/Az első külön órák egyike, még a vetélkedő előtt./

- Baszki, baszki, baszki! - zsörtölődött a lány. Már a fellépésre szánt, kék ruháját viselte, aminek szoknyája minden pördülésnél fellibbent combja közepéig.
  Kero éppen most közölte vele, hogy Martin beteget jelentett és nem tud eljönni az előadásra. Ezzel persze nem lett volna baj, ha lenne más táncos a helyszínen. Dolhai Attila kint állt már a közönség előtt, éppen arról beszélt, hogy milyen dalt fog előadni. Rebekának és Martinnak kellett volna a háttértáncot biztosítania egy szerelmes produkció keretein belül - ám mindeközben a fiú az ágyat nyomta otthon.
- Egyedül csak nem állhatok ki, ez egy szerelmes szám! Egyedül nem táncolhatok rá! - sápítozott a lány, míg főnöke hosszú borostáját vakargatva gondolkozott. Nem látott más lehetőséget, minthogy Attila háttértáncos nélkül maradjon.
- Mi baja van? - lépett oda hirtelen Szilveszter, aki könnyedén kiszúrta mentoráltja kiborulását.
- Martin nem jött el - magyarázta Kero, de vele egy időben Rebeka örömtelien felkiáltott.  - Ez az! - világosodott meg.
  Ebben a pillanatban felcsendült a lassú zene, Rebeka pedig megragadta a férfi kezét és egy határozott mozdulattal kirántotta őt a színpadra.
- Két kis árnyék fények mögött, szürke senkik nagyok között - kezdte el a dalt Attila, s semmit nem észlelt abból, ami mögötte történik.
- Táncoljon velem, kérem - suttogta alig hallhatóan Rebeka a férfinek, akivel már kint állt a reflektorfényben.
- Van más választásom? - sziszegte a férfi kelletlenül. Borzasztóan kényelmetlenül érezte magát, amiért a lány kirángatta táncolni a színpadra, míg kollégája énekelt, valahol mélyen mégis megértette, miért tette.
- Esküszöm, meghálálom! - ígérte a lány.
- Nem lesz olcsó - vonta fel szemöldökét Szilveszter viccesen, mire Rebeka felkuncogott.
- Mellékutcán álmodozók, boldog csendben hallgatók - szólt a dal, s a két alak a háttérben lassú táncba kezdett.
Rebeka egy ideig csak bambult oldalra, ám a refrénnél felpillantott, mintha csak jelentenének valamit a dallamos sorok.
- Két összeillő ember, fénylő, tágra nyíló szemmel. Figyeld, elakad a hangunk, Istenem, hát mi vagyunk!
  Ezzel elkövette élete legnagyobb hibáját. Ahogy belepillantott azokba a zöldesbarna szemekbe, a vér megfagyott az ereiben. A moszatzöld írisz belül, a fekete pupilla körül egészen világosbarna volt, s Rebeka úgy érezte, végre megértette a mondást, miszerint a szem a lélek tükre. Megannyi hidegséget, meg nem értettséget és valami furcsa, megmagyarázhatatlant látott benne. Ekkor érezte csak meg, mennyire izzad tenyere a férfi ujjai között, gyomra összeugrott.
- Ezek vagyunk mióta csendben, enyém lettél és én tiéd. Mikor másra nem süt a napfény, nekünk akkor is ragyog az ég!
  Szilveszter kipörgette a lányt, kinek szoknyája magasra lebbent, ezzel felfedve vékony combját és a ruhához választott, azonos színű, kék alsóneműjét. Nem eresztette el a férfi kezét egy pillanatra sem, s szinte majdnem felkiáltott, mikor az nagy lendülettel visszarántotta magához.
  Soha nem volt még ilyen közel a férfihoz, s talán még soha nem is ért hozzá. Nagy, furcsán érdes kezei voltak, melyek szorosan tartották a lányt, és nem hagyta a férfi, hogy kiessen a vezető pozícióból annak ellenére, hogy nem tudott táncolni.
  Rebekát halálra rémítette a felismerés, hogy milyen könnyen behódolt a férfi vezetésének, s mennyire természetesnek hatott, hogy nem is figyel saját mozgására. Nem is tudott figyelni, hiszen gondolatai egészen máshol jártak - éppen elképzelte, hogy ez a csodálatos dal kettejükről szól. Ettől viszont még jobban megrettent.