A hetem pokollá vált onnantól kezdve, hogy a matektanár kijelentette nulla pontos lett a témazáróm, ezért újra kell írnom. Nagyon kedves, hogy ezt megengedi, de akkor sem tudok jobbat írni. Zavarnak a betűk és a számok egymás mellett. Olyan nagy hülyeség betűkkel számolni, azok nem is számok, akkor miért kell számolni velük?! A betűknek mi a bűnbánat közük van a számokhoz?!

Ah, úgy látszik segítséget kell kérnem valakitől, aki kifog akadni. Biztos hozzávágja a fejemhez, hogy mekkora hülye üresfejű liba vagyok. Persze, persze, viszont mindenből jó vagyok, míg nem keverednek  össze a betűk és a számok. Olyan mintha vigyorognának rám. Idegesítő!

Az egészben az a jó, hogy ma hétvége van. A rossz az, hogy Aiden szülei megparancsolták, hogy menjek pszichológushoz, mivel a suli orvos elmondta nekik mi történt. De nincs kedvem egy idegennek kifecsegni mi jár a fejemben. Nem akarom megosztani senkivel sem a baleset fájdalmait. Nincs rá szükségem.

Amióta csak az eszemet tudom egyedül birkozóm meg ezzel, szóval megleszek egyedül.

Viszont, amióta találkoztam azzal a fiúval, Timmel, nagy port kavart fel körülöttem. A felbukkanása miatt egyre jobban próbálom visszaszerezni az emlékeim. Kíváncsi vagyok arra ki lehetett ő számomra. Mi voltunk mi egymásnak, mivel egyáltalán nem értettem azokat az inteznívebbnél intenzívebb érzelmeket, teljesen összezavart. Viszont a jóhír, Josh iránt táplált érzelmeim kezdtek elporlandi. Jobban belegondolva ez nem is volt annyira igaz szerelem, jó hogy erre időbben rájöttem, és képes vagyok kitörölni őt a szívemből. Ezek után úgy gondolom a szerelem nem nekem való, lehet olyan ember vagyok, akinek nincs szüksége ilyenre, nem? Mellesleg ki lenne az az idióta, aki belém szeretne? Ha létezne is ilyen személy, akkor lehet kórházba kéne mennie kivizsgálásra.

Oh, tényleg, a matek! Átkéne mennem Aiden szobájába. Vajon ráérhet?

Felkaptam a füzetem és a könyvem, majd zokniban kibaktattam a szobámból. Amikor a fiú ajtaja előtt álltam a fülem az ajtóra szegeztem, fő a biztonság. Ki tudja melyik barátnőjét hívta magához egy kis ágytornára.

Csend. Lehet alszik? Bár nem hiszem, még csak öt óra.

Kopogás nélkül bementem a szobába, az ajtót becsuktam magam után, majd körülnéztem. A helyiségben félhomály volt, mivel ez a szerecsétlen elhúzta a sötétítő függönyt, így hozzákellett még szoknia a szememnek.

Az a szerencsétlen pedig az ágyában bóbiskolt szépen. Innen nézve úgy nézett ki, mint egy földre szállt angyal. A szó, amivel leírnám az a gyönyörű, de tudom, fiúkra nem illik ilyet mondani, mégis ebben a helyzetben ez a jelző illik rá.

A villanyt nem kapcsoltam fel, mivel nem akartam felkelteni az alvó fiút, aki bizonyára elfáradhatott a mai nap folyamán.

Óvatosan az íróasztalhoz léptem, letettem a cuccaimat oda, viszont voltam olyan szerecsétlen, hogy bevágtam az asztal sarkába a lábujjam. Ajkamat beharaptam, nehogy hangosan felkiáltsak, ezért tompa nyöszörgő hangokat adtam ki. Ennek ellenére vagy milliószor levert a víz. Meg kell mondanom ez nem igazán kellemes érzés, még be is könnyeztem.

Újból az alvó személyre pillantottam, s azon monfondíroztam, hogy felkeltsem-e vagy sem. Végül úgy döntöttem inkább kiélvezem ezt a pillanatot, amíg felnem ébred, így valahogy elvarázsolt. Úgy vélem, hogy Aiden, akkor nyeri el a szimpátiám, amikor vagy csendben van, vagy alszik.

Halkan az ágyához sétáltam, amire szépen leültem.

Mivel a szemem hozzászokott a homályhoz így láttam eltorzult arcát, és az izzadtságtól a homlokához tapadt haját. Biztosan rosszat álmodik, még a levegőt is szaporán vette.

Közelebb araszoltam a fiú arcához, hogy kezemmel kiseperjem a csapzott haját. Arcélén is finoman végigsimítottam, olyan makulátlan, s puha bőre van, nagyon jóérzés volt hozzáérni.

A fiú hirtelen elkezdett mocorogni, amitől megijedtem, és reflexszerűen elrántottam a kezem. Jól is tettem, mivel a szemei kipattantak, majd az ágyon is villámgyorsassággal ült fel.

Úgy látszik felébresztettem. Hupszika.

Tekintetét rám vezette, látszott rajta a zavarodottság, de amikor a tekintetünk összefonódott megnyugvás vette át a helyét.

Karjával átkarolta a vállam, és magához vont. Mindkét kezével erősen vont ölelésébe, olyannyira, hogy azt hittem fulldokolva fogok elpatkolni. Tenyerem a forró mellkasára tettem, próbáltam eltolni magamtól, vagy legalább jelezni, hogy hahó megfogsz fojtani, de nem engedett a szorításból. Mégis mi a fene van vele? A héten alig szólt hozzám, plusz a szemkontaktust is kerülte velem, arcán is szomorúság látszódott.

Éreztem ahogy arcát a nyakhajlatomba fúrja, majd mélyen beszívta a levegőt.

- A-aiden. - ejtettem ki bizonytalanul a nevét. - Elengednél? -

- Nem. - mondta, mire nagyra nyílt a szemem. Mégis mi az, hogy nem? Ráadásul mi ő, gyerek?

- Mi? Miért? - kérdeztem felháborodottan.

- Rosszat álmodtam. - válaszolta.

- Ez még nem indok arra, hogy megfojts! -

Kijelentésemre enyhített az ölelésen, de továbbra sem engedett.

Olyan makacs!

Nem értem, mégis miért csinálja ezt?

Ezekszerint tényleg olyan sötét vagy, mint az éjszaka. Ez az egy mondat visszhangzott a fejemben, amit Roni mondott. Úgy tudtam, hogy valamit elfelejtettem azon a napon, amikor elájultam. Viszont, mit jelentsen ez, miért mondta? Nem szeretek olyan játékot játszani, amiben gondolkodni  kell. Na mindegy, majd később gondolkodom rajta, vagy lehet hétfőn rákérdezek, hogy mégis hogy értette. Vagy lehet nem kéne, mert akkor meg lefog hülyézni... Ahjj, istenem!

Egyszercsak azt kezdtem el érezni, hogy a fiú elkezd hanyat vágódni az ágyon, velem együtt, ezért a mellkasán találtam magam.

Fülem pont a szíve felé volt, ezért hallottam gyors szívdobbanásait. Mi? Mi ez? Ennyire felzaklatta az az álom?

- Elengedhetnél már. - morogtam, közben próbáltam figyelmen kívül hagyni zakatoló szívét.

- Nem. -

- Mert? -

- Mert nem akarlak el....- a mondata végét elharapta, amikor ráébredt mit is akar mondani.

- Mert nem akarlak el- mi? -

- Semmi. Hagyjuk. -

Karjait lehámozta rólam, s ledobott maga mellé. A hátamra fordultam, és a plafont kezdtem el mustrálni.

- Miért vagy itt? - hangja komorrá vált, visszatért a régi bunkó stílusa. Hurrá!

- Nulla pontos lett a matekom. - suttogtam.

- Mi? Nem hallom beszélj hangosabban, ennél még az egércincogást is jobban meghallom. - felelte.

Nagyot sóhajtottam.

- Mondom nulla pontos lett a matekom! -

- Nulla pontos. - ismételte el.

- Igen, nulla pontos. - mondtam dühösen.

- Szóval nulla pontos. -

- Ahha. -

- Nulla ...... pontos. -

- Igen! Nulla pontos! Ne ismételgesd, idegesítő! - csattantam fel.

- És mégis mit kezdjek azzal, hogy tudom nulla pontos lett a dogád? - kérdezte. Komoly? Ez bárkinek leesik.

- Korrepetálj. - mondtam.

- Szóval azt mondod korrepetáljalak. - mondta elgondolkodva.

- Igen azt. - lassan már elszakadt nálam a cérna.

- Oké, de nincs ingyen. -

- Mit akarsz cserébe? - kérdeztem, közben ránéztem az arcára.

- Az első csókod. - nézett rám komoly arckifejezéssel, mire lesokkolva figyeltem őt.

- T-t-t-tessék? Hogy mi? - fakadtam ki.

A fiú elnevette magát a reakciómon.

- Csak vicceltem, csak vicceltem. - mondta tovább nevetve.

Duzzogva fordítottam el a fejemet. Hát persze, csak viccelt, én pedig komolyan vettem. Most olyan hülyének érzem magam, egy pillanatra, amikor azt hittem komolyan gondolta megmozdult bennem valami, s izgatott lettem. Mégis milyen reakció volt ez? Nevetséges, mégcsak nem is kedvelem.

- Szerintem elég, ha megírod a töri beadandóm, hétfőre kell. -

- Sokkal előbbre vagytok töriből, mint mi! -

- Akkor, elég, ha elviszel a vidámparkba. - mondta.

- Oké. - válaszoltam. Semmi kedvem...

Úgy érzem számomra elérkezett a pokol  még rosszabb napjai...

__________
__________

Sziasztok!

Új részt hoztam, mivel én már csak ilyen jószívű vagyok. Hehe.

Na, ki mit gondol erről a részről?

Ha tetszett csillagozz!