnőjeként leszek nyilvántartva. Mi jöhet még ezután? – kérdezte elborzadva.

– Mondjuk egy nyugtató vásárlás – ölelte meg őt Alice, és mindhármuk meglepetésére Lia is visszaölelte őt.

– Menjünk! El akarom költeni apátok pénzét – húzta magával a két Cullen lányt.

Boltok garmadáját járták be, s Lia még elképzelni sem tudta, hogy egy ilyen kis városban mennyi nagyszerű bolt van, tele divatosabbnál divatosabb ruhánál. Betértek cipőboltba, ahol Lia felvásárol legalább hat párral, bár Alice és Rosalie lebeszélése nyomán nem vett az általuk ribancosnak megítélt darabokból. Egy magassarkút vett, pántos volt, s halvány aranyban csillogott. Liának bár tetszett, mégse azt akarta megvenni a leginkább, ám Alice sejtetően rábeszélte, hogy márpedig azt sürgősen meg kell vennie, így Lia rábólinott. Végül is nem az ő pénze, hanem az ellenségé, akkor miért ne költhetne belőle jó sokat? Még gyanakodnia sem maradt ideje, azért, mert Alice ráerőltette a csinos cipőt.

Mint az kiderült Rosalie-nak és Liának is megszólalásig hasonlított az ízlése, már, ami az emberi Lia ízlését illette. Három óra múlva Lia négy zacskóval jött ki a cipőboltból, majd miután visszamentek az autóhoz letenni a holmikat, visszatértek egy különleges alkalmakra való ruhák boltjába. Mikor beléptek, Liát azonnal megcsapta a tömény vanília illata, a bolt berendezése miatt tisztára úgy érezte magát, mintha egy jósnőhöz lépett volna be. Különböző tollak futottak le a plafonról, az asztalokat, melyeken a kevésbé különlegesebb ruhák voltak összehajtogatva, kézzel faragtak, legalábbis Lia a rücskösségükből kiindulva erre következtetett. Széles vigyorral várta őket egy idősebb hölgy, hajában éjkék melírok vetültek. Látszott a fogadtatásán, hogy a két Cullen lánynak ez a bolt a törzshelye. Végül bemutatták neki Liát – sejtelmesen célozgattak rá, hogy apjuk párja ––, majd a hölgy, kit Poppynak hívtak, megmutatta a legújabb darabokat.

– Apátok szerencsés egy ember – jegyezte meg Poppy. – Nem is tudnék elképzelni mást e gyönyörű lány helyébe – paskolta meg Lia kézfejét.

Lia azt sem tudta, hová bújjon szégyenébe. Szégyellte, hogy zavartan csavargatja a kontyából kieső tincsét, végképp szégyellte, hogy a bók megcirógatta szívét. Sejtjei bizseregtek, talán le akartak válni Liából, hogy kúszva visszamenjenek Cullenék házához, egyenesen Carlisle karjaiba.

Teljesen idiótának tartotta magát, amiért így vágyik a férfire, habár szerette volna azt hinni, ez csak azért van, mert újszülött és a vágy uralkodik felette, mégis tudta, hogy ennek legfeljebb a fele igaz.

– Köszönöm – mosolygott rá Lia. – Ez nagyon... kedves... azt hiszem.

Beszélgetésük ezen szakasza halkan zajlott, mégis idegen füleket is megtalált. Most már a boltban vásárlók is tudták, hogy Lia kicsoda. Lia tudta, hogyan megy ez; ezek az emberek elmondják a barátaiknak, ők az ő barátainak, kollégáiknak, aztán mint egy dominó elindul a pletyka, ami Liáról szól. Hamarosan egész Forks a lány csodájára fognak járni, s Lia csak reménykedett benne, hogy ebben a városban senki sincs megrögzötten oda a NASA-ért vagy a csillagászatért.

A fal mellett húzódó állványhoz sietett, hogy ne kelljen beszélgetni az odacsődült emberekkel. Úgy tett, mintha az elegáns koktélruhákat nézte volna, ám ehelyett csak az abszurd helyzeten gondolkodott. Lassan járta végig az állványon csüngő ruhákat, megsimította muszlin, bársony és selyem anyagait, utóbbi emlékeztette Carlisle hajára.

Mindenben őt látta.

Hát, nem ezt csinálja az, aki szerelmes? kérdezte magától.

Minden apróságban a másik felét látja, nincs perc, mikor ne gondolna rá, vele van, még ha csak képzeletben is, mert szívük egymásé, egy rejtett erő köti össze, mely egy láthatatlan madzaggal édesgeti vissza a másik feléhez. Lia a ruhaanyagban haját, az aranycsillárban szemét, a környezet nyugodtságában a férfi természetét vélte felfedezni.

Lopva megrázta a fejét, remélve, hogy idétlen képei kiugranak fejéből, s sosem térnek már vissza. Ott volt a társa, aki várta haza, nem érzett semmit s férfi iránt, semmit. Semmit. Igyekezett magát nyugtatni, de a kellő nyugodtság nem szállt le megőrült énjére. Gyorsan elvett egy ruhát az állványról, majd maga elé téve megnézte.

Azonnal beleszeretett.

Smaragdzöld bársony miniruha volt. Szoknya része nagyjából három ujjnyival a térde felett érhetett volna véget, ha felpróbálja. Felsőrészét azonban visszafogotabbra szabták; hosszú, karhoz simuló ujja csuklóig ért. Egyedül mélyebb dekoltázsa mutatott volna többet kebleiből. Hátát teljesen szabadon hagyta volna. 

Illett volna az aranycipőjéhez. S megbotránkoztatva könyvelte el, hogy a másik ok, amiért meg akarta venni az megint Carlisle-hoz kapcsolódott:

Meg akarta venni, mert illet a férfi szemeihez.

– Hű! – lépett mellé Alice, babonázva nézte a kézben tartott ruhát. – Menne a vörös hajadhoz.

– Úgy néznék ki benne, mint a kis hableány – csóválta fejét Lia.

– Tudtad, hogy Carlisle kedvenc színe a smaragdzöld? – kacsintott rá Alice.

– Érdektelen információ – fújtatta Lia. – Nem is tetszik...

Ó, dehogynem!

– Mármint Carlisle vagy a ruha? – kérdezte a kicsit távolabb álló Rosalie.

– Egyik sem! – sziszegte.

Visszatért a ruha tanulmányozásához, szerette volna. Úgy, hogy kiderül, hogy Carlisle kedvenc színében pompázik, még jobban.

– Hé – lökte meg vállát Alice. Lia ránézett, így Alice halkan, hogy még Rosalie se hallhassa Lia fülébe súgott –, vedd meg, nagyon nagy örömet fog neked okozni!

– Kibaszott para, hogy látod a jövőt, ugye tudod? – nézett rá Lia.

– De hasznos. Na, lécci vedd meg! Nem csak neked fog örömet okozni!

– Alice – szólította meg puhán, de határozottan–, bárhogy akarod irányítani a jövőmet, nagyon kérlek, ne célozd meg a szívemet. Nem szeretem Carlisle-t, és amúgy sem tudok úgy élni, mint ti. Számomra az a bűn, ha ártatlan állatot ölök. De legyen, megveszem a ruhát, bár ahogy látom ez az egy van, méret nincs belőle.

– Próbáld fel, biztos jó rád! – tessékelte a próbafülke irányába a lány.

A bolt másik végében volt, ahol Rosalie tűnt el az előbb. Ahhoz, hogy eljussanak oda Liáéknak át kellett verekedniük magukat a bámészkodó tekinteteken, és a bolt közepén elkerített rögtönzött őserdőt (valóban, csak páfrányok és egy tó volt benne, egyedül Poppy  hívta őserdőnek, így akarta megemlékezni a Brazíliából kivándorolt őseiről) is meg kellett kerülni. A sarkon befordulva egy két fülkés próbaszoba volt, előtte egy körpuff, ahol várni lehetett, ha kijön onnan valaki. Most egyedül Rosalie próbált, és néhány pillanat múlva egy királykék, lágy esésű ruhában jött ki. Látszólag nem volt elégedett a látvánnyal, ugyanis a vele szemben faltól-falig húzódó tükörben grimaszolva nézte magát.

– Hát nem tudom – húzta el a száját –, pár héttel ezelőtt azt hittem, ez álmaim ruhája, mikor megláttam, de most... valahogy ez nem én vagyok – forgott meg tengelye körül.

– Szerintem nem rossz – rántott vállán Alice.

– De te mindenre ezt mondod! Húzhatok magamra egy kukás zsákot, arra is azt mondanád, hogy szép – panaszkodott.

– Szerintem nem áll jól – jegyezte meg Lia.

– Na tessék! Lehetne, hogy az elvett önbizalmamat nem csonkítod tovább – vetett szúrós pillantást Liára.

– Nem bántásnak szántam. Szimplán egy észrevétel, a bőröd fehér, magas is vagy, a sötét színek nem állnak jól. A bőr tónusod miatt nagy a kontraszt, erre rásegít a szőke hajad is, így elcsúfítja a vonásaidat, lelapítja, amit nem kellene – mutatott mellére. – A sötét színek magasítanak, így még magasabbnak tűnsz, viszont láttam egy ilyen ruhát pirosban, na az pompásan állna rajtad!

– Igazad van! – ragyogtak fel a szőkeség szemei. – Erre én miért nem jöttem rá előbb! Hozok egy pirosat – libbent ki az ajtón.

Miután Rosalie eltűnt a látótérről Alice közelebb ment Liához.

– Két hét múlva le tudom szervezni, hogy... te és Carlisle egyedül legyetek a házban. Szeretnéd?

Úristen! Két hét! Az mindjárt itt van! Nem vagyok még felkészülve a fájdalomra, de mikor, ha nem akkor? Lehet, sosem lesz rá több lehetőségem.

– Igen! – vágta rá.

Aztán tudatosult benne, hogy az a két hét inkább sokára jön el. Még két hétig nem érintheti a férfit. Szíve összecsavarodott a gondolattól, gyomrában egyszerre légüres tér keletkezett. Olyan sok az a két hét!

– Rendben, akkor mához két hétre. Aztán nem eltörni semmit! – fenyegette meg játékosan Liát.

– Legfeljebb engem lehet majd kettétörni – borzongott meg.

Rosalie hamarosan visszatért a vörös ruhával, és elégedetten könyvelte el, hogy a vörös tényleg sokkal jobban áll neki. Hálásan köszönte meg Liának a segítségét. Tán titkon szívébe is zárta azon a napon.

Lián volt a sor, hogy felpróbálja a ruhát, gyors mozdulatokkal kapta magára, majd kilépett a próbaszoba előterébe, ahol Alice és Rosalie elképedten nézték a Liát borító ruhát. Lia a tükörbe nézett, neki is elállt a szava. Mintha ráöntötték volna, mint Hamupipőke üvegcipőjét. A tény, hogy ez az egy ilyen ruha volt, ami az ő méretére való volt, elhatározást keltett benne, s megfogadta, hogyha Alice látta ennek a ruhának a jövőjét, hát akkor tesz róla, hogy meg is valósuljon.

– Azt hiszem, szerelmes vagyok – nevetett Lia a tükörbe. Tükörképe az emberi Liát tükrözte. Úgy nevetett, mintha szabad lenne, ártatlan, s nem élne bűnben.

Körülölelte a ruha anyagját, mintha sosem akarná levenni magáról. Legbelül érezte, hogy ennek a ruhának olyan története lesz, mely meghatározza az ő életét, s talán ezer év múlva is emlékezni fog rá.

– Hm, és még nem tudja mi fog következni az elkövetkezendő hónapokba – súgta Alice Rosalie-nak.

Lia nem hallhatta, úgy belemerült a gyönyörködésbe.

– Jó lány, nehéz eset lesz, de határozottan kezdem kedvelni – súgta vissza Rosalie.

***

Lia annyira belemerült a vásárlás okozta örömbe, hogy el is felejtette, hogy az autóban mit mesélt a két lány társáról és annak néhai húgáról.

Este értek haza, jó néhány nagy szatyorral. Lia felment a szobájába, hogy letegye a vásárolt holmikat, majd vissza a nappaliba. Kedve támadt társalogni, így jó ötletnek tartotta, hogy a nappaliban csendben ülő vámpírok közé vesse magát. Mikor a két lánnyal leért a nappaliba Cullenék feje gyanakodva nézte a három lányt, ám a mogorvaság helyett, egyfajta öröm táncolt írisze felszínén.

– Elárulná valamelyikőtök, hogy miért kaptam ma tizennégy, igen ismétlem tizennégy gratuláló üzenetet, amiért állítólag barátnőm van? – kérdezte.

– Alice-t kérdezd – mentegetőzött Lia, mikor elment a férfi előtt és leült a fotelre.

Alice elmesélte a történetet, közben Carlisle le sem vetet szemét a fotelen ülő Liáról. Egyedül Lia nem vette észre, hogy a férfi őt nézi, ám a többiek sejtelmesen néztek egymásra, hiszen ők már tudták, azt, amit Lia még nem.

A történet végére a férfi felsóhajtott, majd Liához intézte szavait:

– Ha lesz egy hivatalos meghívásom jössz velem.

– Hogy tönkre tegyem a műsort? Bármikor, drágám! – gúnyolódott összedörzsölve kezét.

– Na, ja... valami sosem változik – nevettet fel Jasper, majd sorban a többiek is.

Mindeközben Lia sem vette le a szemét a férfiről. Carlisle-nak sem tellett bele sok időbe, hogy Lia szemét megtalálja. Kapcsolatot kerestek, ami az idők végezetéig összekapcsolja őket.

Azt hiszem, én nem csak a ruhába vagyok szerelmes... És jaj nekem, ha ezt valaki megtudja ebből a klánból vagy a Volturiból. Miért vagy ilyen tökéletes, te orvos!? Miért csábít minden részed... miért... érzem, hogy ez több, mint szerelem? Miért szeretek gyűlölve?

E gondolatok fellegében, Lia megesküdött volna rá, hogy látta, hogy Edward lopva biccent Jaspernek, s ő Carlisle-nak.

Ez meg mi volt?

Halihó! <3
Meghoztam a kövi részt is. Hát nem tudom, úgy tűnik nem áll a kezemre ennek a történetnek a megírása, valamiért nem szeretem írni. De ne aggódjatok, be lesz fejezve. <3
Addig is várom a kommentjeiteket, hogy vajon mi az a ruha? És mit láthatott Alice. Súgok; nem úgy lesz köze a ruhának a történethez! ;)
Szép Napot Nektek!