G Y Ű L ŐL V E S Z E R E T N I

8.

Peregtek a tompa órák, az erdő kihalt természete elevenen felemésztette nem túl nagy boldogságát. Ment bizonytalanul a vadállatok által kitaposott ösvényen, ki az ismeretlenbe az ismertből. Órák óta szelte az erdőt, egy pillanatra sem állt meg, néha-néha lassított, hogy megcsodálja a ráereszkedett csillagokat, de utána kedvtelenül haladt tovább, hogy találjon egy helyet, ahol maga lehet az apró, de kellemetlenül lüktető gondjaival. Vámpírélete során most először érezte a bűntudat maró erejét, mely árkokat égetett elhalálozó szívén.

A hold csendesen kísérte útján, vele együtt a csillagok is őrzőként figyelték Lia kifürkészhetetlen célját az erdőben. Fák ágai simultak megkeményedett bőréhez, mikor egy sűrűn benőtt részhez ért. Nem ment az emberek által mesterségesen előállított úton. Félt, hogy bánatában megtámadna valakit, és akkor még inkább eluralkodott volna rajta a bűntudat.

Elhaladt a lomhán csordogáló patak mellett, hol egy őzgida ivott a friss vízből. Lia éhes volt, szemei is feketébe pompáztak, de amikor belenézett azokba a kevés esztendőt megélt őzszemekbe inkább taszítva egyet vámpíri énjén, tovább állt, ezzel megkímélve a büszke őz életét.

A határhoz ért, ha átlépte volna a korhadt rönköt bizonyára a farkasok megjelentek volna, hogy grabancánál fogva vigyék vissza Cullenékhez. Azt azonban nem akarta, főleg azután, amit a fiú vágott hozzá. Lia tudta, apja halálával nem állt szándékában gúnyolódni, csak vissza akart vágni a csúfosan elszenvedett sértésekért, amit Lia a családjához vágott. Liát tulajdonképpen inkább nyomasztotta őt az a tény, hogy megtört Cullenék előtt.

Leült a rönkre, magába szívta a balzsamosan hűvös levegőt és várt. Talán a csodára vagy egy vámpírra, aki vigaszt nyújt a csökönyös bűntudatának.

Egy hosszú és szőrös valami bökte meg hátulról. Lia visítva pattant fel a rönkről, s nagyjából három métert ugrott ijedtségében. Egy farkas bökte őt meg nedves orrával. Egy szürke farkas volt, de nem az, ami beesett a bokorba, míg őt akarta elkapni. Ez egy másik volt, kedvesebbnek tűnt és morgás helyett balra-jobbra döntött fejjel érdeklődött Lia szándékai iránt. Szürke bundáját ezüstbe öltöztette a Hold erőtlen fénye, szemei aranyabbak voltak, mint Cullenéké.

Volt benne valamiféle megmagyarázhatatlan jóság, Lia érdeklődve kereste, vajon mi lehet az.

– Felőlem szét is téphetsz, csak ne vigyél vissza azokhoz... – mondta álmosan Lia.

A farkas nem mozdult. Makogott az orra alatt, amit Lia nem érthetett, így bátorságot véve visszaült a rönkre.

– Az baj, ha itt ülök? Vagy ez már a ti területetek? – kérdezte sietve.

A farkas ügyetlenül csóválta a fejét.

– Akkor jó – könnyebbült meg. – Nem szököm el, ha ezért vagy itt. Nyugalomra vágytam, Cullenék rohadtul nyugtalanítók – rúgott bele egy kavicsba.

A farkas mosolyra húzta a száját; egyetértett Liával. S nem foglalkozva a törvénnyel áttipegett tappancsaival a határon, majd egyenesen Lia elé ült. Pár pillanatig nézte Lia szomorúra vont arcát, aztán puha fejét Lia ölébe hajtotta.

A lány nem fintorodott el, ellenkezőleg. Mosolyogva tolta magát arrébb, hogy a farkas feje kényelmesen elférjen combjain. Ettől a farkastól nem félt, nyugalmat árasztott.

Mindegyik ilyen lehet. Gondolta. Csak szeretem kihúzni náluk a gyufát, ezért gyűlölnek, úgy, mint Cullenék... Ha már az elején engedelmesen bántam volna velük, akkor nem lennék most egy farkassal az ölembe az erdő legmélyén, ahol normális ember nem merészkedne éjszaka.

A farkas feje mocorgott az ölében.

– Simogassalak? – vonta fel Lia a szemöldökét. – Az nem túl személyes?

A farkas nemlegesen morgott.

– Hát jó... De el ne mondd senkinek, mert a farkadnál fogva akasztalak föl! – figyelmeztette, és ujjait a bársonyos tapintású szőrbe vezette. – Tudod, régen, még kislánykoromban volt egy farkaskutyám. Winternek hívták, neki is ilyen puha szőre volt. Beteg lett, mert hát az én családomban szerettek hullani a hozzám közel esők. Meghalt, nem akartuk azonnal elaltatni, kevés időt tölthettünk vele, így velünk maradt élete végéig, nagyon szenvedett, és én minden pillanatban vele voltam. Az ágyamon halt meg, éjszaka, úgy feküdt az ölembe, mint most te. Abban az ágyban többet nem tudtam aludni, sokáig a földön aludtam, még úgy is, hogy másik ágyam lett. Onnantól kezdve megfogadtam, hogy nem nézem, ahogyan egy állat szenvedés vagy szenvedés nélkül meghal. – A farkas okos szemeivel ránézett, szemébe a tisztelet fénye csillant fel. – Igen, nem vagyok én annyira kegyetlen, bár az őszintét megvallva egy hónappal ezelőtt eszem ágában sem jutott, hogy tűrjem, hogy egy farkas az ölembe hajtja fejét. Fingom sincs mi ütött belém – hajtotta a farkas fejére sajátját, aki csendben szuszogott és morgott, míg Lia a füle tövét vakarta.

– Elindultál a változás rögös úján. Mondtam, hogy nem olyan nehéz az – mondta egy hang.

Lia felemelte a fejét. Úgy hitte, ő szól hozzá, na de azzal azért tisztában volt, hogy egy alakváltó nem tud állat formájában beszélni.

Körülnézett, aztán mikor meglátta a férfit azonnal elment a kedve az itt léttől.

– Te kémkedsz utánam? – háborodott fel Lia. – Nem szököm el!

– Meg ne haragudj, de amilyen tüzes a természeted, én nem bízom benned és a félvállról vett ígéreteiben – csitítgatta kellemes hangján Carlisle, míg szemével a Lia háta mögött megbúvó farkast szemlélte.

Lia jobban maga mögé tessékelte a farkast.

– Ne bántsd – halkult el Lia hangja.

A férfi meglepődött Lia jó cselekedetén. Hirtelen nem is tudta hova tenni Lia ezen viselkedését.

– Sosem bántanám – szólalt meg másodperces hallgatás után, és a farkasra mosolygott. – Mi nem vesszük olyan komolyan az egyezséget, mit ők. De most már ideje lenne visszamenni a területedre – nézett ellenmondást nem tűrően a farkasra, aki tiszteletben tartva a kérést vissza is sétált, be a fák mögé, ahol Lia már nem láthatta.

– Kösz! Tök jót beszélgettem vele – lépett el a férfitől.

– Mármint te beszéltél, ő hallgatta. Ez nem éppen nevezhető beszélgetésnek.

– De és tudod miért? – Carlisle homloka ráncba szaladt. – Mert nem beszél, úgy, mint te. Nem kell hallgatnom a kioktatását, amiért szarkasztikus vagyok, flegma és...

– Nemtörődöm – fűzte közbe.

– Látod! – dobbantott egyet lábával Lia. – Az agyamra mész, amiért állandóan kioktatsz. Nem gyerek vagyok már!

– Pedig úgy viselkedsz, bár újszülöttként elnézhető ez a fajta viselkedés. Felteszem, ha megkérdezem, nem mondod el, hány éves vagy.

– Mit érdekel az téged? – indult el balra.

A férfi követte, Liának valamiért jólesett, hogy érdeklődnek iránta, így hagyta, hogy a férfi melléje szegődjön és csendben szeljék át az erdőt. Nyomasztó csend ülepedett kettőjük közé, az éjszakai állatok elcsitultan, mint egy árnyék jártak nyomukban.

Igyekezett koncentrációs képességét a lábára fókuszálni és nem Carlisle angyali arcára.

Egyik láb elé a másik. Nem nézheted az arcát. Újfent megbabonáz, és már csak azt veszed észre, hogy a zörgő cserje láthatatlanságában adod oda magad az ellenségednek. Nem, Lia, ez nem te vagy. Tiltott gyümölcshöz nem nyúlunk, mert úgy jársz, mint Éva. Beszélt magához gondolataiban, észre sem véve, hogy megszaporította lépteit.

Lassított. A mellette rugalmas léptekkel sétáló férfinek meg se rezzentek izmai.

A lány a karjait keresztbe fonta mega előtt, így takarva zavarát, amit a férfi tudatlanul vagy tudva kiváltott nála.

Pezsgés és zubogás hangját észlelte. Ismeretsége alapján egy vízesés közvetlen közelébe sétálhattak el. Életében nem látott még vízesést, hiszen az egész életét Los Angelesben töltő lány a tengerparton kívül nem találkozhatott effajta helyekkel.

Követte a robajt, a férfi továbbra sem tágított. Úgy követte, mintha egy testőr lenne. Egy elhagyatott és pókhálókkal teleszőtt elágazáshoz érve a hang felerősödött, így Lia jobbra fordulva meggyorsítva lépeit, és néhány pillanat múlva egy robosztus, kétszáz méter hosszúságú vízesés felett nézett le a tóra. Ott tomboló csata zajlott, ahogyan a vízesés egyesült a tó vizével, mely sűrű habot képzett körülötte. A víz zúgása a sziklákon csapódott, dobra emlékeztető hangja talán az erdőben honos ősi szellemeket keltette életre.

Liát a gondolattól kirázta a hideg. Megdörzsölte lúdbőröző tagjait, aztán mélyet szagolt az elpusztult, algás levegőből.

– Fázol? – kérdezte a férfi meglepve, míg levegője fehér gőzcsóvaként szállt fel az éjszaka titokzatos végtelenségbe.

– Hát hogyne! Most jönne az a szöveg, hogy odaadod a dzsekidet és romantikus hiszékenységgel elfogadom tőled, igaz? Mint a régi klisékkel megtűzdelt filmekben. Hát nem! Képzeld, nem fázok...– fintorgott.

– Eszem ágában sem volt odaadni. Kiszámíthatatlan természetedből kiindulva azonnal ollóval esnél neki. Csak furcsállom, vámpírok nem fáznak, bár lehet, csupán úgy érzed, mintha fáznál.

– Mekkora egy bunkó vagy! Miért vagy egyáltalán itt?

– Hogy ne támadj meg senkit. Forksban az emberek éjszaka is elevenek, főleg az erdőben.

– Ostobák! – nevetett Lia. – Nem is sejtik miféle szörnyek élnek szeretet erdőjükben. Félniük kellene.

– A félelem a legnagyobb szörnyeteg, amivel az ember valaha is szembe nézett. Nincs rá gyógymód, nincs eszköz, amivel meg lehetne állítani. Fertőző, gyorsabban terjed bármelyik járványnál.

– Félelem nélkül nem lehet élni, az vakmerőség.

– De háttérbe helyezheted, anélkül, hogy rongálódjanak napjaid, csak bátorság kell, hiszen anélkül a félelem sem létezik.

– Bölcs meglátás – helyeselte Lia őszintén.

Közelebb merészkedett a szikla pereméhez, a szikla csúszott, de félni egy cseppet sem félt, hiszen a vízbe csobbanása sem választaná őt az az élettől. A víz felszínén a Hold hullámzó képe tündökölt, mint egy lidérc, aki éhes gyomorral várja a napi zsákmányt. A rest hullámok felerősödve, erőteljesebben nyomódtak a sziklákra, halak ugrottak ki a vízből, néhánynak a partról kellett visszatuszkolni magát a háborgó tóba.

Újabb vihar közeledett.

Néhai apja mesélt neki, hogy a pisztrángok előre tudják jelezni, ha a vihar a közelükbe van.

Elmosolyodott az emléken.

– Ha megengedsz egy megjegyzést, akkor elmondanám, hogy te is bátor voltál. Kevés ember lett volna képes egy szenvedő élőlénnyel maradni utolsó perceibe – lépett a lány mellé, így már ketten kémlelték a víz nyugtalanságát.

– Ezt is hallottad? – nézett a férfire hitetlenkedve. – Az az emberi, lélekkel teli, gyerek Lia volt. Manapság se nem ember, se nem gyerek nem vagyok, sőt lelkem sincsen.

– Azt mondják, ha az emberi életedben van olyan pillanat, ami mentális fájdalmat okoz a mai napig, vagy vágysz valamire, ami abból a korszakból való, akkor megmaradt a lelked. Nos? Van ilyen?

Apa.

Winter.

Kitüntetés a NASA-nál, amit sosem vettem kezembe.

Cillian kacaja.

Olly gügyögése.

Anya ölelése.

Lehetetlen, hogy lelkem maradhatott volna...

Nem felelt.

A távolban kúszó fellegeket nézte, melyek lassan hatalmába kerítették a bársonyruhába öltöztetett égboltot. A sűrű fellegek miatt a csillagok fénye sem jutott át.

Lia kijózanodva felsóhajtott, majd leült a szikla szélére. Ki akarta használni, hogy a baljós időjárás nem érte el még Forksot. Szabadon lógatta lábát a szirten, s szívesen kikiabálta volna a fennkölt csendek, ami nyomta kővé deformálódott szívét, hogy bajai ne csak az ő szívét nyomják, hanem megannyi emberét, akik képesek voltak érezni, szavakba önteni fájdalmukat.

Carlisle is leült Lia mellé. Szűkösen fértek el, így Lia közelebb húzódott a férfihez. Vágyott rá, hogy megérintse, a vállára fektesse fejét, de legbelül helytelennek tartotta, hiszen társa várt rá Volterrában, meg különben is az ellensége volt.

– Huszonhét – szólalt meg Lia, miközben a csillagokat fürkészte. – Ennyi vagyok.

– Kevesebbnek hittelek.

– Mindenki kevesebbnek hisz. És Mr. Tökéletesség hány éves technikailag?

– Huszonhárom.

– Néztelek vagy harmincnak.

Csend lett, és ez mindkettőjüket nyomasztotta. Szerették volna hallani egymás hangját, ha csak értelmetlen dolgokról beszéltek volna, az is nagy erőt nyújtott volna kettőjüknek. Volt bennük egy leírhatatlan vágy, hogy hallhassák egymás hangját, érezhessék egymás bőrét.

Carlisle szólalt meg:

– Sosem láttam a csillagokat ilyen fényesnek.

Lia kapva az alkalmon, neki állt fecsegni a szeretett csillagjairól.

– Csak ezért látod úgy, mert a legfényesebb csillagok most együtt állnak. Az ott – mutatott sápadt ujjával egy látszólag fényesebb csillagra. – A Canopus mellette a Vega és a Procyon látható. Különleges, ilyen százévente egyszer, ha előfordul. Egyébként a látókörünkben lévő fényes kis pontok nem mindegyike csillag. Az ott – most egy vajszínű körre mutatott. – A Vénusz. Ritkán látni, főleg Amerika felett. Fényességük függhet a távolságától, hőmérséklettől, nagyságától is, de a legérdekesebb az, hogy az életkortól is. – Megállt, a férfihez kapta a fejét. Carlisle megbűvölve nézte Lia felcsillanó tekintetét. – Elnézést, kicsikét elkalandoztam! – nevetett félénken, és füle mögé igazította rézvörös tincsét.

– Csillagász voltál – állapította meg.

– Ja. Halálomnak hála csak voltam. Na, én tűnök innen – állt fel imbolyogva a szikla széléről. – Hamarosan le fog szakadni az ég, nem akarok szarrá ázni – intett a férfinek.

– Várj, Lia! – fogta meg gyengéden Lia kezét. – Maradj és beszélj még! Akár a kabátomat is odaadom.

– Nem hiszem, hogy oly nagyon érdekelnének a csillagok – gyanakodott.

– Szeretek újfajta tudás után nézni. Ki szeretném használni az alkalmat, ha már van rá lehetőség.

Lia erősen gondolkodott a kérésen. Ha itt marad, azzal úgy hitte, behódol a férfinek, és onnantól kezdve a férfi azt fogja hinni, Lia minden butaságra hajlandó, és ezzel azt a látszatott kelti, hogy tetszik neki a férfi. Mindezek ellenére volt a férfiban egy baráti kérés, amit Lia nem akart figyelmen kívül hagyni. Carlisle itt volt vele, míg lelkiekben őrlődött, tartozott neki.

– Ahhoz, hogy maradjak szükségfeltétel, hogy ideadd a kabátod – ült vissza a férfi mellé.

– Parancsolj – vette le magáról, majd belebújtatta a lány kezeit a kabát két ujjába.

A kabát meleg volt, s a férfi illatát árasztotta, amiért Lia tudta, ez a kabát sosem fog visszakerülni gazdájához. Ezzel fog aludni, ha nem látja senki.

– Tehát – köhögött egy nőieset, és a férfi vállának hajtotta fél arcát, mire mind két fél lélegzete elállt. Verd ki őt a fejedből, Lia Sloan! Tiltott gyümölcshöz nem nyúlsz, mert a halhatatlanságod bánja. Csak újszülöttként él benned a túlfűtött vágy. Nem lehet a tiéd, sosem lesz, hiszen neki is akad kiszemeltje. Neked ott van a teremtőd, a szerelmed...– Amottan láthatod az Arcturust, délebre a Spicát....

Lia beszélt, s csak beszélt, ezzel együtt múlt az idő, amit cseppet sem bánt, hiszen a férfi itta szavait, mint Jónás prédikálását Ninive lakosai. Azonban abban a szent pillanatban nem a tanított, hanem a tanító tért meg, még ha Lia a kezdetek kezdetén nem is akarta elismerni.

Carlisle kérdeztet, Lia válaszolt, elfelejtve, hogy ellenséggel osztja meg hatalmas tudását a csillagokról. Elfelejtette, hogy tulajdonképpen melyik klánhoz is tartozik. Csak ő volt, Carlisle és a szeretet csillagjai, akik a legfényesebb pompájukban figyelték, hogy Lia elindult az empátiájának kiküszöbölésének útján.

Hajnal lett. Kora reggel a Nap aranysugarai igyekeztek kitörni a zápor maradék felhői közül, miután a hegyek ormótlan csúcsai mögött előmászott, hogy ő is megcsodálja a két vámpír hosszadalmas beszélgetését. A Hold csalódottan vett búcsút a látványnak, de jóhiszeműen átadta helyét a hunyorgó Napnak.

Skarlátvörös csík vonult végig a Föld horizontján, majd fentebb hígult el rózsaszínné vagy narancssárgává.

Talán maga Héliosz is elcsodálkozott, a Nap mögött ülve méltó helyén, hogy Lia Sloan akarata ellenére is változott, s változni is fog egy darabig.

Lia a reggel végére fáradtan, ám nem annyira vizesen, mint Carlisle dőlt a férfi mellkasára, hogy újfent magába szippantsa finom illatát. Nem tudta hova tenni a remegő érzést a hasában és szíve környékén, de mi tagadás nem is az foglalkoztatta annyira, hanem hogy kettőjük bensőséges pillanata ne romoljon el.

– Lia – bújt a lány hajához a férfi –, tudod miért érintett ilyen rosszul, amit Edward mondott?

– Fingom sincs.

– Mert a vámpír éned kezdi újra megtanulni az érzelmeket.

– Hmm... az jó, asszem – ásított egy nagyot. – Tudod, mit érzek most? Hogy nagyon álmos vagyok. Itt helyben el fogok aludni – fúrta a férfi mellkasának arcát.

– Hazaviszlek, jó? – vezette a lány ázott hajába kezét.

– Haza... hmm... jó... Megyek veled haza...Forksba... – ezzel merült mély álomba és emlékezni sem emlékezett, hogyan került szobája meleg ágyába vagy arra, hogy mik voltak az utolsó szavai, mielőtt álomba merült.

Sziasztok! <3
Nem bírok magammal, újból itt egy következő rész! :D
Kérdésem - bár ez azokhoz szól, akik mind a négy Twilight-os történetemet olvasták -, hogy számotokra ki a kedvenc karakteretek: Jess, Mara vagy Lia? Megesz a kíváncsiság, hogy megtudjam.
Illetve, ha érdekel másfajta történet is a Twilight világán kívül, akkor légyszi nézzetek bele a Ziccerek és életek c. könyvembe. Hamarosan normális részek is lesznek kint belőle.
Köszönöm!
Szép Napot Nektek! <3