~ G Y Ű L Ö L V E S Z E R E T N I ~

1.

Szerette a káoszt, ami minden délután uralkodott a reneszánszkori csarnokban. Élvezte a szenvedés hangjait, a törött csontok roppanásait, melyek zörögve érték el a márványpadló csillogó felszínét, az elhaló halálsikolyokat, mikor társai elvették az élet reményét valakitől, legyen az ember vagy vámpír.

Ő is odalentre vágyakozott, igazságot akart szolgáltatni, de a három vezető még nem látta jónak Lia eme vágyát. Így hát fent gubbasztott, könyökét a korlátra nyomta, és rátámasztotta öklére állát.

Hercegnőnek érezte magát, ahogyan a hatalmas vászonra pingált bibliai kép előtt állva (Ádám és Éva bűnbeesését ábrázolta a tiltott gyümölccsel) lenézett a kivégzettekre. Időközben visszanőtt hajából már csak egy tiara hiányzott, hogy tényleg hercegnőként fessen. Vörös haja édesen folyt szét kirívóan kivágott csipkés topján, a mélyen dekoltált fekete anyag éppen hogy csak takarta Lia dús kebleit, melyek közé szinte becsorgott a Volturi medálja. Lentebb se adott lejjebb; leopárd mintás nadrágja igézően kiemelte idomait és kis termete sem tűnt fel senkinek, hiszen állandóan magassarkúban flangált.

To-tá-li-san ellentéte, ahogyan halandó koromban öltözködtem. Merengett el a kivégzetteket nézve. És ez így nagyon is jól van. Gyűlöltem emberi életemet. A gyengeség, a kilátástalanság már a múltom, mostanra kőgazdag vagyok és sosem kell félnem, hogy egy szerencsétlen emberi nyavalya eltesz a Föld felszínéről.

A csarnokot újra megtöltötte a reménytelen könyörgés hangja, aztán teátrális csend után egy nyak roppant, egy fej gazdátlanul gurult a csempére. Lia szenvedélyesen belemarkolt a vaskorlátba, így legalább valamelyest érezhette, milyen elvenni egy bűnös életét.

A korinthoszi tartóoszlopokat, a törtfehér falakat átjárta egy látens erő, mely sugalltatta, hogy ebben az épületben a gonoszság uralkodik. Még a híres festők valódi képein lévő alakok is, mintha némán jajveszékeltek volna. A megrepedezett homlokzaton lévő öblös írás, mintha nagyobbak és kövérebbek lettek volna. Lia mellkasára nyomás nehezedett, aztán egy fuvallat megtáncoltatta vörös fürtjét és megkocogtatta vállát.

Sosem foglalkoztatta, mi lehet ez az erő, mely lelkiismeret-furdalást szeretett volna nála okozni. Lényegében azt is elfelejtette, mit jelent ez a szó. Szomorúság, fájdalom. Ezek a szavak lelkével együtt illantak egy testéből. Nem sok empátia maradt meg halála után, vámpírrá válása következtében a legtöbb érzelem kihalt belőle, Liát pedig taszította, hogy az érzelmeket újra megtanulja irányítani. Egyedül a szerelem, féltékenység és düh érzése maradt meg megállt szíve körvonalán.

Miután a Volturi végzett napi teendőivel, Lia lesétált a többiekhez. Barátságosan mosolyogtak rá, a gyermekkorban átváltozott szőke hajú Jane-nel összekacsintottak egyfajta baráti üdvözlésként. Nyolc hónap elteltével olyannyira lettek jóba, hogy Jane már fogadott húgának tekintette Liát, sőt Jane ikertestvére, Alec is kezdte megszokni, hogy újabb húgot kapott az élettől.

A Volturi gárdájából páran azon ügyködtek, hogy eltakarítsák a vámpírok maradványait. Lia átlépdelt a testrészeken, hogy közelebb mehessen a három vezetőhöz, ám mielőtt egy mukk is kicsúszhatott volna száján egy lány tipegett be a csarnokba.

Lia megforgatta szemeit, gorombán fordult a lányhoz, aki nem mellesleg ember volt, a Volturi úgynevezett titkára, és arra várt, hogy átváltoztassák.

– Mi a bánatot akarsz? – prüszkölte Lia.

A napbarnított lány nagyra kidülledt szemeivel a három vezetőt kereste, s leginkább Aron állapodott meg tekintete. Liát azon nyomban elkapta a mérhetetlen féltékenység. Pár másodperc alatt egy egész kivégzési sorozatot végrehajtott rajta gondolatban.

Azután, hogy a férfi átváltoztatta nem közeledett Liához intenzíven, de a néha bőrét ért simogatásokból, vagy elmondott bókjaitól Lia tudta, a férfi csak időt akar neki hagyni, míg feldolgozza vámpírrá válását.

– Le-levelet hoztam – hebegte a lány. Még Liánál is magasabb cipő volt a lábán, amiben alig bírt egy helyben állni.

– Akkor add oda és ne fogd úgy, mintha egy fasz lenne – dörrent rá a lányra.

Caius vissza sem bírta fogni a nevetését. A többiek vele együtt nevettek, a megalázott titkárnő cipője hegyét vizslatta.

– Ejnye, kicsi Lia – ciccegett szelíden a fiú. – Ma a kelleténél is mogorvább vagy.

– Éhes vagyok... – morogta, azzal kirántotta a titkárnő kezéből a levelet.

– Az-az Aronak jött – beszélt akadozva a titkárnő.

– Örülök, hogy tudsz olvasni, drága, képzeld én is tudok – nevetett gúnyosan.

Kecsesen sétált fel a lépcsőn, hogy a három trónszerű székhez érve átnyújtsa a levelet teremtőjének. Az le sem vette szemét Liáról, jobb kezét öntudatlanul meresztette széke karfájába, mocorogva húzta ki magát, Lia a férfi kezét pajzánul megérintette, csak azután adta át a levelet.

– Milyen bájos vagy ma, kedvesem – mosolygott rá a férfi.

– Én mindig bájos vagyok – kontrázott.

– Ez is igaz – nevette.

Unottan tépte fel a borítékot, kihajtogatta, s utána pár pillanat alatt átfutotta a levél tartalmát. Nem tetszhetett neki a benne leírtak, mivel olvasása után dühösen fordult a két társvezetőhöz, ezzel egyidőben össze is tépte a papirost.

– Cullenék – köpte a szavakat. – Azok olyan idillben élnek, hogy ha így haladnak az unalomba fognak belepusztulni.

Cullenék... Liának ismerősen csengett a név, agya zegzugából elő is került némi információ foszlány, mely arról árulkodott, hogy a Volturi rendkívüli ellenségként tekint a klánra. Ha emlékezete nem csalt (már pedig miért csalna, ha vámpírként nagyszerű emlékezőképességgel áldotta meg őt a pokol?), akkor ők lehettek a család, akikkel három évvel ezelőtt meggyűlt a baja a Volturinak, hiszen egy hibrid gyereket védtek. Nyilvánvalóan a legnagyobb bűn, amit el lehetett követni a vámpír világban. Azonban a lány azt nem tudta, Cullenék hogyan is menekültek meg a megtorlástól. Ha a Volturi meghátrált tőlük, akkor még kegyetlenebbek lehettek. Legalábbis Lia ezt tartotta a legészszerűbb válasznak.

Mindenféle rémtörténetet gondolt ki magában, milyen lehetnek azok a híres nevezetes Cullenék, gonosznak titulálta őket, vámpíroknak, akik szembe mennek a Volturi törvényeivel, azonban mielőtt komolyabban is elgondolkodhatott volna a vámpírcsaládon a titkárnő mondata zökkentette ki gondolataiból.

– Mit mondtál!? – háborodott fel, és ökölbe szorította kezeit.

A titkárnő hátralépett, ám nem menekülhetett tovább, Demetri és Félix, a Volturi két ereje akadályozták menekülési útvonalát.

– Ismételd el, amit mondtál, te ribanc! – sziszegte egyre hevültebb állapotban,

– Csak annyit kértem, hogy változtasson át – mutatott remegő kezével a Volturi vezetőjére.

– Hát úgy! – A titkárnő egyet sem pislogott Lia már ott volt előtte, az orruk is összeért. – És miért akarod, hogy pont ő tegye meg ezt a szívességet neked, hm? – vonta fel kérdőn rézvörös szemöldökét.

– Mert ő olyan... – pár pillanatig kereste a megfelelő jelzőt – jóképű.

A csarnokban hol felszisszentek, hol némán nevettek. Lia éles vonalba préselte száját. Eluralkodott rajta a féltékenység, az újszülött vámpírokra jellemző birtoklási vágy. Keze a levegőbe lendült, és felpofozta a megszeppent nőt. A csattanás átvágta a levegőt, a nőszemély nyaka hátrabicsaklott.

– Valóban? – csípte össze hüvelykujjával és mutatóujjával a lány állát. – Mióta engedheted meg magadnak ezt a fajta hangnemet? Hetyegsz egy vámpírral... Nem tudom, hogy ez most szánalmas vagy vakmerő. Elnézve naivságod inkább szánalmas – kuncogott sötéten. Fogait csikorgatta, körmeit belevájta a lány tökéletes arcbőrébe. Kiserkent vére Lia ujjára csúsztak, majd kis idő elteltével kézfejét is nedvesítette a mámoros nedű.

Lia hátrapördült a Volturi vezetőjéhez. Aro meglehetősen jól szórakozott Lia kegyetlenkedésén, hátradőlt a székében és ölbe tett kézzel, vidáman nézte, ahogyan megsiratja a titkárnőt.

Lia élvezte, az elismerő pillantásokat, kíváncsiak voltak, mit fog tenni. Lia pedig meg szerette volna mutatni kegyetlenségét. Meg akarta mutatni a Volturi vezetőjének, hogy méltó lenne hozzá, a szívéhez.

– Ilyen szánalmas emberhulladékok nem kellenek a Volturiba – mondta szürkén Lia, mire a titkárnőnek eltorzultak szép vonásai, kórosan sápadt lett. Tudta ő is, mindenki is, hogy mi fog következni. Halál. Lia kedvenc szava. – Nem mindenkinek adatik meg egy újabb élet, sajnos neked sem – döntötte oldalra fejét, míg színlelt csalódottsággal felsóhajtott. – Egyébként is kibaszottul vonz a véred – hajolt a lány nyakához, hogy közelebb érezhesse magát a vér mámoros erejéhez.

– Kérlek! – szipogta a titkárnő, míg Demetri és Felix lefogták kapálózását. – Csak élni szeretnék!

– Hát élni is fogsz vagy fent, vagy lent, azt már nem én döntöm el – vonogatta nyeglén vállát, majd egy hirtelen pillanatban megragadta a titkárnő nyakát és jó nagyot harapott torkába. A titkárnő csak egyszer nyikkant fel, aztán elernyedten hullott Liára.

Könnyű szívvel végzett vele, mint mindenki mással, akiknek eddig elvette az életét.

Lia száját elégedett nyögés hagyta el, mikor megérezte a sűrű folyadékot szájában. Csak szívta és szívta a tátongó lyukból ömlő folyadékot, nyelvével beljebb kívánkozott a maga által vájt mélyedésbe.

Minden percét ki akarta használni, hogy lakmározhat ebből a nőszemélyből, úgy vágyott a vérére, mint tékozló szomjazó egy oázisra a sivatag közepén. A vér lenyugtatta, a fülét eltömítő ólom lassan semmivé foszlott és hallotta, ahogyan a többiek elismerően dicsérik kegyetlenségét.

Hát ez volt ő. Megmutatta mindenkinek, aki az útjába állt, hogy amit ő akar azt megszerzi. A titkárnőt is megszerezte, a halhatatlanságot is megkapta, és önbizalma azt fecsegte neki, hogy hamarosan a Volturi vezetőjét is megkapja.

Mindent megszerez, amit csak akar.

Jóllakottan taszította el magától a testet, a hulla eldőlve feküdt ki a padlón, míg Lia tisztára törölte ajkát.

– Még mindig éhes vagyok – közölte a többiekkel, mire nagy nevetés tört ki a csarnokban.

– Ó, Lia, a fél ország nem lenne elég neked – állt fel a székéről a Volturi vezetője. Lesietett a lépcsőn és csókot nyomott Lia hajába. Lia egyszerre volt boldog és szomorú tőle. Kívánta, hogy a férfi ajkai az ő ajkát érintsék és ne csak a haját. – A gárda jöjjön a könyvtárba – adta az utasítást. – Most te is jössz, Lia – tette hozzá. A lány ugrált örömébe. Végre ő is részesévé válhatott a nagy Volturi döntéseinek.

Szinte szökellve hagyta el a csarnokot. Az omladozó falak mellett ment, a folyosó keskeny volt, kinyújtva két karját könnyűszerrel megérinthette a bal és jobb oldalt is. A falakon sorjában sorakoztak fel a fáklyák, ezzel derengésbe vonva a kihalt közlekedőket.

A titkos járatok rejtélyeit nehezen tanulta ki, nyolc hónap elteltével azonban már egész tájékozottan mozgott a végeláthatatlan bordó szőnyegeken. Egy hatalmas faajtóhoz ért, amely a könyvtárba vezetett, kinyitotta, majd sebtében belibbent.

Régi könyvek illata csapta meg orrát. A könyvtárban megszámlálhatatlan mennyiségű polcgarnitúrán tízezernyi könyv sorakozott fel. Valahányszor lejött ide maradék idejében a leghátsó könyvespolchoz igyekezett, hogy kedvenc hobbijának (egykori munkájának) a könyveit olvassa.

Csillagászat.

Ez volt az egyetlen, amit hiányolt emberi életéből, ám a vámpíri életében beköszöntő javak jócskán kompenzálták hobbija hiányát.

A könyvtár első szegmensében a mahagóni körasztalnál már csak ő hiányzott. Egy üres szék volt szabadon pontosan teremtője mellett. Nagyot nyelt izgalmában, hiszen tudta nagyon jól, a Volturi vezetője mellett ülni nem kis megtiszteltetés.

Leült hát melléje, vetett rá egy bálványozó pillantást, aztán akár a többiek a körasztalhoz fordult.

– Lia szerintem sokkal inkább lenne máshol – szakította meg a csendet a vele szemben ülő Caius.

– Ez nem igaz! – tiltakozott. – Igenis szeretnék itt lenni.

– Nem úgy gondoltam – nevetett. – Úgy értettem, jobban lennél vele – bökött állával a Volturi vezetőjéhez.

– Tényeket köpködsz, Caius... – forgatta szemeit Lia.

A lányt hamar elöntötte a forróság, ahogyan a többiek hol rá, hol a Volturi vezetőjére szegezték tekintetüket. Nem volt titok, hogy odavannak egymásért, Liát azonban feszélyezte, hogy a férfi nem igazán vallja be. Bár sejtette, a kegyetlensége álarcához az is szükséges, hogy ne mutassa ki érzelmeit.

Most azonban a férfi olyat tett, amire Lia nem számított; az eddig az asztalon pihentető kezét lecsúsztatta a lány belső combjára, és körkörös mozdulatokkal cirógatni kezdte.

Lia forrósága a két combja közé vezetett át, alig állta meg, hogy szája ne tapadjon a férfiéra.

Marcus kedvtelenül szólalt meg:

– Eljött az év azon szakasza, hogy ideje lenne újból ránéztünk az Olimpia klánra.

Lia értetlen pillantással nézett Arora.

– Cullenék – segítette ki a lány tudatlanságát. – Minden évben páran a gárdából elmennek Forksba, hogy megnézzük jól viselkedik-e a klán.

– És ők engedik? – érdeklődött Lia.

– Nem, titokban tesszük. Eddig kétszer jártunk ott, próbálkozásaink, hogy felszámoljuk a klánt sikertelennek bizonyultak.

– Ezt nem teljesen értem – mondta Lia. – Jóval nagyobb klán vagyunk, mint ők, velünk lenne egész Nyugat-Európa vámpírserege, akkor miért nem megyünk oda és öljük meg őket?

– Tény és való, hogy sok klán velünk volna, de náluk jóval ügyesebb képességekkel megáldott vámpírok vannak, sőt más klánok is támogatják őket. Mindezek mellett alakváltók is segítenék őket. Három évvel ezelőtt ráadásul az egyikőjüknek, Alice Cullennek olyan látomása volt, ami után nem kockáztathatunk – mesélte gépiesen Marcus.

– Milyen látomás? – ijedt meg Lia.

– A Volturi megsemmisült – válaszolta laposan Aro.

– Jaj, ne! Te is? – nézett félelemmel teli szemekkel a Volturi vezetőjére. A férfi kezére helyezte az övét, aprót szorított rajta, de ez sem segítette az ijedtség megszűnését.

– De csak egy látomás volt, drágám – mosolygott biztatóan a lányra. – Mi, a három vezető ezért nem megy ezekre a megfigyelésekre. Ám most kellene pár ember, így kérdezném: Ki szánna rá időt, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy Cullenék nem törnek semmi esztelenséget a fejükbe?

Demetri, Jane és Alec bátran emelték kezüket a magasba.

Lia habozott.

Vajon mit szólnának hozzá, ha ő is emelné a kezét? Kíváncsi volt ezekre a Cullenékra, de tapasztalatlan volt jó néhány téren. Harcolni még nem nagyon tudott, elég sokat ügyetlenkedett, így egy ideje nem is nagyon tanulta ki a fizikai harcokat. Képessége fejlesztésével foglalkozott, amit olyan bénának ítélt meg, hogy inkább nem is mondta el senkinek, hogy van egyáltalán képessége.

Felemelte a kezét, azonnal jött a három vezetőtől a egyhangú válasz:

– Nem!

– Nem engedem, hogy menj – nézett a szemébe a Volturi vezetője. – Nem akarom, hogy bajod legyen, még túl fiatal vagy ilyen ügyekhez.

Lia sértődötten felemelte az orrát, és hümmögött egy sort.

– Valahol el kell kezdenem, nemde? Semmit nem fogok érni, ha egész álló nap itt roskadok és olvasok, néha harcolni tanulok, vagy este kimegyek ételt vadászni! Szeretnék igazi vámpírként élni, unalommentes életet akarok. Bizonyítani szeretnék nektek, ha már befogadtatok. Különben is, újszülött vagyok. Erősebb vagyok, mint azok a Cullenék vagy kik. Követelem, hogy engedjetek el, kérlek!

A három vezető egymásra nézett; kommunikáltak. Lia látta, hogy Caiust és Marcust meggyőzte érvelése, de Aro nem akarta őt elengedni. Lia érezte, hogy a tompa simogatás a lábán abbamarad és egy erőteljesebb, de nem fájdalmas szorítás nehezedik arra. Így védte a lányt, ám Liának mehetnékje volt. Nyolc hónap alatt megunta a semmittevést, ki akart lépni a napi unalomból, ehhez pedig Amerika nagyszerű ötletnek bizonyult volna.

– Jól van – adta be a derekát a Volturi vezetője. – De nem mozdulhatsz a többiek mellől, érted? – vette kezébe a lány vigyorban pompázó arcát. Lia serényen bólogatott és megesküdött volna rá, hogy a könyvtárban lévő fáklyák, mintha egy pillanatra az a látens erő megremegtette volna azokat. A férfi szája mindeközben rohamosan közeledett a lányéhoz. Lia imádkozott, hogy a férfi végre csókolja már meg, mert a végén illetlen módon ő fogja. Ez azonban most sem következett be, a férfi visszafordult a többiekhez.

– Jaj, tényleg olyan kurva nehéz lenne egyikőtöknek kezdeményeznie? – horkantott fel Caius. – Komolyan mondom, már én szenvedek, hogy a hetyegésen túl nem juttok se előre, sem hátra.

– Caius, kuss – intette le Lia.

A Volturi vezetője mit sem foglalkozva beszélt tovább:

– Ma indultok, lehetőleg minél előbb. Szeretném, ha holnap ilyenkorra már itt lennétek – ezzel mindenki elhagyta a könyvtárat, egyedül Lia maradt, hogy amíg a többiek készülnek, addig ő olvasson egy pár sort egy régi csillagászati könyvből.

Állt, egyszerűen képtelen volt egy helyben ülni, alig várta a pillanatot, hogy valaki beszóljon a könyvtárba, hogy induljanak.

Liát azonban valami nem hagyta nyugodni. Visszavágyott szülőhazájába, és ez nem fordult elő sokszor a nyolc hónap alatt. Azzal nyugtatta magát, hogy csak érdekli őt az a titokzatos Cullen família, akitől a Volturi is tart.

Egy számára érdekes fejezetet olvasott a könyvből, megállás nélkül forgatta megsárgult lapjait, ette az érdekesebbnél érdekesebb tanulmányokat, s annyira belemerült az 1600-as években írt könyvbe, észre sem vette, hogy valaki visszajön a könyvtárba, majd felé tart.

– Mit olvasol, drága? – ölelte át a hanghoz tartozó férfi a hasánál, ahol már nem borította textil a testét. Szoknia kellett a jéghideg bőrt, mind a férfiét, mind az övét. A Volturi vezetőjének keze lassan emelte fel a textilt, majd nyúlt egyre feljebb Lia melleihez. A lány lélegzetvisszafojtva figyelte, hogy a férfi meddig mer elmenni, de gyomorszájánál megállt, még úgy is, hogy Lia a csípőjét hátratolva jelezte a férfinek, hogy akarja.

Lia megmutatta a könyvet, mire a férfi lassú csókot lehelt nyakára. Lia felnyögött. Többet akart, sokkal többet.

– Ha hazajössz mutatok neked ennél régebbi darabokat is, biztos vagyok benne, hogy egész évben azzal fogsz foglalkozni – adott újabb csókot nyakára.

– Tudod, sokkal inkább foglalkoznék veled egész évben, ha végre az érintéseiden és flörtjeiden kívül kapnék mást is tőled – mondta lemondóan, aztán megfordult. A férfi mellkasáig ért még úgy is, hogy tűsarkú volt rajta. – Például nagyon szeretném a szád – simította meg hüvelykujjával az említett részt.

– A többiek meséltek neked a társi kapcsolatról? – kérdezte válasz helyett.

Lia elgondolkodott, emlékeiben nem talált ilyesmiről információt. Megcsóválta a fejét. A férfi lágyan fogta meg Lia csípőjét, közelebb vonta magához. Egy vékony papírlapot sem lehetett beékelni szájuk közé.

Lia érezte, meg fog történni, az övé lesz a férfi, csakis az övé. A legkegyetlenebb vámpír egyikét elcsábította. Magában ujjongott, kezei közül majdnem kiesett a könyv, míg teremtője vérvörös szemét fürkészte, ami sötétebb árnyalatban, bordóba sűrűsödött. Jobbnak látta, ha elhelyezi a könyvet az egyik polcra, mielőtt az antik könyvnek meggyűlik a baja a edzett padlóval.

– Sejted, mi lehet? – firtatta a férfi.

– Talán olyan, mint az embereknél a házasság? 

– Mondhatjuk így is, de ez ennél több. Érzékibb és sokkal ragaszkodóbb. A vámpírok általában szokták érezni, de az érzés nem mindig kölcsönös.

– És te érzed? – villantak meg vérvörös szemei.

Csak mondd azt, hogy igen. Mondd azt, hogy te is úgy érzel, mint én. Ha ez viszonzatlan én abba belehalok...

– Te érzed?

– Én kérdeztem előbb! – öltötte rá a nyelvét Lia.

– Érzem, de attól tartok, te nem.

Lia leplezetlenül hökkent meg.

De hát miért gondolta ezt? Egyértelműen odavan a férfiért.

– Ezt honnan tudnád? Mióta itt vagyok tekintetemmel mindig téged kereslek, várok az érintéseidre, a bókjaidra. Ha időt akarsz nekem hagyni, ne tedd. Eleget vártam, akarlak. Nem szükséges, hogy a többiek tudjanak rólunk, de én... esküszöm, bele fogok halni a hiányodba. – A férfi nem válaszolt, meredt a semmibe. Nem válaszolhatott a lánynak, akkor elrontotta volna a pillanatot. – Csavarodjon össze a nyelved! Csókolj már meg! – emelte fel a hangját Lia.

Megtette. Gyorsan, hogy meg se gondolja magát. Lia meglepődött, de állta a csókot. Taszított egyet a férfin, így az a falnak dőlve folytatta Lia szájának felfedezését. Elégedetten dorombolt, míg a férfi kezei csípőjéről a fenekére vándoroltak át. Nyelveik táncoltak egymással, néha fogaik koccantak a szenvedélyesebb csókban. A lány úgy hitte a mennybe jutott, a száj, ami falta őt édesek voltak, puhák és egész nap vele akart foglalkozni.

Végre őt is megszerezte.

– Szeretlek! – mormolta a férfi Lia szájába.

– Én is szer... szeret... – Lia nagyokat pislogott. Fogalma sem volt mi történhetett, de a szót nem viszonozhatta. Szája nem engedte. – Szeret... – Megakadt. Mintha abban a pillanatban elvágták volna a hangszálait, behúzták nála a kéziféket. Elhátrált a férfitől, aki időközben beletörődve elhúzta a száját. – Sajnálom! Úristen, balfasz vagyok, nem tudom kimondani, képtelen vagyok rá, mintha nem lenne a szám kompatibilis ezzel a szóval. Argh, mindent elrontottam! – temette arcát kezei mögé. 

– Nem rontottál el semmit, Lia – nyugtatta a férfi. – Talán évszázadok kellenek, mire egyáltalán ki tudod mondani. Szeretlek, és tudom, hogy te is engem – lépett a lányhoz, hogy újból megcsókolja. – Nem kellenek szavak, ahhoz, hogy érezzem. Elég, ha itt vagy és mutatod. Lennél a társam?

– Leszek a társad – karolta át a férfi nyakát.

Elmélyült csókjukba mind a ketten belenyögtek, Lia keze vándorútra kélt, pontosan odalentre, amit mióta a férfi megteremtette fel akart fedezni, kezével, szájával, de a férfi nem engedte.

– Nem, kicsi Lia – búgta fülébe. – Ha visszajössz a tiéd lesz – nevetett. – Addig vedd úgy, hogy afféle ösztönzés, hogy nem érhetsz hozzám. Így legalább minél gyorsabban vissza akarsz ide jönni. Holnap ilyenkor már itthon leszel.

– Holnap ilyenkor már bennem leszel – javította ki őt a lány, míg megigazított a férfi összegyűrt fekete ingjét. 

– Annak nem biztos, hogy örülni fogsz, nagyon vágyom rád, fájdalmasan vágyom rád – sejtette a lánnyal.

Lia nagyot nyelt.

El kell neki mondanom. Muszáj. Lehet semmi jelentősége, mert már halott vagyok, de tudnia kell. Biztatta magát, de gondolatait nem formázta ajkai szavakká.

Mégis, hogyan mondja el, hogy ő még nem szeretett úgy férfit, hogy mindenét neki adja? Annyira kínos volna, mégiscsak a húszas évei végén járt...

– Megyek, jó? – csókolta a férfit. – Holnap ilyenkorra már nagyon fogjuk egymást szeretni.

– Hangosan fogjuk egymást szeretni – tette hozzá.

Miközben Lia szelte át a folyosókat a bűntudat szaggató erejével felmerült benne a gondolat, hogy sosem tudja kimondani azt a megátalkodott szót. Pedig ő szerette teremtőjét, minden egyes részét szerette. Bizonygatta, de sehogy sem hitte el.

Ha igazán szeretné, akkor ki tudta volna mondani. Kételyei az utazásuk során elszállt, és célként az lebegett előtte, hogy holnap olyankorra már a férfivel szeressék egymást kontroll nélkül. Az sem érdekelte, hogy teste annál a csóknál jelzett:

Egyáltalán nem volt kellemes a csók, mintha saját magát csókolta volna.

SZIASZTOK! <3
Nem bírtam magammal, szerettem volna feltenni ezt a részt, hogy meggyőződjek róla, hogy érdemes-e tovább írnom.
Nagyon-nagyon hálás lennék a sok-sok vote-nak, illetve kommentnek pláne. Ezzel előrébb nyomtok, hogy írjam, és nem moslék, amit csinálok, szóval várom a kommenteket, netán a vote-okat.
Szép estét Nektek!